Petz György : Az ecetfa illata – 7.

ââ?¬â?? életkivonat ââ?¬â??
(pulvis ââ?¬â?? cinis ââ?¬â?? nihil ââ?¬â?? et…)

XVII. Ajándék

 

12. 30. este a kádból jövök ki – A.I. itt van. Ajándékkal. Hozom összecsomagolt dolgait, hogy elvigye. Teljesen berendezkedett nálunk. A holmi túl nehéz, segítek a taxiig. Amikor anyám beengedte, szólni se bírt neki, elmenetelkor annyit kipréselt magából:

„– Nem szeretlek… – mondja, de mindketten tudják, ez nem igaz.

Tartottam magam. Iszonyúan. A liftben csókolt volna. Puszivá tettem. „Barátivá”.

Éjjel ?t hívtam a t?le kapott fehér telefonon, megkapta-e elbúcsúzós levelemet. Miért bántom? Ezzel befejeztem. Így könnyebb neki. Ugyanolyan szemét vagyok, mint akárki más, ebb?l is látszik. De ? tudja, hogy nem. Nagyon szeret. Én is. Talán tavasszal férjhez megy, hogy szabad legyen. Sosem hazudott, nem színészkedett. E hosszúra nyúlt beszélgetést?l kimerültem szilveszterre. És izgultam.

Baj lett a szívemmel. A fájdalom már-már levált A.I.-ról, objektiválódott, és visszaszúr. Csak fájok. Nem tudom, meddig élek. Ez így már túl sok.

Ami fáj, az nevel – Benjamin Franklin

A neurózis mindig a jogos szenvedés helyettesítése – C.G.Jung

Nem azért van kezem, hogy hideg s kemény legyen, de markomban ott-terem a simogatás melege. Voltam kiáradás, mi elfér egy tenyérben.

– Ha megpillantjuk az örökkévalóságot múló, elröppen? dolgokban és a végtelent a végesben, tiszta ismerethez jutottunk… – mondta Krisna Ardzsunának a harc el?tt. Számomra egyre inkább a fájdalom lett az a prizma, amely különös színben bontotta eddigi múltamat és lehetséges jöv?met, ez lett a tiszta ismeret elviselhetetlen lel?helye.

 

– És föltekintvén az égre, fohászkodék, és mondá néki: Effata, azaz: nyilatkozzál meg. (Márk 7.8.3-4.)

Nekem ez az effata kísértetiesen az ecetfa szót idézte föl – a szagot vagy illatot, a köveket feltör? akaratot, az elszáradt, hártyás szárnyú magot –, és még jobban rátapadtam a rádióra. Nem bírtam saját csöndemet, állandóan beszéltettem a rádiót. Sosem zene kellett, mert akkor gondolkodnék, inkább mások gondolatai, amelyekbe bekapcsolódom.

Karácsony el?tt közvetlenül egy református pap beszélt. Ézsaiást idézte a megbocsájtó Krisztusról, aki nem ítélkezik, mint annak idején a városkapuk bírái, akik nádat/pálcát törtek vagy gyertyát/mécsest fújtak el, ha elítéltek valakit. És halk, csendes, meditáló – erre késztet engem is a hangja.

“1. Ímé az én szolgám, a kit gyámolítok, az én választottam, a kit szívem kedvel, lelkemet adtam ? belé, törvényt beszél a népeknek.

2. Nem kiált és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utczán.

3. Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertya belet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg.

4. Nem pislog és meg nem reped, míg a földön törvényt tanít, és szigetek várnak tanítására.”

A törvénykezés tárgyi szimbólumai lesznek hirtelen az Úr szolgájának megjelenít?i. Talán mindezt az agyammal tudnám, de valójában vak és süket vagyok, a Biblia értelmezésének kett?s olvasatában az allegorikus folyvást csak rólam szól, és ami megoldhatatlan, rólad. Effata! Nyilatkozzál meg!

Ehelyett újra csak versek az éjszakai alvások helyett:

Egyre nehezebbek az éjszakák, / úgy esnek rám, mint összeesküvések; / rongyaikból kibontom magam, / reggel van már új fáradtsággal. / Kárpitok mögé szorultam egy dráma / utolsó felvonásában; bármennyi volt / addig, most kiderül: h?s vagyok-e / vagy intrikus csupán saját darabomban. / Minden ezért az éjszakáért történt: / az a sok banális, csak ránk hasonló / nap most f?z?dik gyöngysorrá színtelen, / s ha nyakba vesszük, talán mérgezett. / Inkább a gy?r?, a t?r vagy pohár; / (a sorsot azért se írom nagybet?vel, / ha olyan hitvány, hogy engem visz el.) / Hányszor akartam szünetet, csöndet, / mi szól a darab helyett; s a látvány / nem zavarja meg a kozmikus fantáziát – / s most itt állok egy sarokban, s magamra / lesek. Hiányzol bel?lem. Biztos pont, / ahonnét lehetek én is teremt?, s magadra / hagylak, hogy megtudd, mit érsz. / Nem többet: engem. S akkor, ha engedem. / Még vagyok, mint a levelek egy díszletez? / hibájából elszórva egy színen. / Vigyázzunk, jaj, a dönt? mondatok el?tt / kiderül: nincs is megírva a szerep.

Az utolsó sorok banalitása, hogy a már használt szót idézzem, az egész versezet alapproblémájára utal. Nem szereptévesztés, ami itt van, hanem egyszer?en a szerep hiánya, az életbe való be nem hívottság a rémiszt?. Kimaradás az értékkel bíró, jóllehet ismeretlenb?l. Isten még a teremtés el?tt elfelejti ötletét valami teremtményr?l.

Isten – néha van. (Mindenhatósága ebben rejlik.)

El?ször megénekeltük az isteneket, / azután megmondtuk a magunkét Istennek, / kés?bb letöröltük az égr?l-odabentr?l – / immár nincs mir?l és kinek verselni.

Lehet, hogy Isten csak egy pillanatra / húnyta le szemét, / és ez a létezés – / De sajnálom Istent és / szép az élet, / e halálöves sziget, / kivilágított fülke / robogva a szösz-sötétbe.

Érzékek hálóját, hogy alámerítem, / alámerülök magam is – / rátapadok Mája káprázatára, / s nem a kilenc kapu városa vagyok, / de kilenc tapadókorongú polip.

Szent egek, én így csináltam magamnak lelket annak idején, olyannyira nem volt problémám, gondom, hogy ez rémített, talán nincs bens? világom(?), ezért lovalltam bele magamat képzelt bajokba, hogy a léleknek fenntartott ?rt (horror vacui) valamivel kitöltsem, aztán gimnazista osztálytársaim ezért a koravénségért, a megéltek látszatáért jártak hozzám tanácsért.

Nem kellesz már hozzám – / miért élj hát nélkülem? / Sokszor elhitted, / pedig sohase meséltem, / amit meséltem./ Egy fontos m?vem van, / lehet szótlan, / de ember – és én. / Ehhez kellesz, / ha élsz, / s nem épít?elem vagy, / de élet, / ki megköveteli / az összes napot följönni, / mi jön; / és békén hagysz, / ha nagy szükség lesz. / Mert épülve építesz. / Soha ne a tárgyat válaszd, / hogyha lehet társad; / Isten kezén sincs / két hasonló ujj / – ez alázat.

A rossz vizsgázó éppen olyan, mint a bolond szerelmes. A rossz vizsgázó igen messzir?l kezd, óvatosan, talán Ádámtól és Évától, de szinte rögtön, akár egy örvénybe – belehull abba, amit talán a tudatával elkerülne, de mégis csábítja, minél inkább takargatná, annál inkább az kívánkozik ki bel?le. Mert titkolnia kéne azt, amit nem tud, s közben arról fecseg, hogy zavarát leplezze. Nem tudta magáról, hogy ilyen hülye.

A rossz vizsgázó és a bolond szerelmes: originális. Csupa borzongás, szellemi-érzelmi izomlázas állapot, hiszen mindenki a határaival körvonalazódik ki a rutin tengeréb?l, ott keletkezik valami eredeti, csak rá jellemz?, ahol már-már bajban van.

Nos, túl a szakadékon. A szerelmes éppen így hull alá, kiszolgáltatva magát a másik kénye-kedvének, s tudvalev?leg a szakadékok a gravitáció jegyesei, amúgy objektívek.

A rossz vizsgázó és a bolond szerelmes szinte azonnal felmutatja sérülékeny pontját. Igazi, nagy tétben játszik. Erre méltó válasz az lehet, ha a másik is odatartja védtelen torkát. De ki látott már ilyen vizsgáztatást, amikor a vizsgázó és a vizsgáztató egyaránt belógatja a nyakát? Netán szakadékot látott valaki önmagába zuhanni? Körtét várni a nyárfától – ez valami spanyol népi bölcsesség. A világban a legmeghökkent?bb, ha a dolgok és emberek azok, amik, illetve akik. Annyi el?zetes elvárásunk, vetítésünk, tévképzetünk van, hogy nincs meglep?bb a valóságnál.

Harmincöt évig mondtam: / csak azt tegyed, mit nem tudsz, / amit tudsz, az nem több, mint / rutin, halál; és szélén érdekes / minden ország, határain világok, / ott, ahol az átcsapások el?tti / a pillanat. A határon. // S most, harminchat felé, / már elviselem a csendet, / nem kell a küzdés felszín-zaja, / lihegés és félreértett mondat; / inkább figyelek. Mert határain / érdekes minden ország, ott, ahol / az átcsapás vékony hártyájú / pillanata – s ez bennem. / Van, ki centrumnak hívja, / mások arany középszernek; / már tudom: a kalandok bennem. // Nem úgy díszes ez, mint kit körülvesznek, / s belehajszolnak egy élve-feledésbe – / mert a testvéreim itt vannak bennem.

Hogyan is mondta ezt, és egyben minden m?vészetnek is a lényegét Visnu földi megtestesülése: Krisna, Ardzsuna királyfi kocsihajtójaként a testvérháborús küzdelem megkezdése el?tt?

– Ha megpillantjuk az örökkévalóságot múló, elröppen? dolgokban és a végtelent a végesben, tiszta ismerethez jutottunk…

– Még egy toll a kalapom mellett – jelentette ki Sch. barátom a túlbeszélt, kiürült szavakkal felcicomázott világ hallatán, amikor megérintette a hamleti szó, szó, szó, és nem a lényegi, zsigeri érintettség jelensége, vagy egy újabb, reménytelen (mármint ?belé reménytelen) szerelem. Neki negyvennél kezd?dött az élete, fejesugrással az ezotériába, szigorú vegetariánusságba, n?-szenvedtetésbe. Akár penge a vajban, úgy halad, ha a másik beledöglik is. Neki már elvei vannak – ? hadd legyen boldog. Régebben ezt a lányokkal azért megosztotta, némi fehérjét juttatva nekik, laza kapcsolatot, jópofa stíluban. Mára pátriárkai bölcsesség mosolyával és szigorúságával nyilatkozik az egyetemes törvényekr?l, el?z? ballépéseir?l, Hermész Triszmegisztosz amint fent úgy lent analógia-tanáról. Mégis vonz, hogy meséljek neki, mintegy a múltjára licitáljak; úgy adjuk össze történeteinket, mint két fuldokló a szalmaszálak tipológiáját – miután a medencéb?l egy láthatatlan kéz leengedte a vizet.

A.I. azt akarja, hogy teljesen könnyedén vegyem. Olyannyira, hogy már tulajdonképpen ne is érdekeljen… de azért… Nem dobhat ki, mint egy használt fogkefét. Ezért nem tüntethet el cuccai visszaadásával, mert a része vagyok. Akkor vagyok, amikor vele beszélek. Amikor nem, akkor nem is vagyok. Az ? számára mindig az el?tte lév? feladat az, ami van. Mindenre szüksége van – és semmire.

A csudába is, nekem kell elszenvednem az ? fáziskésését, -eltolódását. Pedig egy objektív választás, szeretet mindkett?nk részér?l – van.

Nem tudta vállalni az öcsémék-féle életet, pedig nagyon afelé tartottunk. A hétköznapiságtól volt olyan beteg, álmos satöbbi. De még csak nem is tudta jelezni ezt nekem, aki pedig egy éve nyügl?dtem ebben. Ugyanakkor tiszteltem, szerettem; körüljártam elfekvéseiben, nehézkességében, mint egy nagyasszonyt, nyilván n?i titkokat hordoz az a sok fáradtság, amivel együtt elfogadom. S?t, azt hittem, nekem még erre is szükségem van, erre a langyos-meleg családias-anyás-testes semmire.

1. Átvert egy modell kipróbálásával, amire azt hitte, ?.

2. Átvettem, szerettem ezt is, alkalmazkodtam szeretettel.

3. Mivel nem volt centruma, és abszolút hétköznapi lény, nem lehetett semmiben otthon, hiszen maga sem tudta: ki ?, mit akar, mit kér, mit fogad el.

4. Csak használ, anélkül, hogy értékelne. Ezáltal a kapcsolatunk is értéktelenné vált. Közben b?günk, állítólag fogy bármiféle orvosi szer nélkül, és jól érzi magát. Én meg zseni vagyok, hülye idegeneknek adva értékeimet, id?met. Miért nem annak, akit szeretek? Ha ez az érthetetlenség legalább A.I. célja lett volna, akkor jó. Ha ezt, és egyáltalán bármit is akart volna, vagy akarna, akkor jó. De a hétköznapiság, ha lázad is – hétköznapi. Nem az én logikámnak, érzelmeimnek való. A legrafináltabb módon – maga sem tudva róla – A.I. kiégeti bel?lem a hétköznapiságot. Nem hogy az elt?njön, hanem, hogy vegytisztán csak az maradjon. S mindezt a hétköznapiság elleni szöveggel teszi. Ez a butaság zsenialitása. Nem tudott nekem megfelelni. Tulajdonképpen mindent mondott, és mindennek az ellentetjét. Most a munkájába merül. Lesz néki karrier cs?stül.

Az a kéz fáj, amivel ütsz, / ott a seb, ahol sebezel; / ha azt mondom: szeretlek, / vagy azt, hogy nem szeretlek, / mindkett?ben közös szó a szeretet. / Most tanuljuk, amit eddig / készen kaptunk, / legyen lélek benne. / Hatalmas nyelvet készítünk, / amit csak mi beszélünk, / pedig szavai mind megvoltak. / De nem így, mert így mi vagyunk: / sosem-volt lények, akik el?ször / élnek ezen a világon, s úgy, / akárha utolsó emberpár lennénk. / Felel?s vagyok minden szóért, / akkor is, ha szótlan szeretnék, / s élni veled. / Legyen méltó a hallgatásunk, / mint akik tudják, a világ emlék; / a holnap és mi azért vagyunk, / hogy emlékez? legyen. / Mert nincsen a jelen, csupán a / múlt és jöv? pántjain egy szösszenet. / Ezért szerettelek. Ezért a könny?, / oly egyszer? hétköznapért, amelyben / napot láttam feljönni, de már lement. / Nálam már másfelé lesz kikelet, / egy sugárral gazdagabb fénymez?vel.

 

 

XVIII. Még a karácsonyi könyvárusításkor

 

lettem figyelmes egy különös n?re. Kecses, fínom, bujkálós, egzaltált, narcisztikus, fél?. Sötét szeme körül szarkalábak, pedig fiatal. Talán sokat szenvedett. Többször visszajött, keringett bódénk körül, szabályszer?en lesett rám, mintha dolga lenne velem, valamit meg szeretne mutatni. Felemás ember. Adtam neki egy könyvet, gondoltam, gyógyítja. Még a szavak szintjéig sem jutott el, ugyanakkor Scott Peck: Úttalan utakon c. kötete elementális er?vel hatott rá, amir?l beszélnie kell. Valamit elkapott a „szeretet” szóból. Nem szállt le a nyakamról. Gyógytornász, aki eddig csak testeket használt. Elmentem egy k?kemény edzésére, a kecses, vékony n? úgy megdolgoztatott, alig bírtam lábra állni utána. Illemb?l csináltam végig az aerobikot, égtem volna, ha otthagyom. Vártam-e t?le valamit? Inkább ? t?lem. Titokzatos képet vágva egy havilapot adott, amelyben hosszas dedikálása végigindázta, körbe-körbejárta fotóját. A saját lábait fényképezte, egész varázslatosan kedves láblények keltek életre a lapokon. Találkoztunk, hallgattam. Egyvelegéb?l foszlányok maradtak:

– Mindennek szimbolikus értelme van, semmi sem véletlen, csak a szeretet számít. A falat le kell bontani, majd elmondom a bels? történést – el? is adta zavaros álmát, igen hangosan, közben négyszer-ötször fölugrott, hogy elmenjen, – majd abból te megérted. Mert téged szeretnek, neked meg kell értened. Meg fogsz világosodni. A Pink Floyd The Wall-ját nyolcszor láttam!! – alig viseltem rám szögezett tekintetét, hangoskodását.

– Mégis ?t szeretem! Ezt tudnod kell! – ezt mintegy felkiáltásként mondta. Végül újra fölállt. Kezem széttárva felé nyújtottam. Nézte, mint aki most lát el?ször nyitott tenyeret. Sajátját, mintha rejtene benne valamit, görcsösen a zsebébe dugta.

– Szeretsz? – kérdezte, talán ajánlatot tettem, vagy olyat, amit annak vélhetett.

– Én nem szeretlek – mondtam.

– Mert én sem – válaszolta. Talán jó volt mindkett?nknek kimondani, talán gyakorolni ezt a különös negálást.

Az egész beszélgetés alatt rendkívül hangos volt. Két fokozattal er?sebben beszélt a normálisnál, éppen annyira, amennyi a hallgatóban rossz érzést kelt. Belementem a játékba. Jó, hát akkor ?rültek vagyunk. Fogjuk fel rádiófelvételként, amúgy is egyedüli vendégek vagyunk a Márvány menyasszonyban. A felszolgálón?t eleve megnyertem a teát kérve, mert el?adtam a mongolok egyszeri idegenvezet?jének történetét, aki úgy debütált, hogy haragjában a filteres (addig sose látott) teát bevétette a csoportja tagjaival. Csak a cérnás papírzászlócska lógott ki elfajzott áldozatai száján; mint megannyi kiérdemesült macska gubbasztottak…; s a csoport tagjaival ígyen itatta a forró vizet, hiszen a teához, mint közismert, az is dukál. Els? és egyetlen idegenvezetése ezzel zárult, mert az ellen?rük észrevette…

– Gyorsan meg kell szabadulni t?le – összegezte látleletemre a pincérn?, amikor a lány kirohant a mellékhelyiségbe. – Még kellemetlen lehet!

A jelenség, utolsó el?tti felállásánál – miel?tt elmenekült – ezt a lapocskát tette elém, hogy majd olvassam el, s rakjam a kis tengeri kagyló mellé, amit hálája jeléül adott. Mert nem tudta, mi módon róhatja le háláját a Peck-könyvért, amivel megajándékoztam.

„Emlékezz a múltra, és minden fontos lesz. És minden fontos lesz, amire emlékezni fogsz!”

Fáradt, összetört voltam. És még csak nem is a valós fizikai kimerülést?l, inkább a lelkiekt?l, saját karikatúrámmal találkoztam, egy védtelennek t?n?, remeg? kis állattal, akit fölvettem volna, de belém harapott, hogy hallgassak, csupán a saját baját szajkózhassa, bezárulva nevetségessé vált kis világába, ahol minden ?t igazolja, amelynek királyn?je. Tökéletes, akár egy betegség. Nehéz eldönteni, e zárlat energiát vesz-é el t?le, vagy inkább iszonyú er?vel tölti fel, hogy csak zakatoljon a motor, de ne vigyen semmire.

 

– Mi van azzal a csodaszép és érdekes barátn?ddel? – kérdezték a szokásos havi összejövetelen abban a társaságban, ahol egyszer kifejtettem, Szondi Lipót genotropizmus-teóriájának alapján született kapcsolat a miénk, igazi ösztönválasztásos – de már vége. A kitörlés vagy hibernálás lelki folyamatába gy?rtem. De! Oly sokat hivatkozott A.I. az ideiglenességre, betegségre. Csak nem súlyos beteg valóban, és így tenné nekem könny?vé a kilépést kapcsolatunkból? Persze, hogy szeretem. De miért kell így szeretnie? Mindenestül kellett. Bajaival is. Formátlan, szétcsorgó víz-lény lenne, mint öreg barátném mondaná?

Eddig fiatal voltam, szemben utaztam a forgalommal vonaton, buszon, villamoson. Faltam az újat, lázasan néztem, milyen látvány, élmény hatol belém.

Már háttal ülök. Mert ha ütköznék, kevésbé fájna. És olyan, mintha minden távozna bel?lem, távolodna t?lem. Folyamatos itt-hagyás az állapotom. Kiépülök a világból.

Mert lehet, hogy minden ember isten; / egy öntudatlan földöntúli lény, / ki itt jár, maga se tudja: / bármit tesz, csak ? teszi; / szimbólumok kerülnek ki keze alól, / s élete is azt teszi, hiába fárad, az se több, / mint örök forma: nyüzsgés, mi meg nem moccan; / szavai nem szók, de régi dolgok, újra, / s csak szeme rosszabb – meg nem látni jó csak. / Mert lehet, hogy minden ember isten; / sietve egy csapóajtón onnan már vagy innen, / s míg rádöbben, se több egy pillanatnál: / amíg azt az ajtót nyitják avagy csukják.

Mintha minden alkatra és emberre lenne készítve egy keszty?. Mondjuk, egy ötujjas, ami teljesen befedi. Neki pedig ki kell töltenie. És ebben a keszty?ben tulajdonképpen az alapélmények, érzetek aránya már adott. Mert ezt mindenképpen ki kell, hogy töltse az illet?. Lehet bíborbanszületett, elkényeztetett bárki, a megfelel?, mondjuk „fájdalom-adagját” meg kell kapnia; szerelmi senyvedés- örl?dés-mennyiségét kénytelen beszerezni, különben lötyögne rajta ez a láthatatlan keszty?. A.I.-nak most – és nyilvánvalóan nekem is – az aránytévesztés miatt, korrigálnunk szükséges. „Fájatni”, hogy az öröm és ny?g aránya meglegyen.

 

Hatalmas, apokalyptikus el?jel? id?k, miközben magammal ny?gl?döm. Az ország tiltakozás nélkül süpped bele a defetistaként fogadott vészes áremelésekbe, inflációba. Körülöttünk Romániában tüntetés, terror; Csehországban és Szlovákiában nemzetiségi butítás; a SZU-ban a h?s balti államokkal azt tennék, amit velünk 1956-ban. Január idusa van, egy harmadik világháború küszöbén állunk, pedig alig egy éve román fordulat, NDK-vasfüggöny felszámolás, orosz változások, Kelet–Nyugat enyhülés satöbbi.

Nostradamus kiadás el?tt áll, belíveivel már tele a nyomdák. Jóslatai, akár az égb?l hulló nedvek leszivárognak egészen a legapróbb családig, gondterhelt fejig. A gyerekeket is izgatja, akár engem egykor az OAS, amit az SS származékának véltem; a Kennedy-gyilkosság, a vietnami háború. A gazdasági apátia pillérein szinte háborús pszichózist érzékelni.

01.15. 18.45 Fest? barátommal vendégségben jártunk A.I.-nál. Csak örülhetek, hogy megtörtént a szakításunk. Akadnak, akiket egy kapcsolat sekélysége riaszt, úgy látszik, másokat a mélysége. Kiszikkasztott szellemileg.

Éjjel, éjfél után kitört az USA háborúja Irak ellen. Válsághelyzetekben – illetve helyzetben, hiszen az mindig egyes szám! – átstruktúrálódik a nyelv. Más id?fogalmak lépnek el?, mint: mindig, soha. Ha „helyzet” van, az id? lép elénk, bekerít, ismétl?dik, elt?nik, kitolódik – de mindenképpen markánssá lesz.

Hogy egy szerelmesnél nincsen butább mindentudó és következetlenebb lény, arra elég ennyi: Nekem úgyis lányom lesz t?led. / Nem tudsz annyi vizet, mi lemosná / rólad, hogy a társam vagy. / Menekülj, próbálj ki minden kibúvót, / fuss; magadat megtaláld, s velem. / Nem azért kellesz, hogy bizonygasd: / te szeretsz jobban vagy én. / Nem azért kellesz, mert okos vagy, / vagy azért, amiért én okosabb. / Sosem a verseny tartja össze, / mi másból vétetett. / Te bel?lem s bel?led én. / Ha társam vagy, úgyis örök közel; / ha távol is mész, mert folyvást közeledsz. / Nézz rám, én olyan er?s vagyok. / Mindent kibírok – akár nélküled is, / de minek. / S ládd, végül is épp olyan vagyok, / mint akárki. Bárki más, de mégis / milyen más, mert szeretsz. / Hidd el, fordítva sincsen ez másként. / Te viszed lelkemet.

Huzatosan, eldugulva, csömörrel. Nem érdekelnek a n?k, nincs töltésem. Objektíve szomorúan. Ez még mindig a szeretet lenne, a szeretet utolsó, lefojtó nyúlványa A.I. felé?

Vége már az ?rzés idejének, / csak jönnek-mennek az évszakok, / s nekem nincsen mihez mérnem / se magam, se id?m, se bajom. // Merre lehetsz most, mondd, hova futtál, / nyugszol-e olykor, s gondolsz rám még? / Hó se hull, oly nagy a hideg, / szívemig fagy, ha befagy. / Tiszta az ég, én is tiszta vagyok, / eltakarítva el?led.

Egy emberb?l egy kép marad vagy az sem, ömöljön át rajtam Görögország. Oda megyek, amint lehet.

 

Láttál-e már versenyt? Futóversenyt. Amikor az er?k megfeszítésével, de vezet valaki. Azután hátulról, ki tudja miért, talán erejét jobban osztotta be, vagy az esélytelenek könnyedségével szedi lábait – de egyszercsak megiramlik az, aki alig, tán egyáltalán nem is jobb, mint az addig élen futó. Aki nyilván én vagyok. Még nem is láttam a feltörekv?t, de már érzem zsigereimben, hogy eld?lt valami. Kés?bb, alig érzékelhet? különbséggel mellém kerül, minden addigi hajtó feszültségem egyszerre görccsé válik. Vége.

Pedig itt kezd?dik igazi futásom. Talán nem is futásnak kell tekinteni. Megváltottak. Levették rólam azt az irdatlan feszültséget és nehézséget, ami azzal a g?ggel járt, hogy én itt futok, én itt nyerek, a verseny értem van. A verseny mindannyiunkért van.

Ha id? el?tt vesznek ki az emberb?l egy darabot, az mérhetetlenül fáj és érthetetlen. A részemt?l fosztanak meg, szinte belepusztulok. Ha mindez, mondjuk egy rákos sejtburjánzás, beteg részem – akkor is fáj; jó-jó, de ha id? el?tt veszik ki, hiába is fáj ugyanúgy, akkor azt mégiscsak megértem. Valahol az kell és jó. De A.I.-jal még más volt a helyzet.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Petz György
Szerző Petz György 1167 Írás
Sose feledd a gyermeket, aki voltál; benne a kulcsa annak, aki ma vagy. Középiskola: biológia-kémia tagozat; novellaírás, versek; kézilabda. Egyetem: 1974-1979 Szeged, magyar-történelem-Latin-Amerika speciális képzés; összehasonlító világirodalom szakkör, versek; kézilabda. Lakás: Békásmegyeren. Családi állapot : nős; három fiú, egy lány (38, 26, 19, 16). Tanítás: szakmunkásképzőtől az egyetemig hét éven keresztül Szegeden, Budapesten; tolmácskodás. Tíz évig szerkesztés, irodalmi vezetés könyvkiadóknál (Gondolat, Babits, Göncöl), majd újra tanítás a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban, majd a Fazekas Mihály Gyakorló Gimnáziumban; valamint szerkesztés, könyvírás. Bolha a világ ura (gyerekkönyv), Te is Az vagy (versek), Maga a tettes (krimiparódia és rádiójáték), Murphy-kötetek, Szerelmem, Mexikó (regény), Az ecetfa illata (regény; a Konkrét könyvek pályázatán NKM-különdíjas ), Kérdések és válaszok a görög mitológiából; Kérdések és válaszok a Bibliából újszövetség (ismeretterjesztő könyvek), Irodalom feladatgyűjtemény és Tanári segédkönyv (CD) Madocsai László gimnáziumi tankönyveihez. Üzenet társainak - az Alföld Kulturális Egyesület novellapályázatán II. díj 2006-ban.