Petz György : életre való (1973) – III./ 1.

III. Ã?Å¡j év, új er? (akkor is) ââ?¬â?? 1.

 

Új hideg. A nagy újságleped?ket kivéve összegy?jtjük a kidobandókat. A szemetet kivisszük az alaki gyakorlórészen túlra, a nagy szemétgy?jt?höz. Mínusz huszonhat fok. Életem legfagyosabb pillanata. Felköpök magasra, leesik a jéggolyó.

Apám nemzedéke ilyenkor harcászkodott, mert vezényelték. Mindenki ott volt. A vezet?ség parancsra volt ott, de a legénységnek úgy látszott, önként teszi, mert tele volt paranccsal; a munkaszolgálatosok számára mindenki önként volt ott, mert mindenki nekik parancsolt. Aki legalul van, annak üvölt leginkább a tél is. A többiek bebugyolálják fejük, fülük, nem is hallják a telet.

Nekünk ez fantázia, mert futunk vissza a f?tött körletekbe. Újságozunk.

 

Némi hideg emlék. Egy korábbi hajnali megfigyelés fagyos párában, amikor még nem jegesedik rá az ágakra. A leveg? túltelített nedvességgel, a fák alatt es?zik, meg a bokrok alatt. Miként ha sírnának. Kizárólag alattuk, esik. Ahol a lég finom üvegét megkarcolja pár hegyes cserjeág. Szép embertelenség. Ezt most kinek meséljem?

 

Geröly tele van anekdotával. Nem elég, hogy Méhes Zuzu kit?n? portrét készített róla a festékes bungiban, amelyen ott van rendkívüli intellektusával elegy életidegensége, most a balf’ katona mutatja, mit tettek egykor apjáék. Zokniban is ? a men?…

 

1974 tele különösen hidegre sikeredett. Nem ritka a -20 fok, vagy még annál is hidegebb.

Az öreg katonáktól tanuljuk meg, hogy újságpapírral kell kibélelnünk, nem csupán a bakancsot, esetleg a halinacsizmát, hanem a ruhát is, az valamennyire megfogja a szelet legalább. Igaz, hogy zörgünk minden mozdulatnál, mint egér a spajzban a celofánok között, de sebaj. Hangos ?rség, de hát ha az az „imperista precedens, aki bemászik a kerítésen”, és annyira hülye, pont Hódmez?vásárhely ellen indul ebben a rohadt hidegben, az ugye meg is érdemli, hogy inába szálljon a bátorság, amint elsuhan a zörg? ?r mellett. 

Holnap ?rség, a héten még máskor is gondoskodnak szórakoztatásunkról. Kipróbáljuk a bélelt molinó alsót is, a vattabugyit, de a lényeg: újságozunk. Bebugyoláljuk a lábunkat, külön m?vészet, hogy ne törje föl majd, mert járkálni kell. Nehogy a múmia lefagyjon, mert akkor lekapják az ujjaidat. Újságozunk. Ã??rségben két óra a kint levés, kett? a benti készenlét vagy ügyelet, kett? az alvás lehet?sége. Más, mint a biológiai óra, f?leg hajnalban nehéz. Ólom a szemhéj, beton a nyak és a derék. Lehetetlen, mint a mesebeli virrasztás. De ez el?írás szerint kibírható, mivel ?rszolgálat, benne van a szabályzatban. Nem bel?lem fakad. Ha rajtam múlik, az egyszer? okosító el?adások monotóniájában is képes vagyok eld?lni, akár a teremben, de kint a birkalegel?n hasonképpen.

Aztán, egyszercsak az üvöltés: – Pöcs! S?t, két cs-vel:

– Mi van, Pöccs elvtárs?! – ahogy Csucsu tudja ejteni a Petz-et, de most Lukics utánozza.

– Rohadt angolos – kontrázok -, te smárolsz a Csucsu nevével, amúgy to kiss. Tehetsz egy szívességet! (Csucsu too.)

 

Jeges ?rség lesz holnap. Druga lesz az ?rparancsnok, aki minden szabályt mereven betart.

Már most sem engedtek ki. Tornatermi edzés ürügyén sem sikerült elt?nnöm. Ez most igazán a Kiss törzs terepe, hiszen itt ellen?rzés lehet akármikor, ez fegyveres szolgálat, ezért el?vehetnek, és nagy büntetések szakadhatnak a lebukóra.

Újságozunk. A hidegre készülünk. Ha van valaki a fokszin, azt is ?rizni kell, menni vele közmunkára, mögötte sréhen a géppisztollyal. Ha szökik, lel?ni. Két órákra élet-halál urai vagyunk.

 

Meglehet?sen hideg van. Megfelel?en alkalmas a teherautózásra, harcászkodásra, f?leg aknavet?vel, ha az ember amúgy is aknavet?s. A teljes 82-es üteg kivonul, a 120-asok is, csak ?k jóval messzebbre, mert most még éleslövészet is lesz. Hova megyünk, nem érdekel. Fejünkben egy jóles? kevert (császárkörte-rum) leend? emlékével. Akad, aki vodkában gondolkodik, és fölidézi a vezetési gyakorlat terepasztalos szimulálását. Amikor Zsoltész próbálta életh?en, mint egykor az ólomkatonákkal kezd? Napóleon, a jeles tüzér. De Zsoltész hiába akarta a terepasztalt, az üteg m?ködését rendeltetésszer?en modellezni a rajparancsnokok és az ütegparancsnok, a „bácsi” jelenlétében. Beleveszett a kiszögelési pontok, szögfüggvények, segédvonalak dzsungelébe, pirult az az egészségesen elhízott arca, az antantszíj is nagyon vághatta átlósan keresztbe a pocakját, mellét, egészen átizzadta az ingét is – végül a matekos rajpékák segítették ki, hiszen hiába tanulta a szögfüggvények rejtélyeit három évig, amit azok sz?k három óra alatt megértettek.

– Fiúk, vendégeim a Sarokházban egy franciakrémesre. Még nem is ismerik a feleségemet. Megvan mindene, nem amolyan egybél asszony.

– Ã??rmester elvtárs, az a sz?ke, aranyos hölgy, összefogott hajjal?

– Nem is a festett vörös! Minden természetes rajta. Kapnak egy kevertet is.

 

Addig is fázósan bújunk a kabátba, fagyos a cs? is, a fémek sunyi módon mindig ott ütnek-zúznak, ahol nem számítunk rá. Dzsippel megy el?re vezérünk, „a bácsi”. Osgyán Vince bárgyú pirospozsgájával olyan, mintha a Tenkes kapitányából I. Lipót ezredese, báró Eberstein Eckberg lépne elénk, csak ? még ?rnagy, nem olyan fejlett, mint a labanc, aki ezredes és gyógyhülye. Élvezi a helyzetet, amit csupán ? láthat át, Zsoltész, de még Kiss sem, merem megkockáztatni, hogy a matematikus el?felvételis állomány sem. Mégpedig azért, mert most az következik, amit ?rnagyunk talál ki. Teljes terjedelmével elfoglalta a megfigyel? álláspontot. Térkép van nála, hevenyészett haditanácsot tart, er?teljesen mutogat, leinti Zsoltészt és Kisst is.

Igaz honvéd, a közelb?l, még kivesz szavaiból valami olasz és német imperialistákra történ? nagyformátumú utalást, de inkább a fogát piszkálja.

Ã??rnagyunk keszty?t húz, és útjukra bocsájtja tiszthelyetteseit, azok lihegve érnek g?zölg? Csepeljeinkhez.

– Gépjárm??-r?l! El?re 26 fokra észak-északkeletre, ötven méterre, harcállást foglald el!

– Értettem, ?rmester elvtárs! Els? szakasz, második szakasz, gépjárm??-r?l!

– Mit m?velnek ott, balf’ katonák?

Ugyanis az ikrek: Hartha-Varga és Bobok, a két hülye máris futott egy tiszteletkört, hiába volt rajtuk a teljes harci dísz, végre ugorhatnak, futhatnak, cipelhetnek.

– Értettük, ?rmester elvtárs! Irány, a helyünk.

– Meg ne lássam még egyszer, hogy itt maguk lejáratnak az ütegparancsnok el?tt!

 

A 82-es aknavet? üteg parancsnoka, szerencsére – halló távolon túlról -, már az olasz és német hegyi er?k fölszámolásán gondolkodott. Távcsövével megelégedetten szemlél minket, az ikrek is a helyükre kerültek. Az üteg lényei, akár a hangyák, szorgoskodnak.

– Aknavet?t harchoz! Segédpontoknak megfelel? tereptárgyak kijelölése, bejegyzése.

– A kurva életbe, ne töketlenkedjél már, ba’ oda talplemezt!

– A francba, tekerj a csövön!

– A tiedén! Már rendben. Rögzítem az irányt.

– L?szert! Zazi, az aknát, ba’ meg!

– Hozom már, ne szarozz!

– Adjad, már t?zparancs van!

 

Az els? akna úgy röppent ki ívet leírva, ahogy a nagykönyv megírja. A céltól alig pár méterre robbant. Zazi rohan a következ?vel. Érzem, mennyire izgul. ?meg nyilván engem lát ilyennek.

És ekkor a második akna, amit becsúsztattam az aknavet? csövébe – nem jön ki! Indító gyutacsa cs?döt mondott, hiába bökte meg a cs? végében az indító t?. A cs? alján ott a romboló eszköz, mi meg itt, körülötte, mint szülészeten a konzílium.

Lehet?ségeink a következ?ek:

Elfutunk, szabálytalanul, fegyelmit kapunk. Dög unalmas, hosszú élet, biedermeieres családi üntyümprüntyüm, esetleg egyetemi karrierrel.

Maradunk, kötelez? jelleggel, a Magyar Néphadsereg h?si halottainak nyilvánít, és dísztemetésben részesít. Kiváló jellemzésünk révén bármit elérhetnénk, akár a katonai, akár a civil életben, ha élnénk.

Marad a tett. Kitekerjük a láb cs?fogóját, elfordítom a csövet a talplemezben, hogy kiemelhessük bel?le. A talplemezes és a l?szeres óvatosan emelni kezdi a cs? végét, én meg elöl, két kezem összezárva tartom, hogy a hüvelyk és a mutatóujjak közé belecsússzon a sztrájkoló akna. Ha átfut kezemen, akkor leesik, robbanhat… Megvan! Újra be kell csúsztatni a cs?be, mintha semmi nem történt volna. Most sem indul be az indító töltet. Szinte rutinosan szedjük ki. Félre. Megszámolom összes ujjamat. Tízig jutok.

 

A gyakorlatnak valahogyan és valamikor vége szakadt. Közben néhányszor megfuttattak, de az izgalom miatt ezt szinte nem is érzékeltük. Jutalom helyett, bár legalább a felszerelés nélkül, masírozhattunk vissza a hely?rségbe.

– Ki a nótafa? – kurjantotta el magát Kiss, amikor már leveg?t is alig kaptunk.

– Petz honvéd! – kiáltotta Kodály nemzete, miközben bizonyára befogta a fülét.

– Petz honvéd, nótát!

– Sose hallok olyan gyönyör? nótaszót – kezdem, de mint Lakatos Gyuri a kiszámolókat, mondjuk a: Sz?rös töke van a légynek, ha nem hiszed, gyere, nézd meg, inc, pinc, L?rinc, te vagy odakinn…. Ugyanis én szintén tudtam, mi fog következni.

 

amilyet sihedernyi koromban.
A szívembe nyilall ez a bús régi dal,
kicsordulnak a könnyeim nyomban.

 Hej, te bunkócska, te drága,
 Hej, te eleven fa gircses görcsös ága,
 te drága, Segíts most!

Nagyapákról e dal unokákra maradt,
s unokákra maradt ez a szerszám.
Ha nagy baj van veled, soha el ne feledd,

hogy van bunkócska, van még ezerszám.

 Hej, te bunkócska …

De ha elj? a nap, mikor ébred a rab,
s lekötött kezét-lábát kinyújtja,
Aki ellene volt, az a f?be harap,

mert a bunkó a földre lesújtja.

 Hej, te bunkócska …

 

– Nóta állj! – üvöltötte a bunkó f?törzs?rmester, talán azért, mert túlzottan muzikális, esetleg azért, mert a refrén tartalmát, ami a bunkót illeti. – Csucsu magára vonatkoztatta. Azért mégiscsak használ valamit, ha valaki az el?felvételis állománnyal csiszolódik.

 

De Csucsuban munkálkodott valami kiss-szer? bosszúvágy, ráadásul „a bácsi” rábízta az üteget. Mivel a teherautók követték a dzsippet, nem állt rendelkezésre nehezebb fegyverzet, csupán sapkásan-kabátosan tudtuk kielégíteni a f?törzset. Valami olyat vizionált, amit?l világrendszerek rettegnek, de ? ki merte mondani:

– Aknavet? üteg, atomvillanás balról, feküdj!

 

Szétszóródtunk, földhöz vágtuk magunkat, lapultunk, mint szar a gazban, lábunkat is a földhöz szorítva, hogy a legkisebb felületet mutassuk a rövidesen bekövetkez? léglökéshullámoknak.

– Atomtámadás elmúlt! Menetet folytasd! Új nótát!

– Katonák, a Vörös Csepelt: „Még, még, még és még”

 

A burzsujnak sohasem elég.

Láss, láss, láss, már láss,

A sorsod az elpusztulás!

Az országnak harmada éhen gebed,

Az éhség, a szenny marja fel testedet,

Éhhalálra ítélt ez a rend.

Vörös Csepel, zúgjon a hangod,

 

Váci út felelj neki!

Dunántúl, Alföld együtt a harcban,

Jelszavad megrengeti, rengeti.

Nem fogunk pusztulni éhen,

Nem t?rünk csendben tovább!

Vörös Csepel, vezesd a harcot,

Kenyeret, munkát!

 

     – Elég ebb?l! Petz honvéd azonnal befejezte! Más nótafát!

Némán kezdtünk ballagni, átérezve az általános magyar nyomorúságot, amelyhez a temet?i csend illik. De nem hagytak méltósággal megdögleni.

– Korcsmáros honvéd, nótát!

– Értettem, f?törzs elvtárs! Zenét minékünk, csak zenét.

– Hogy mondja, Korcsmáros? Mit beszél?

– Minta-mó-kuss!– erre a bénák ajaka szóra nyílott, a némák dallani kezdtek.

 

Mint a mókus fenn a fán,
Az úttör? oly vidám,
Ajkáról ki sem fogy a nóta.
Ha tábort üt valahol,
Sok kis pajtás így dalol,
Fújja estig kora reggel óta.

Évek szállanak a nyári fák alatt,
Oly vidám az ének.
Boldog dallama így önti dalba ma:
Csuda jó, gyönyör? az élet.

Fürgébb, mint a könny? szél,
Gyorsan jár és messze ér,
Nincs túra, ami kifog rajta.
Hívja erd? nyári rét,
Vígan marsol, jól kilép,
És a szemét mindig nyitva tartja.

Évek szállanak a nyári fák alatt,
Oly vidám az ének.
Boldog dallama így önti dalba ma:
Csuda jó, gyönyör? az élet.

Mint testvér, vagy h? barát,
Megsegít, ha bajban lát,
Munkában alig akad párja.
Hol szöget ver, hol meg f?z,
Mindent megtesz, amit gy?z,
És a helyét mindenütt megállja.

Évek szállanak a nyári fák alatt,
Oly vidám az ének.
Boldog dallama így önti dalba ma:
Csuda jó, gyönyör? az élet.

 

A dal bonyolultsága nem engedte meg, hogy a legénység a teljes szöveget elénekelje, csupán a harmadáig jutott. Így Korcsmáros honvéd legendás színészi memóriájával olykor egyedül maradt. Mint a világegyetem igazi nagyjai, egy-egy vallásalapító, korszakos természettudós, a holnapután zsenije, akit a kortársak képtelenek befogadni. Ez f?ként a refrénre vonatkozik és a zengemény kétharmad részére.

 

Egyébként igazságtalan vagyok, valószín?leg esztétikai megfontolásból. De ehhez nyelvészked? felvezetés is kell a rövidítés ?rületr?l: szás elvtárs, meg ilyenek, s ennek folyományaként a To. szds. és Ba. szds. nevével aláírt valami állandóan kifüggesztett tábla (olvasd: To szás és Ba szás). Ez már a nyelvi fagy. Eddig használtam, most szinte megmagyaráztam.

 

Talán így is jobban jártunk, mint a nyulak, a mínusz 10 fokos menetoszlopban.

Amikor egy katonának a teherautó platóján kellett állni, szembe a menetiránynak, egyik kezében sárga, másik kezében piros zászlóval: a sárgával irányjelzést adott, a pirossal meg egyenes felemelve megállási jelzést. Félórát így állani azt eredményezi, hogy leszállva a platóról mindenki fázott, leszámítva a fent állva utazót, mert annak felüdülés volt a sima, szél nélküli -10 fok. És az útközben megtámadott menetoszlop? Meg a havas mez?n vévé ruhában és bepárásodott gázálarcban a rohangálás a légvédelmi géppuskákkal Ba szás ?rült: „– Etap jobbról!” stb. kiabálásával? (Örök rejtély, hogy ez mit akart jelenteni.)

 

Világosabbak a szólásmondások. Mint a légvédelmisek helyben illetve Nagyorosziban született megfogalmazása.

Mivel egyszer a szétfagyott Feny? Géza barátunk készenlétben megaludt az ?rszoba ruhaszárítójában, innen j? a század szóláshasonlata: „Megsült, mint Feny?fa a szárítóban”. Átsülve kellett kimenjen szegény, a hidegbe, ma sem érti, miért nem kapott akkor tüd?gyulladást. Tudniillik a ruhájából facsarni lehetett a vizet, s jéghideg téli éjszaka volt, azaz nemes egyszer?séggel ráfagyott a ruha.

 

A másik eset enyhébb id? terméke. Nagyoroszi a jó Versegi Bálintot álló farka nyomán

egy falu irányába vezette, ahol állítólag valami régi csaja lakott egykor. Persze nem találta a n?t, visszafelé meg utat akart rövidíteni, naná, hogy eltévedt. Egy jobbkanyart akart lerövidíteni, átvágott a mez?n, de az út hirtelen az ellenkez? irányba fordult, így Bálint egyszer?en nekiment a világnak. Egy katonai kocsi hozta vissza az elveszett katonát, Ba szás elvtárs nagy boldogságára.

„- Rába…tt, mint Bálint az útrövidítésre.” – emlegetjük olykor.

 

 

Ó, azok a tisztes-vizsgák!

Elmélázom, talán nosztalgia. ’68-as, ami nem mindig a legjobb. De ez amolyan Made in Hungary-s:

Mindenkinek van egy álma,

az enyém Te lettél.

Van egy nagy-nagy ideálja,” – talán ez lenne a csontcsillag? Az igazság az, bármilyen nevetséges, a kis krumplivirágos jelzéssel megsz?nik a kétéves öregkatonák heccel?dése a kopasz el?felvételisek rovására. Leginkább a nyulaknál találni számos piszkálódó öregkatonát, f?leg ?rvezet?t, akik korábban kellemetlenkedni próbáltak. De a legf?bb pozitívum, hogy az ?rvezet?knek állandó kimaradási engedély jár. Nem kell kihallgatáson kérni, hogy a kiképzés után, hogy 17.00-t?l kimenjenek. És mivel az igazolvány lapocska nem volt fényképes, gyakorlatilag a szakaszból bárki kimehet vele, ha van elég kurázsija az érintetteknek.

 

Mindehhez csak a tisztes-vizsgát kell sikeresen letenni. 1974. január végén szabályzat-, fegyveranyag-ismeretb?l, harcászatból, VV-b?l, alakizásból tartják a tisztes-vizsgát. Az el?felvételis társaságból viszonylag sokan szereznek 4 (vagy 4,5) feletti összesített jegyet, és ?ket ?rvezet?vé léptetik el?. Több nyúlszakaszban minden második ember az lett (ez persze a szakasz parancsnokán is múlik. Az aknavet?knél vagy több az idióta, vagy több, aki velem szolidáris. Ugyanis ez nekem nem jött össze. Balicza, Druga, Pádár, Sz?r-Dala, Hartha és persze Sajó az lett. A Korcsmáros szóba nem jöhetett, túl sokat falazott neki a Gajdóczi hadnagy, a kulturtiszt. A bácsi bögyiben van, és ? mégiscsak az üteg parancsnoka. engem meg a VV-teljesítményem óta, meg a kézi miatt nem szívlel.

Mindenkinek van egy tévedése
Jaj, nehogy Te légy
Vigyázz, hogy szerelmes álmaink
Ne tépje semmi szét”


Hát, ennyit a bugyuta slágerekr?l. Csak m?ködjön a sportszázad, akkor nem érdekel a csontcsillag! Az csak a hülyék sportja.

 

 

Alig látni a hideg miatt a medence vizét. Egyáltalán, az uszodát. A világ addig van, ameddig lépünk benne. Mert röpködnek a mínuszok, mi pedig néhányan a timsós lehelet? vízbe araszolunk. Alföldi termál. Lehet akár szeretni is, aki ide születik, nem ismer mást, azután meg ez néki az els? bevés?dés, ami a nosztalgiák melegágya, amúgy képzavarosan.

 

Az edzésekb?l ennyi maradt, ez is mérhetetlen kiváltság, ha összevetem a bentivel.

Odabenn, az úgynevezett mosdóban, adott a vályú és a jéghideg víz, amit magamutogató módon használnak a fasza csávók, egymás megrettent férfiúságán röhögve, és saját mazochizmusukat fokozva. Vagy adott a heti egyszeri, majd kétszeri meleg víz, a zuhanyozós roham, amelynek már els? tapasztalatát Geröly oly bölcsen lesz?rte. „- Minek rohanjon az ember, ha izzadt és büdös? Azért talán, hogy a végén egy szappanos forró vizes sokk után, már újra leizzadva üljön, amúgy is, kincstárilag büdös szerelésében? Nem kéne megel?zni ezt?” És föltalálta az AFUL-t, az Alternatív Fürdés Után Lév?k közösségét. A piszkosak és büdösek pozitív jöv?képpel bíró internacionalista szervezetét. ?azt tette hozzá valami Kleobulosztól, hogy ariszton metron. A legfontosabb a mérték.

 

A hideg lenti, kabinos öltöz?ket összekapcsolják a melegvizes medencével. De nekem a lógatós fogasos változat jut. Az emeletr?l levacogni vagy futni a küls? lépcs?n, kanyarban, és belemerülni a meleg vízbe. Vissza hogyan megyek, az kérdés. A profiknak, pólósoknak komoly fürd?köpenyük van, én csak afféle pancser vagyok a vízben. De most ez nem látszik. Egyáltalán, szinte semmi. Fojt a pára. Majd’ megöl. Pár/j/ával ritkít. De egyedül vagyok. Talán most.

 

Különös ez a vásárhelyi medence. Ebb?l, még ha látok is, mintha kivonták volna a n?ket. De adott a h?ség Katához akkor is, ha másnem?t lát az ember. Nem valami szépek. A szépek mindig máshová járnak és f?leg mással, meg nyáron. Egy katonának már a könyvtárosn? is tetszik a laktanyában, akit?l megvásárolja Joyce Ulyssesét, amit képtelen elolvasni, mert olyan zavaros, mint az élete. Talán, mert a könyvtárosn? szájából másként j? a szó, reményt kelt az emberben.

 

Vannak n?k, term? ékes ágak, akikkel azért mást is lehet. Persze igaz, mély érzelmekkel. Is.

Mindig szerettem volna vízben… Miként a delfinek. Vélhet?en csoda a lebegés kett?sében eggyé válni. (Már majdnem összejött, de túl fiatalon, kis hebrenccsel, meg a Balatonon.)

Szóval itt most hiány van. Mondhatatlan ?r. És a kiszolgáltatottság álmai. Amikor a n? tesz veled akármit, de legyen bármiféle ocsmányság, ha n?, és te kiszolgáltatottja vagy, mert vágyakozol rá, mert a teremtéskor meghasadtatok…, és ? kéreti magát, felsrófolódik az értéke, ? a legjobb n? egész Bugyin vagy Sáriban, habár a gimimben se lenne sehol, a kutya nem tör?dne vele, de most és álmaimban maga a n?. A férfi teszi a dolgát, és egyszerre szégyelli is. Hol van ez a nagy szabadságtól, az önálló döntést?l? Miféle primitív predestináció, génekb?l mered?, zsaroló er??

 

Milyen jó, hogy a felvételi el?tti évben néhányan elmentetek a Pályaválasztásiba. Nem minthogyha tétovák lettetek volna az irányulást illet?en, de mindenki vágyik a meger?sítésre, ami nem a családtól jön, ráadásul lélektani hókuszpókusszal er?sítik. Meg igénylitek az egyéni foglalkozást. Csak túl lenni a köznépnek szánt, általános képességvizsáló, lelketlen feladatokon! Jöjjön a neheze! Mert lélek aztán piszkosul van. Minden közös gimis elt?nésben ott rejlik, amikor a szül?k hajnalban egymást telefonálják körbe, megvan-e gyerek, (pedig a gyerek már nincs meg). Ha többnek hiányzik, akkor megnyugodnak, mert alapjában rendesek, dolguk van egymással, a világmegváltással, hiszen kamaszok. Ez az a szó, amit úgy utálnak a kamaszok.

 

És a manipulációt. Már a F?városi Pályaválasztó pszichológusát is oly jó átverni. A Rorschach-tesztnél élvezem, ahogy ronggyá írja a kezét, mert József Attila se tudott volna többet mondani Juditnak, mint én a pacákból. – Szenvedj, sintér! – gondolom magamban. Igaz, hogy az áldozat n? és kedves, de ronda, és a mindentudás megért? mosolyával irritál. Kategóriákba akar gyömöszölni, kimutatni, miféle reakciók futnak át rajtam, miféle típus vagyok. Ezért kell seregnyi emberarcból válogatnom szimpatikusat, ellenszenveset – de mindegyik beteg vagy b?nöz?. Természetellenes magának a választási lehet?ségeknek a repertoárja, és ? ezt tudta, a választás már eleve megalázó ilyen módon. Olyan, mint a matekos osztályf?nököm vizslató figyelme: megoldom-e a feladatot, pedig neki megvan a megoldás, lehet, már csak annyit tud, és nem is bírná végigvezetni. Én meg küzdök, mint Keyes Algernonja, meg Charlie-ja a labirintusban, amib?l nincsen kitekintés és megoldás, mert labirintusnál csak fölülr?l létezik látás. Odalent szerencsés esetben is csak belátás.

Azután a hölgy közli, hogy ez a Szondi-teszt, meg az ösztönválasztásos sorsanalízis.

T?le függetlenül is sejtettem, hogy van ilyen, csak folyvást módosítja valami, nem engedi érvényre juttatni a genotropizmust. Hiszen visznek a gének erre-arra, no meg a történelem és a politika; én most például zseniálisan hazudok, átverem ezt a köpenyes n?t, a megfigyel?met, én most egyéniség, nem típus vagyok. Egyéniség az, aki a másikat manipulálja, miel?tt az tenné vele ugyanezt.

 

Nem látom, mit ír noteszébe. Irritál, mint a tükörszemüveges Frank Tibor KISZ-es feljegyzéseinek nagy fekete jegyzetfüzete, pedig bevallatlanul szinte jólesett, hogy foglalkozik velem, hogy fontos vagyok valaki számára.

A noteszben ez szerepel: „- Hazugságaival egy kialakulatlan, bizonytalan személyiség keres kapaszkodót, sikerül-e dominanciát szereznie a másik felett.”

 

De ez most a vásárhelyi fürd? homályos meleg vize, az elrévedés, lazulás és fantáziálás. Merevedés. Hát, most a farkam vezetne! Ennyit a genotropizmusról.

 

Fegyelmi KISZ-ügyben. Sajó sokáig kerülgette Lukicsot és Herczeget. Egyik nap azután az egész 82-est összetoborozta a zászóalj-klubszobába.

– Össze kellett hívjam az aknavet? üteget. Többször próbáltam beszélgetést kezdeményezni két társunkkal, Lukics Gáborral és Herczeg Vilmos honvéddal; sikertelenül.

– János, egy rohadt sörre nem voltál hajlandó a kantinban! – méltatlankodott Herczeg.

– Almabef?ttre sem – vakarta fejét Lukics.

– Én ezt a gy?lést a magam részér?l nem akartam, a vezet?ség kifejezett kérésére történt az egész. Felkérem Sz?r-Dala Gábor honvédot, hogy vezesse a jegyz?könyvet!

– János, te most felíratod azt, amit mi mondani fogunk? – értetlenkedett Herczeg Vili.

– Igen, ennek megvan a maga kialakult formája.

– Még sose jegyezték le a mondandómat, meg nem is vagyok a szavak embere.

– B’meg, Herczeg, eljött a te id?d! – Lukics vállon verte Vilit.

– Számos alkalommal viselkedtetek úgy, hogy lejárattátok az üteget.

– Kizárt dolog Janikám, hogy egyet is tudjál! –Vilmos pislogott, mint aki kett?ig se tud számolni.

– Konkrétumot, János, konkrétumot! Konkrét helyzet konkrét elemzése!

– Akkor megnevezek párat. Tanúval igazolhatóan. Reggeli sunnyogások a küls? körletr?l. Rejtekezés a festékesbungiban. Botrányos részegség több kimenés alkalmával.

– Helyesbítek, ha már jegyz?könyveztek: nem kimenés, hanem bejövés alkalmával. Én sose vagyok részeg, amikor kimegyek, csak amikor be kell jönnöm.

– János, ez neked nem természetes vagy normális, mert te egy száraz aszkéta vagy.

– A 82-es aknavet?üteg KISZ-vezet?sége nevében közlöm veletek, hogy magatartásotok nem méltó az aknavet? hagyományokhoz…

– B’meg, Lukics, láttál te már seggrészeg aknavet?csövet vagy talplemezt?

– Még állványt se – Herczegem -, biztosíthatlak.

– Fiúk! Éppen ez az, amit nem t?rhetünk tovább. Adott keretek között, s?t, azokat tágítva, nekünk mindent el kell érnünk. De miattatok az egész üteget fogják sújtani. Kimen?megvonás, kedvezmények visszavétele…

– János, minket már nem engednek ki lassan vécére sem…

– Mindenb?l nevetségest csináltok, olyanok vagytok, mint az óvódások.

– Hallod ezt, Vilikém?

– Mit, Gabikám?

– Amit Sajó KISZ-titkár szór ránk, szemében méla váddal?

– Herczeg Vilmos és Lukics Gábor, mi most azért vagyunk itt, hogy egy fegyelmir?l döntsünk, ami kizárást is vonhat maga után. – szólt bele Sz?r-Dala Gábor.

– Elég a szórakozásból, beszélj már velük, János! – keménykedett Druga.

A két megátalkodottra ez nem hatott. Még nekik állt följebb.

– Letörjük?

– Melyiket?

– Hát, úgy általában, de f?leg a Sajót.

– Sajó honvéd, a helyzet úgy áll, hogy feln?ttünk.

– Herczeg honvédhoz annyit tennék hozzá, amennyit a szövetségesek a világháborúhoz.

– Ezt fejtsétek ki. Esetleg Gábor?

Sajó komolyságán ádámcsutkája nem engedett lazulást.

– Szabad fordításban csupán annyit tudok hozzátenni az esethez, hogy talán Churchill mondta: aki fiatalon nem baloldali, annak nincs szíve, aki feln?ttként nem jobboldali, annak nincs esze.

– Ráadásul, mi, a Lukics meg én nem is voltunk soha KISZ-tagok. Tehát ne strapáljátok magatokat.

– Ne szarozzatok velünk!

 

Ott maradtam a viharosan kiürült klubban. Rusz Jen? székeket pakolgatott, Sajó egy söpr?t fogott, hogy levezesse a feszültséget.

– János, te sírtál?

– Nem. De miért néznek ezek ennyire hülyének? Most írhatok egy másik jegyz?könyvet. Csak nem képzelték, hogy ezt sok baromságot mind beleírom és leadom?

– De hát a Sz?r-Dala leírta.

– Dehogy. Mondtam neki, és elég rutinos, hogy csak a comme il faut-t írja.

– Akkor minden oké?

– Nem. Most kénytelen vagyok azon is változtatni, pedig nem szoktam.

– Te ezt komolyan csinálod?

– Figyelj, ez feladat. Valakinek meg kell csinálnia, akkor már jobb, ha én teszem, és nem, mondjuk a Druga. Vagy átadjam neki?

– Isten ments! Elképzelem, akkor itt haptákban kéne állni, és minden hétvége kommunista szombat lenne.

– Miért? Vietnamot én is megsegíteném. Vagy Chilét. De lehet t?lem Mozambik is. Talán jobb az, lelket épít?bb az, ahogy itt isznak és döglenek egyesek?

– Nem lennél népszer?.

– Így is utálnak egyesek. Az el?bbieknél tapasztalhattad.

– János, ez nem neked szólt, Sajó Jánosnak, hanem a pozíciódnak.

– Miért, az mi? Kiadom a parancsot: takarítani, és egész nap takarítok.

– Nem neked, a KISZ-nek szólt.

– Miért, mi a KISZ. Egy név. Az nem takarít. Mi meg emberek vagyunk, akik az életet éljük, minket ne címkézzenek.

– Egy eszme. Bet?szó. KISZ, Párt, kommunizmus, aminek a nevében a Munkás?rség és az Ifjú Gárda ünnepli meg 1848-at.

– És megcsinálják a FIN-t, és begy?jtik a Kis-Nagy Zazit – tette hozzá Rusz – az egyetemre menekültekkel néhány gyanús szakállas-farmeros oktatót is elvernek, köztük KISZ-titkárt és párttagot is. Szegény Zazi!

– Vigyázni kell vele, amióta kijött a gyenguszról nem is tudok vele beszélni. Kerül engem.

– János, azóta lettél KISZ-titkár.

– Attól még nekem is nemzeti zászló a piros-fehér-zöld és nem tévesztem össze a sarlós-kalapácsossal. Tudom, hogy a Marczali honvéd és a Geröly székely ivadék. Tudom, mi 1968. Nagy mozgalmasság, és semmi. Olyan zavaros, mint a Pet?fi-rock. Szellemes szavak és felfordulás. Akkor én kint voltam Párizsban.

– Mi viszont Csehszlovákia alatt. De azóta mi is feln?ttünk. Annak már öt éve.

– Közben megvolt a gimi. Törib?l érettségizni kellett.

– És végül, ide jutottunk. Belülr?l kell megtenni, amit csak lehet. Kibírjuk. Még öt hónap.

 

Víg, tavaszi seregszemle. Az ezred felsorakozott, rendesen beálltak, zászlóaljak, századok, szakaszok szerint. Hanyagoltuk a sorakozókat. Arról is lógtunk, amelyiken bejelentették, hogy a Bercsényi gépkocsizó lövész ezred parancsnokát, Kása alezredest a Szovjetunióba vezényelték f?tiszti akadémiára. A megbízott parancsnok a továbbiakban László ?rnagy, ? pattogtatja az aleseket is. Nem eszik olyan forrón a kását, a Lászlótól sem ijedünk meg. A sport: élet, er?, dics?ség.

Talán észre sem vették azt az itt-ott hiányzó néhány legényt, akik – mert rólunk van szó – itt, a középs? épületben hereveréltünk. Ki tudja miért és hogyan, egyszercsak berontott egy alezredes, és úgy, ahogy vagyunk, kiparancsolt az ezredsorakozóhoz. Egy rendhagyó díszmenet várt a tavaszi ég alatt.

– Ã??rnagy elvtárs, jelentem, a sportszázadot el?állítottam!

– Köszönöm, alezredes elvtárs. Lássuk csak!

Úgy is mondhatnám, a sportszázad lebukott, megszégyenített bandája rikító civil színekben és strandpapucsban, tornacip?ben vagy mezítláb. Mint a várából kihajtott róka, kivetve a menedékéb?l, a felsorakozott ezred szeme láttára. És az ezred? Mi dominál bennük? Az irigység, a bosszú édes öröme, hogy akik miatt annyi szolgálatot kellett adniuk, azok végre „b?nh?dnek”? A tiszthelyettesek és tisztek vigyora lesz a meghatározó, hogy végre, nem a sporttiszt szava dönt úgynevezett ezredérdekb?l egy nyüves f?hadnagy, hanem a rend fog újra uralkodni, az igazi, nagy, zárt rend, amib?l nem lehet renitensként kilógni. Lesz itt végre rend, de ezt el kell fogadtatni az állománnyal, hogy ne csak küls?, rájuk parancsolt valamiként, de belülr?l éljék meg. Minden szinten akadt kielégül?. Elengedték magukat, mint a Gellért termálvizében az öreg hugyosok, rózsaszín csíkot húzva a jó hipermangános id?kben. Teljes átéléssel hallgatták a dörgedelmet az ezredparancsnok részér?l:

– Nézzék meg ezeket a szedett-vetett alakokat! Ez lenne a sportszázad. Amíg fiaink a szolgálat frontján küzdenek helyettük is, ezek fenn sunnyogtak a körletükben.

– Alezredes elvtárs, mit lát annak a lábán?

– Strandpapucsot, jelentem.

– És amannak miféle bakkancsot lát a lábán?

– Jelentem, sportcip?t.

– És miféle zubbonyt hord ott amaz?

– Jelentem, tréningruhát.

– Miféle rothadt, civil mentalitás ez? Maguktól többet várunk az ezrednél, a sportpályán, nem az erkölcstelenség ilyen Chimborassóját. Az egész új sportszázadépít? mechanizmust azért vezettük be, hogy maguknak jobb legyen, de nem ezért a vérlázító lazaságért!

– Alezredes elvtárs!

– Parancs, ?rnagy elvtárs!

– A f?hadnagy elvtárs is fegyelmire jelentkezik! Verjék le a díszmenetet, így, ahogy vannak! Álljon csak a sporttiszt az élükre!

F?hadnagyunkon nem fedeztük föl még a megbánás jeleit, pedig hányszor mondta, hogy ne olyan felt?n?en sunnyogjunk. Elénk lepett, és harsányan vezényelt. A csapat hirtelen összeérett.

– Sportszázad vi-gyázz! Tisztelgés jobbra, díszlépés, in-dulj!

Rejt? Jen?t idéz? az a jelenet, ami ekkor következett. A világ legjobb alaki kiképzését megszégyenít? egység és méltóság áradt az alakzatból, mondhatnám nemes egyszer?ség és csöndes nagyság. Arról nem tehettünk, hogy nem az alkalomhoz ill?en öltözködtünk, hiszen a meghívás is hevenyészve érkezett. Maga a teljesítmény azonban parádés volt.

 

Mindez csupán az 1974 tavaszára beharangozott hadügyminiszteri szemle karikatúraszer? el?játékának bizonyult. A nagy eseményt szinte állandósuló század-, zászlóalj-, ezred-, illetve hadosztály- hadtestszemle készítette el?, amit mindig elölr?l kellett kezdjünk, de nem a fokozott résztvev?i érdekl?dés kielégítésére.

A gyakori ezredszemlék sajnálatos következménye, miként a mesékben a kecskegidák ok nélküli: jön a farkas, jön a farkas kiáltásának, az lett, hogy mikorra az éles, az igazi riadó jött volna, a kutya se hitte el. Már teljesen elfásultunk. Pedig a farkas jött.

 

Állítólag helikopterrel érkeztek tisztek, lovaglónadrágszer? egyenruhában, s mérték volna, hogy hány perc alatt leszünk harckészek, de alig mozdult valaki. Valami sportversenyt nézett mindenki a tévében. Június körül volt már ez, a leszerelés sem volt olyan messze.

 

Legutóbb szerkesztette - Petz György
Szerző Petz György 1167 Írás
Sose feledd a gyermeket, aki voltál; benne a kulcsa annak, aki ma vagy. Középiskola: biológia-kémia tagozat; novellaírás, versek; kézilabda. Egyetem: 1974-1979 Szeged, magyar-történelem-Latin-Amerika speciális képzés; összehasonlító világirodalom szakkör, versek; kézilabda. Lakás: Békásmegyeren. Családi állapot : nős; három fiú, egy lány (38, 26, 19, 16). Tanítás: szakmunkásképzőtől az egyetemig hét éven keresztül Szegeden, Budapesten; tolmácskodás. Tíz évig szerkesztés, irodalmi vezetés könyvkiadóknál (Gondolat, Babits, Göncöl), majd újra tanítás a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban, majd a Fazekas Mihály Gyakorló Gimnáziumban; valamint szerkesztés, könyvírás. Bolha a világ ura (gyerekkönyv), Te is Az vagy (versek), Maga a tettes (krimiparódia és rádiójáték), Murphy-kötetek, Szerelmem, Mexikó (regény), Az ecetfa illata (regény; a Konkrét könyvek pályázatán NKM-különdíjas ), Kérdések és válaszok a görög mitológiából; Kérdések és válaszok a Bibliából újszövetség (ismeretterjesztő könyvek), Irodalom feladatgyűjtemény és Tanári segédkönyv (CD) Madocsai László gimnáziumi tankönyveihez. Üzenet társainak - az Alföld Kulturális Egyesület novellapályázatán II. díj 2006-ban.