Vandra Attila : reg Tyúkok Egyesülete II. befejez? rész

Az els? rész kicsit úgy állította be, hogy a n?k milyen hülyék. Ez azt igazolja, hogy valóban úgy van. Majdnem annyira, mint a férfiak.


 

 

 

II. rész –  Az értékes fogkefe

 

Sári már épp élesen akart felelni, de Piri táskájában megszólalt a telefon. Piri kivette, megnézte, de nem vette fel. Várta, amíg abbahagyja a csörgést.

– Sanyi? – kérdezte Cilike – Miért nem vetted fel?

– Nem akarom a hangját se hallani többé!

– Így hát garantáltan kés?bb vissza fog hívni… Tudod egyáltalán, hogy mit akarsz mondani neki?

Piri hallgatott. Tamás nem hagyta békén.

– Ugye te adtad ki az útját?

– Igen. Már nem lehetett elviselni.

– Nem bírtad elviselni – fogalmazta át Tamás. Mit?l félsz?

– Hogyhogy mit?l félek?

– Ha nem félsz, akkor miért nem veszed fel? Mit nem mersz vállalni?

– Nem akarok beszélni vele többet! A hangját se akarom hallani. Gy?lölöm!

– Tamás, van neked lelked? Hagyj békét a szegény lánynak. Nem látod, hogy szenved, s te…

– Mondd Piri, mit szeretnél attól az hülye, alávaló, idióta, aljas, basáskodó, pofátlan gazembert?l? – kérdezte Tamás, ügyet se vetve a rendreutasításra.

– Honnan tudod? Nem is ismered! – hökkent meg Piri.

– Az egyetemen egyedül voltam fiú egy lánycsoportban. Szóval mit szeretnél t?le, mert azt látom, hogy indifferens nem tudsz maradni?

– Szeretem azt a gy?lölnivalót! – fakadt sírva Piri. A lányok ledöbbentek. Tamás hagyta sírni, de nem mozdult el?le. Cilike odament és átölelte.

– Menj, és békülj ki vele! – mondta Mónika.

– S aztán váljon el, mint én? Esetleg gyerek is bánja a válópert? Nem látod, hogy állandóan veszekednek? Mi lesz ebb?l kés?bb? Hogy legyen a szolgája, mint te? – ellenkezett Sári.

– Félek az egyedüllétt?l. Nem vagyok már mai csirke. Apám elhagyott, amikor három éves voltam. Elment egy n?vel, sohase láttuk többet. Mostohaapám, akit elfogadtam apámnak az is elhagyott bennünket. Els? szerelmem megcsalt. Azóta se tudok egy rendes kapcsolatot kialakítani. Ez els?, amelyik már egy fél éve tart. De állandóan marakodunk. Nem bírom tovább.

– Féltél, hogy elhagy, s kiadtad az útját – szólalt meg Cilike.

Megint megszólalt a telefon. Piri habozott, majd lezárta. Majd a szájába kapta az ujját, s beleharapott.

– Egyszer a fél év alatt nem mondta, hogy szeretlek!

– S akkor miért szeretted?

– Mert komplett hülye vagyok!

Megszólalt megint a telefon, de másképp. SMS érkezett. Piri megnézte.

– Mit írt? – kérdezte Mónika.

– Jaj, ne légy olyan kíváncsi, nem tartozik ránk – mondta Sári, de közben égett a kíváncsiságtól.

– A tömbház el?tt vár, eljött a nálam felejtett holmijáért.

– S mit felejtett nálad? – kérdezte Cilike.

– A fogkeféjét.

– A fogkeféjét? Ezért jött be Kökösb?l Brassóba 20 km-t? Arany a nyele, gyémánttal kiverve? – kérdezte Cilike.

Mindenki Pirit nézte, várták hogyan fog reagálni. Piri csak nézte a telefont.

– Mi az, amit vársz t?le?

– Sohase hallgat meg. S mindig az övé kell legyen az utolsó szó… Olyan, mint egy önkényúr.

– Pedig te mindig végighallgatod ?t! – mondta Tamás egy kis éllel a hangjában. Piri mintha nem is hallotta volna.

– Nem figyel rám, hiába utalok rá, nem veszi észre, nem is vagyok fontos neki.

– Utalgatás… Jajjjj!!! – szólalt meg Tamás olyan szenved? hangon, hogy mind hahotában törtek ki Piri kivételével.

– Megríkat, s nem tör?dik vele, hanem hátat fordít. Nem is érdekli.

– Hmm. Ki kell próbálnom én, is, mert utálom, amikor zsarolnak… – nézett Cilikére Tamás vigyorogva.

– Adok én neked! – fenyegette meg az ujjával a felesége.

– Mondjam tovább? – kérdezte Tamás, aztán folytatta, anélkül, hogy megkapta volna az engedélyt: WC-ül?ke, fogpasztatubus, papucs, zokni a bugyiban, vasárnapi focimeccs, vásárlás… sorolta Tamás. Mondd Piri, utaláson és síráson kívül használtál más stratégiát, ha akartál valamit t?le?

– Persze, mindenért én vagyok a hibás! Te se vagy jobb, mint Sanyi, mind ilyenek vagytok!

– Piri, látom, hogy nagyon szereted azt a férfit. Éppen ezért rengeteg elvárásod van vele szemben. Szeretnéd, ha más lenne, olyan, amilyennek szeretnéd.

– Igen.

– Ha ? számodra annyira fontos, mit vagy hajlandó áldozni ezért?

– Én mindent megpróbáltam, ami t?lem tellett, de ?…

– Úgy, hogy ne érezd magad vesztesnek érte. Úgy, hogy azt mondhasd, megérte ezt még megpróbálni, mert számomra fontos volt. Nem sikerült, de akkor is meg kellett próbálnom, mert fontos volt számomra. Mondd, van, ami megéri, hogy megpróbáld? Ha nincs, zárd le. Most. Add oda a fogkeféjét, s mondd meg, hogy nem akarod látni többet.

Piri meghökkent. Majd vette a telefonját, s kiment a konyhába. Egy id? után megjelent. S öltözni kezdett.

– Átmegyek, hogy adjam oda a fogkeféjét. A szemközti tömbházban lakom. – tette hozzá Tamásra nézve.

– Jól átgondoltad? – kérdezte Mónika aggódva.

– Nem tudom. De tudom, hogy mit akarok.

Azzal kiment. A többiek egymásra néztek. Végül Cilike azt mondta:

– Azt hiszem, összeszedhetjük az asztalt és kártyázhatunk.

– Gondolod, hogy nem fog visszajönni?

– Kisminkelte magát, miel?tt elment.

Tamás csodálattal nézett a feleségére. Hogy ez neki nem t?nt fel… (Hát igen. Hogy is szokta mondani Cilike? Ha én gázmaszkot vennék fel, akkor se vennéd észre…)

Sanyi fel alá járkált a tömbház el?tt. Amikor meglátta Pirit, sietve indult felé. Ám amikor meglátta komor arcát leh?lt a lelkesedése.

– A fogkefémért jöttem.

– Tudom, olvastam az sms-t. Piri kinyitotta a bejárati ajtót, s elindult felfelé a lépcs?n. Sanyi utána kullogott.

– Csukd be az ajtót! – szólt vissza Piri Sanyira, majd leült a fotelba.

Sanyi zavartan állt.

– Tudod, hogy hol van.

– I-igen. – válaszolta Sanyi, s elindult a fürd?szoba felé. Sokáig matatott ott, húzta az id?t. Végül kijött a fogkefével a kezében. Megállt zavartan, mintha mondani akart volna valamit.

– Megtaláltam.

– Látom. Akarsz mondani valamit?

– Neeem – választotta lemondóan, s elindult az ajtó felé. Lenyomta a kilincset, s visszanézett. Egy pillanatig habozott, majd elindult lassan kifele az ajtón. De még nem köszönt, mintha várna valamire. – Szervusz! – szólt végül lemondóan s megállt egy pillanatra, mintha várná a választ.

– Ha te olyan gyáva vagy, hogy eljössz idáig, s nem mondod meg, hogy miért jöttél, akkor menj ki végleg, s ne gyere ide többet. Nem az a férfi vagy, akire vágyok, aki támaszom majd talán gyermekim apja legyen s megvédelmezze ?ket, hanem egy szájtáti mamlasz.

Sanyi úgy fordult meg, mintha darázs csípte volna meg.

– Ne meséld nekem, hogy bejöttél Kökösr?l, hogy elvedd azt a fogkefét, amelyet már ideje lenne kicserélni. Nincs se aranyból a nyele, se gyémánttal nincs kiverve – kapta magát rajta, hogy Cilike hasonlatát használja. Én se azért jöttem, hogy odaadjam. Ezt mind a ketten tudjuk.

Sanyinak felcsillant a szeme.

– Akkor – jött vissza Sanyi reménykedve lábával belökve maga mögött az ajtót.

– Nem azért hagytam ott a bulit, hogy felejtsünk el mindent. Hogy boldogan ágyba bújjunk, s eltöltsünk még egy szerelmes éjszakát, majd minden kezd?djön elölr?l. Hanem azért, amiért te. Hogy adjak még egy esélyt a kapcsolatunknak, ha megéri. Mert nem tudom, hogy megéri-e. Szeretjük egymást és marjuk egymást. Lépten-nyomon összeveszünk. Nem tudom, hogy akarom-e e kapcsolatot tovább ilyen áron.

– Igen, mert te mindig… – kezdte el a vádözönt Sanyi, s folytatta perceken keresztül. Eleinte mondta a magáét, majd furcsa érzése támadt. Valami hiányzott. Piri nem vágott a szavába, mint máskor, nem csapkodott, hanem hallgatta. A vége felé dadogni kezdett, majd megállt.

– Végighallgattalak, bár nagyon a nehezemre esett. Állandóan jött, hogy a szavadba vágjak, hogy mondjam, hogy nem igaz, hogy túlzol, hogy nem épp úgy van. Te meghallgatsz?

Sanyi leült. Valamiért rémülettel töltötte el az el?tte ül? n?. Furcsa mód elesettnek érezte magát, mint aki egy ismeretlen helyre csöppent. Megadóan bólintott.

– Szeretném, ha tudnánk kapcsolatunkat rendezni. Szeretném érezni, hogy szeretsz, hogy érezzem szépnek, igazi n?nek magam melletted. Szeretném, ha figyelnél rám. Ha szavamba vágsz, úgy érzem, hogy nem érdekel, amit mondok. Szeretem a rendet magam körül, és felidegesedem, amikor a papucsod nap mint nap az el?szoba közepén találom, amikor rendetlenséget hagysz magad körül, amikor nem érdekel, hogy utálom a mocskos zoknidat kiszedegetni a szennyesb?l, és kiegyenesíteni mosás el?tt. Félek, amikor rám kiabálsz, mert apám és mostohaapám távozását juttatja eszembe. Te soha… – hirtelen abbahagyta a mondatát. „Ezt nem szabad! Azt mondtad magadnak, hogy ezt nem mondod ma!” – mondta magának.

– Szeretlek. Azért jöttem vissza. – Sanyi egy piciny dobozt a zsebéb?l. Egy orchidea volt benne. – Ezt neked hoztam -. s könny csordult ki a szeméb?l.

A lány óriási kísértést érzett, hogy magához ölelje, és elfelejtsen mindent, hogy megcsókolja, hogy… Emberfeletti er?vel megállta. Nem nyúlt az orchideához. Ajkába harapott, mély lélegzetet vett, majd folytatta:

– Fél éve várom, hogy kimondd ezt a szót – fogalmazta át az el?bbi sohával kezd?d? befejezetlen mondatát. Próbáltam utalni rá milliószor, de te ki nem mondtad. Úgy éreztem ett?l, hogy nem is szeretsz igazán.

– Engem apám nevelt fel. Egyedül. Sohase mondta, hogy „szeretlek.” De én tudtam. Utálom, az utalásaidat. Miért nem tudod szemt?l szembe mondani, hogy mi kell? S …

Piri elnevette magát. Eszébe jutott Tamás szenved? „Jajj!” reakciója.

– Mit nevetsz? – kapta fel Sanyi a hangját.

– Nem rajtad nevetek, hanem eszembe jutott Tamás, a barátn?m férje, hogy milyen szenved?en reagált az utalgatásra.

– Akkor tudod, hogy nemcsak én utálom. De amikor visszajöttem a fogkeféért az nem volt elég utalás arra, hogy szeretlek? – lendült ellentámadásba Sanyi.

– S most te rémesen utálod, hogy én racionálisan beszélek, amikor te tele vagy érzelmekkel. Mert én a falra tudok mászni, amikor veszekedünk, és te racionálisan próbálsz érvelni, s én nem tudok, mert olyankor nem vagyok képes rá.

Sanyi meghökkent. Ez meglepte. De magához tért.

– Sokszor érzem úgy, hogy képtelen magas elvárásaid vannak velem szemben. Azt szeretnéd, ha én lennék a Tökéletes Férfi, aki sohase felejt el semmit, mindig odafigyel, mindig tudja mire utalsz, a tökéletes rend megtestesít?je… Nem tudok olyan lenni. Szeretném, ha elfogadnád, hogy nem vagyok tökéletes, hogy nem tudok olyan rendet tartani, mint te, hogy… – megállt egy pillanatra. Szeretném, ha nem csak azt hallanám t?led, aminek nem felelek meg, hanem egy férfi vagyok, akire felnézel. Nemcsak te szeretnél igazi n? lenni, hanem én is igazi férfi. Amikor sárba taposol kétségbeesetten próbálom bizonyítani férfiasságomat. Félek, ha olyan leszek, mint egy papucsférj, elhagysz, mert nem tudsz megbecsülni.

– Nem fogunk tudni mindig így társalogni. Ha ezt hisszük, akkor illúzióban tengetjük magunkat – mondta Piri.

– Nem, mondta Sanyi komoran, s hirtelen felállt, s a kilincsre tette a kezét.

– Menj, menj a francba, s sohase gyere vissza többet! – kiáltotta a lány – menj, menj már egyszer, nem érted?

A fiú els? pillanatban megkövült a reakción. Aztán rádöbbent, hogy mi játszódik le a lányban.

– Te azt hitted, hogy el akarok menni? Csak becsuktam az ajtót, mert kihallatszott az egész a folyósóra. Te ennyire félsz engem elveszteni?

A lány nem hallotta. Tovább kiabált.

– Menj, menj, menj már ki! Gy?löllek!

– Azért küldtél el a múltkor is, mert féltél, hogy elhagylak? Féltél, hogy elhagylak, mint ahogy édes és mostohaapád tette? Ha nem kergetsz el, nem megyek el. Szeretlek!

A lány továbbra sem hallotta. A fiú odament, s magához szorította er?vel. A lány védekez?en kapta maga el? két karját, mely közéjük szorult.

– Értsd meg, nem megyek el! Szeretlek! – mondta Sanyi.

A lány öklével próbálta püfölni, de nem bírta, mert csak a csuklóját tudta mozgatni. Egy adott pillanatban abbahagyta a verg?dést. Szája a fiú szájára forrott, s keze a nyakába kapaszkodott. A fiú elengedte, a lány…

Csrrrrr! – szólalt meg az ajtócseng?. Kintr?l egy id?s bácsi hangja hallatszott.

– Kisasszony, valami baj van? Segítségre szorul?

Mindketten ledobták magukat az ágyra, s kuncogni kezdtek. A bácsi ismét megszólalt:

– Hívjam a rend?rséget kisasszony? – kérdezte, majd lenyomta a kilincset. A lány sietve kezdte visszagombolni a blúzát majd nevetve mondta:

– Semmi baj CosticÃ?Æ? bácsi, most már semmi baj. Lehet, hogy még vagy kétszer elküldöm ma este, de remélem nem fogad szót!

CosticÃ?Æ? bácsi legyintett egyet nagy mérgesen, fogta a botját, s elcsoszogott.

Piri bezárta az ajtót, útban az ágy felé ledobta a blúzát, visszadöntötte Sanyit az ágyra. Még egy pillanatra eszébe jutott, hogy végül nem fejezte be, amit elhatározott, hiszen nem beszélték meg a dolgokat, csak elkezdtek egy beszélgetést… s így holnap feltehet?en megint össze fognak veszni…

De talán, talán valami elkezd?dött.

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:35 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.