Petz György : Az ecetfa illata – 6.

Nyomtatás

XV. Védelmem a kíváncsiság

Olyan gazdag és olyan színes az élet, amelyet sokszor, fáradt szemmel szürkének látni; olyan izgalmasak e lombikban – bennem – lezajló folyamatok, hogy katasztrófa esetén is tovább kell élnem. Kíváncsiságom a védelmem. Élek. Régen vagy-vagyban gondolkodtam, most már vagyokban. Ez sem jelent diadalmenetet. Megérdemlem az érzelmeimet, élményeimet – elvégre én hívtam be ?ket életálmomba, ahogy drága öreg barátném mondaná. Ne veszítsem el kíváncsiságomat, védelmemet.

Föl nem fogom most, hogy negatív vége is lehet kapcsolatunknak. Sorsszer?. Jó boszorkányok sora is összetartja. Például drága öreg barátném, aki mindig egyként – összeforrott egyként – beszél rólunk.

Szerelemb?l lehet barátság kapcsolat múltával, de akkor nem volt szerelem. Ott biztonsági háló nélkül kell ugrani, nincs olyan, hogy ugrás után, barátian közöljük: hahó, mégiscsak volt valami háló, nevezzük már barátságnak. Van kapcsolat, amelyben csontig kell vetkezni, különben állig öltözött, álöltözött maradsz.

A szeretett lény elvesztése (szakítás) azt a tévérzetet kelti, mintha magának a szeretet képességének az elvesztését is megélnénk. Pedig ez csak szerelmes-, és nem szerelem-vesztés, s?t, ott a jelzés, micsoda er? és képesség lapul az emberben, s várja, hogy mikor támadhat fel újra. Hm. Vigasztalások. Elvégre rögtön karácsony lesz. (Vajon volt-e Krisztusnak szerelmi csalódása?)

Mérhetetlen nyugalom szállt meg. Bármit meg tudok csinálni és kiválóan. Én vagyok a legjobb tróger, a könyvszállítók er?m?vésze, aki közben emberi kapcsolatba lép a sof?rrel; a legjobb könyvárus, aki valósággal együtt él a vásárlókkal. Egy sarokkal odábbról látom, melyik ember, miféle könyvre kapható, valósággal lebeszélem róla, és e szegény, kíváncsiságának és a különös üzleti fogásnak már nem tud ellenállni. Valójában a beszélgetés a f?, hogy közben viszik és veszik, akármit árulok, az mellékes. Ezt érezhetik meg a karácsonyi vásárló?rületben. Ünneppé kell tenni az életet, teljes odaadással csinálni, ami az élvezetet, jutalmat önmagában jelenti – különben nem is érdemes.

Most, hogy valami kiég bel?lem, tudom, már nem te vagy, hogy égjen ki bel?lem, csak salak t?nik el, s maradok tisztán én.

Sosem lehet tudni: a szerelemben mennyi az ön- és más áltatás. Ez még a szakításkor sem derül ki, mert az után is m?ködik.

Vetélkedés. Szerelem idején az érzelmekben, utána a fájdalomban.

Szerelem végeztével derül csak ki, mennyire csupaszodtunk le a másik el?tt. (De hiszen nem lehet páncélban szerelmeskedni!). Most fázom.

Minden szerelem öndefiníció. Ijeszt? és nagyszer?.

Öreg barátném, vigaszul, a vizes jegyekr?l idéz: a Rák pocsolya, legfeljebb tó; a Skorpió gejzír; a Halak pedig óceáni jegy. Nos, ez utóbbi lennék én, ez meg vigasztalás.

A.I.!

Tkp. örülök és gratulálok, hogy a hegyek kétéves vajúdás után megszülték a maguk egerét.

Jó, hogy ilyen fene nagy heroikusan – a könnyebb utat választottad; amit életedben többször is a „mindent megkapásokkal”; azt hívén, hogy jaj, de nehéz.

Jó, hogy nem a mamáddal szakítottál – de hát különben is, ha ? az egyetlen, aki „kezelni” tud, mindenféle tréning nélkül is.

Jó, hogy nem öreg pótapáddal, aki azért majd még, csak-csak megsegít.

Jó, hogy nem keresztanyáddal, akinek oly nagy kiszolgáltatottságán jólesik Neked segíteni, satöbbi.

P. Gy., aki tudja, hogy Neked erre szükséged van, de neki nincs.

Azt hitted, a nagyobb ellenállás irányába mész, ha velem és Magaddal ezt megteszed.

Aki közel áll, abba rúg az ember, amikor kapálózik; azt hiszi, na végre, most megmutatom magamnak is, ha beledöglöm is, hogy most énné válok.

Köszönöm, hogy ezzel engem is felszabadítottál! 1990.12.21.

Ui.: 12.26. Nem lehetek eléggé hálás, hogy életem legnagyobb hazugságától szabadítottál meg.

Ez a levélféle pedig már önmagában is komikus, mert minek bármit is szólni, de vedd dokumentumnak!

Járd a Magad útját! (The rest is silence.)

A szöveg alatt gyermeteg fejrajz; ugyanakkor hajnalban:

Nem csak az álom kelthet föl, de a hiánya is. Cinikus „dög” külszínnel vészelem át azt a két évet, ami hirtelen vákuumként támadt mögöttem.

Ennyi lenne szeretni? Társnak lenni ennyit jelentene csupán?

Régen „önhergel?” mechanizmusom az elvesztéskor felsrófolta az érzelmeket, halálközelivé gyúrta ?ket, hogy igazán nagyot mutasson – legalább az elvesztés pillanatában. Az ?r heroizmusa.

Nos, ez most elmaradt. Szerény fájás, tupírozás nélkül. Költészet és hisztéria nélkül.

Csak éppen aludni nem tudok.

A n?tipológiához.

Életveszélyes effélét megalkotni, mégis, majd’ minden férfi ezt teszi szinte egész élete során. Meglátja egy valakiben az álmok asszonyát, és ha szerencséje van, sosem lesz köze hozzá – így meg is tartja álmaiban. A másik már kett?b?l, háromból gyúrja össze azt a valakit, aki viszont három részbe bomolva meg nem felelhet fene kényes ízlésének, miként az ? harmadával sem tudnának mit kezdeni. A még bölcsebb pedig eljut oda, hogy képes egy emberben megtalálni a kiegészít?-fejl?d? társat, és szeretetté, tiszteletté alakítja ködös érzeményeit. Ezt mások megalkuvásnak mondanák, észbeli munkának, az eszével pedig kit láttak már szeretkezni?

Veszélyes m?faj típusokat, kategóriákat létrehozni él? embereknél, ugyanis torzító magának a megfigyel?nek, résztvev?nek a személye, akárcsak a részecske-vizsgálatnál. Óhatatlanul beavatkozom a „folyamatba”, olyan kisüléseket, fejl?dést, reakciókat okozok lényemnél fogva, amilyeneket a vizsgálati eszköz is – és amelyek nem a vizsgálandó tárgyra, de a kísérleti eszközre jellemz?k inkább. Viszont, ha több, más típusnál hasonlóságot mutat az elváltozás, mégiscsak kisz?rhet? lesz a vizsgáló.

Ottmarad tisztán a n?típus.

A lányokat úgy kell szeretni, ahogyan vannak. No jó-jó, de akkor hogyan kerülünk kapcsolatba velük?

A vizsgálati férfi is módosul az egymás utáni eseteknél, óhatatlanul. Például nyíltsági foka, optimizmusa más és más.

Hm! A.I.-jal valahogy soha sem tudtunk igazán csókolózni. Egész testemb?l, elementárisan, mint mondjuk valaha Irénnel. Abból, hogy mindig csak szüksége volt rám, fakadt az a mélységes szexuális renyheség, amelyben éltünk; az a sok betegeskedése s hasonlók.

Félelmetes! A.I.-jal másztam volna bele leginkább anyám csapdájába. A hazugságba, a konfliktusok minden áron való elkerülésébe; a módszeres önelbutítással, édelgéssel látszatra megoldott helyzetekbe, mindabba, ami kioldja a személyiség bens? tartalékait, és alkoholizmusba lökhet kés?bb.

„– Anyám, nekem teljesen mindegy, de legalább egyetlen egyszer tegyél úgy, ahogy neked jó. Ha akarod, pisilj a konyha közepére, mert te úgy akarod. Ne mindig parancsra cselekedj; régen az apád dirigált, és benned maradt a rabtartó, állandóan a bels? parancsra vársz, hogy mit kell tenned. Feln?ttél, nincs már az apád, hallgass magadra és szeresd magad. Értékeld. Ne tedd zárójelbe mindig! Hiszen ha ezt nem teszed, hogy becsülheted a gyerekeidet, mi a súlya dicséreteidnek? Én csak ez meg csak az vagyok, meg különben is mindegy, á, szóra sem érdemes. Nem érdekes. De igenis! Ne bujkálj…, és most ne sírj, nem bántalak! Cinkosan hallgatnék, ha nem szeretnélek. Te eddig mindig elbújtál, erre rájöttünk az öcsémmel. Mindig, mindenütt ott voltál, de soha semmiben nem vettél részt. Folyamatosan kimaradtál bel?le. Az életünkb?l. Te vagy életünk legnagyobb átver?je! Nem tudsz most már figyelni senkire, csak sztereotip kérdéseidet ismételed, választ sem várva. Veled nem lehet beszélgetni. Nem mersz magadba nézni, nem bírsz szembesülni, föltárni a bels? rétegeket. Klausztrofóbiás vagy, ez a magad keszonbetegsége. Nincs egyetlen pozitív rögeszméd, hobbid; nekiveselkedhetnél a németnek vagy angolnak, él? keresztrejtvény-tanulás, ne mindig azzal gyere, hogy erre a hátra lév? kis id?re, mert megbuggyanok… Miért mindent parancsra, rabszolgaként, küls? kellésre, beidomításra? Tegyél akármit csak úgy, önmagad kedvére, te akard. Menjél ki hazulról, kirándulj, sétálj, színházba viszünk. Ide nem fog bejönni a walesi herceg megkérdezni, hogy itt lakik-e X.Y.-né… Ha csak a bagó meg a pia marad, attól még a herceg is visszariad.”

„ – Miért bántasz, mondjad?”

Anyám sír.

A n?kben én nyilván valami hasonlóan hétköznapi, er?teljes típust kerestem, aki megfelel? hátteret teremt az úgynevezett élethez. Fennáll a veszélye annak, hogy az illet? rabszolgatípus lesz, kívülr?l vezérelt, aki összeomlik, amint rabszolgálataira nincs többé szükség; leleplez?dhet élethazugsága, hogy mindent küls?leg élt meg, küls?leg csinált.

XVI. Idegen telefon

12.28. Szinte véletlenül beleúsztam A.I. párizsi telefonjába. Rövid id?n belül egyfajta vádaskodás arról, hogy én mennyire családanyás, langyos állapotba késztettem.

Én meg azt láttam, elomlik a tévé el?tt, s rohantam írni, olvasni, dolgozni – amit ? most kifogásol.

Ilyen kevés képe lenne rólam? „Ennyit teremt” rólam, ilyen sz?köcske képet?

„–Az elméletek jók voltak, de soha semmit nem valósítottunk meg bel?lük” – mondta.

Az anyjának tetszett ez a langyosság, ez a le-van-a-gond-róla P.Gy.-nél…

Tavasszal férjhez fog menni, hogy szabad lehessen – mondta ezt a paradoxonnak t?n? állatságot.

12.30. Érdekes adalék a ki kit csap be id?szakhoz: a család- és gyerekmánia – ezek szerint – mutatása, önátver?s kultuszához, amit elhittem. Barátn?je kisfiát imádta mint házibálványt, keresztszül?séget vállalt. Tetszett nekem. Irigylem leend? gyermekét, mondtam.

„– Nem unsz meg? Nem vagyok unalmas? Tudom, hogy kibírhatatlanul unalmas vagyok, mit tegyek? Senki sem visel el egy id? után, mindenki egyedül hagy.”

Úristen, mekkora az önbecsülése, bels? bizonytalansága! S azt szokta mondani, a lelkibetegekhez hasonlóan:

„– Bachot imádom, szoktam zongorázni is. De be kell zárnom, kalitkáznom, különben félek t?le. Megvannak a kis rekeszeim, mindent be kell oda zárnom.”

Már az abortusz el?tti, aszexuális korszakban, bels? problémáit úgy vetítette ki, hogy hirtelen képtelenné vált a gyermekek elviselésére. Még az említett, ajnározott kisfiút sem t?rhette; megrémült a maga bekalitkáztatásának, esetleges házasságának veszélyét?l. Én állat pedig, nem akartam neki gátlásokat okozni, azt mondtam:

„– Ha abból fakadnak a gátlásaid, hát én szívesen feleségül veszlek, nehogy ebb?l támadjanak lelki bajaid.”

A.I. nem vette észre, hogy ez nálam kompromisszum, s?t: tett, egy már „megégett” ember gesztusa. És ez a hülye ember, ez az én, nem vette észre, hogy éppen evvel okozok gátlásokat, amikor egy fölvázolt életjáték logikus – tán langyos-unalmasnak t?n?, ám logikus – „befejezését” rajzolom föl, tehát valamiben következetes folytatást mutatok-kínálok, azzal okozok bajt. Egy még föl nem készült, téveszmékkel küzd? lényt id? el?tti ugrásra kényszerítenék. Olyan lányt, aki a Sportuszodába azért, és f?leg addig járt az úszók és a vízilabdázók közé, míg végre elfogadtatta magát; azt hitték, odatartozik. Kellett, és ennyi kellett neki. A becsapás, önbecsapás(?) létkérdés számára. Fejest sosem ugrott, de szakért?ket megszégyenít?en figyelte a m?ugrókat.

„– Majdnem úgy lenni, szinte el?hívódni, de mégsem megmutatkozni.”

Igen furcsa: ha er?s vagyok, normáimmal késztetem – akkor az a baj, hogy akár az anyja, terrorizálom. Ha nem, és tisztelem cseppfolyós természetét, belsejét – hát akkor meg az a baj.

Akiben abszolúte nincs rend, azzal miel?bb szakítani kell. Kellett volna. De én is a házasélet hazugságát éltem vele, ha hivatalos papír nélkül is. Vele, aki mindig azt kérte, csak szeressem. És legyek türelemmel iránta, ellaposodott szerelmi életünk is majd jó lesz újra. Állandóan haladékot, id?t kért. Folyton meséltetett. Aztán, a végén, amikor közöltem, nem lennék már öngyilkos miatta, ilyen miatt, mert er?s vagyok, magam is meglepve, mennyire – akkor kijelentette, nem is vagyok er?s, egy frászt, és különben is, az is mennyire zavarta ?t, hogy én már voltam, hogyan is bízhatna bennem…Sokszor kérdezte, elég-e nekem. Ugyanakkor azt éreztette, hogy ? mindent érez, átérez. Számomra ez épp elég, és becsülöm ezért. A zsidósága is érték számomra.

„– Se hal, se hús.” – mondta önmagára. Katolikus, az Egyetemi Templomban orgonált, misztikára hajlamosan; azután huszonegy éves kora körül a f?rabbinál tett vizsgáját követ?en alámerítkezett, új nevet kapott: Eszter lett. Z?rösek a nevei. Egyesek Szubinak ismerték Szubait, aki tizennyolc évesen fölvette az Ardai nevet, nem adoptálta az öreg Ardai; de f?leg anyja féltékenysége, „jaj, ki örököljön” sz?klátókör?sége, kizáró érdekei miatt; szóval Szubiról nem tudták, hogy Ardai, aztán A.I.-ról, hogy Eszter… Bujkált neveiben is, vagy ahogy mondaná, játszott, mert játszani, azt nagyon szeret…

Szerintem csak bújni önmaga el?l. Bennem meg – lehet, méreteivel – a feln?tt n? képzetét keltette. Én erre voltam kiéhezve, tehát „ezt teremtettem” magamnak. De amikor ? erre oly sok alapot adott!

Soha semmit nem fejezett be, nem vitt végig – csak engem. Az iskoláit sem. És mindenütt teret engedett z?rjeib?l ?t kiment? anyjának, aki ?t nyomorultul, betegen csodásan ápolta, de el?tte az kellett neki, hogy nyomorult és beteg legyen.

A.I. semmi közös programnak nem volt el?mozdítója. Ha vittem valahova, abban részt vett, s?t, úgy viselkedett az el?ször látottakkal, olyan lefegyverz? kedvességgel, hogy azt hittem, ? a régi barátjuk, nem is én. Megköszönte nekem barátaimat, rájött, neki nincsenek ilyen kölcsönösen igaziak, csak olyanok, akik csupán akkor léteznek, ha megy és visz valamit, ha segít rajtuk – egyébként nem. Havonta elvittem egy író-sznob-újgazdag-tudós satöbbi társaságba, ahol reflektorszemével egyesekre nagy benyomást tett, úgy jött-ment, akár egy álruhás mindentudó, aki még írni is tudna, ha akarna; de legalábbis a bóklászó zseninövendékekkel jó anyaként bánt. Egy jeles ifjú titánt pátyolgatott, az végre valakinek kifejthette világmegváltó filozófiáját.

„– Igen, kedves, nekem E.J. az osztálytársam, barátom volt. Megsirattam, amikor meghalt… Ó, többször együtt nyaraltunk…” – kés?bb pedig közölte, az nem neki való társaság volt, nem érezte jól magát.