dr Bige Szabolcs- : GIATROSZ AGROTIKOSZ: ATYÁM, A NAPISTEN FIA 5.

“… nemzetsége nevén szólíts valamennyi leventét,//
mindegyiket dícsérd, lelkedből űzd el…” (Homérosz)*

 

  

Hosszúra nyúlt árnyékunkkal a hátunk mögött igyekezett a karaván távoli célja felé. A nagy folyón széles dereglyéken keltünk át, jobb felől a tenger, bal felől a puszta. Két végtelen tér között apró elveszett hangyák voltunk csupán, de az akarat és az istenekbe vetett bizalom hajtottak előre. Asmar emberi mellé társamul választottam Proklész királyfit és tíz felfegyverzett embert a pásztorokból nevelt katonák közül. Útravalónkat és a tábori felszereléseket teherhordó szamarak cipelték, gyakorlott hajcsárok irányítása mellett. Mi, emberek gyalog követtük őket. Esténként tábort vertünk, de reggel mindig korán indultunk, és délben hosszú pihenőt tartottunk. Rablók támadásától nem tartottunk, bíztunk katonáinkban és számbeli fölényünkben. A mi tíz fegyveresünk mellett ott voltak Asmar emberei is, szintén talpig fegyverben.

Néhány nap múlva a tenger elmaradt mellőlünk, és egy ismeretlen nagy folyó mentén folytattuk az utat. Addig mentünk a partján, ameddig szembe nem fordult velünk egy nagy kanyarral. Letáboroztunk a kanyar adta védett területen, amíg a karaván hozzáértő tagjai a folyópartra kihúzott, itt hagyott tutajt rendbe hozták, kijavították. Nem volt révész, aki átvigyen, így mi magunk kellett átkelnünk az ingadozó tutajon.

Alig mentünk tovább egy napot, mikor újabb hatalmas folyóvíz állta utunkat. Olyan széles, hogy a másik oldal ködbe vész. Asmar és társai jól ismerték már ezt a helyet. Lakott földek terültek el a folyó mentén, és állandó rév is működött, ahol ügyes tutajosok szállították át az utazókat, karavánokat, szekereket, lábasjószágot, katonákat. Mindenkinek szüksége volt a jól működő révre, így senki nem bántotta a révészeket, pedig nem vigyázták őket fegyveres harcosok. Karavánunk is szerencsésen átjutott a széles vízen. A biztonság kedvéért azért először a katonák fele kelt át, majd a teherhordó állatok, és végül a többi harcos.

A továbbiakban eseménytelen utunk volt, hacsak nem számítom a nappali forróságot, és az éjszakai hideget. Ez a föld már Khorassan-Nishapur fennhatósága alá tartozott, napi járóföldre megfigyelő tornyok álltak. Itt kisebb-nagyobb katonai csoportok tanyáztak, és az utazókat ellátták szükség esetén élelemmel, ivóvízzel.

Hosszas utazásunk végén, mely háromszor hét napig tartott, megérkeztünk a király székhelyére. Égig érő hegyek lábánál épült a város, csupa kőházakból. Erős fal védte a nomádok támadásaitól, valamint maga a hegyóriás. Meredek ösvényeken kapaszkodtunk a széles völgy bejáratáig, mely befogadta a rendezett város kőházait. Középen állott a király palotája, körülötte körben a nemesek, és a többi főemberek házai kört alkotva.

Termékeny völgyben feküdt a főváros. Dús gabonatáblákat láttam és gyümölcsfákkal sűrűn beültetett oldalakat. Alma, dió, mandula sorakozott rendezett táblákban, és szőlő.

Kényelmes szállást biztosítottak számomra és kísérőim számára is. Asmar a palotába sietett ura elé, elmondani küldetése eredményét. Vártuk vissza, mert az idegen városban nélküle nem tudtunk eligazodni. Reggel tért csak vissza, de legalább addig kipihentük az út fáradalmai, és lemostuk testünkről a port.

Eddig nem sokat tudtunk a városról, ahova kerültünk. Asmar is csupán annyit mondott, hogy a neve Theopoli. Az istenek városa. Azt is elmondta, hogy ellenségeik véleménye szerint a város ködben és felhőben él, jóformán örök sötétség uralkodik felette, de ne higgyünk ennek a szóbeszédnek, mert pont az ellenkezője az igaz.

A következő nap reggelén Proklészt és engem kéretett a király. Díszes nagy teremben fogadott, aranyozott elefántcsont trónusán ülve. Miután üdvöztük, kértem mindenekelőtt vitessen a beteghez, mert az volt idejövetelem célja: az ajtó előtt vár két szolga a kosaraimmal, ládáimmal, amelyek az orvosi eszközeimet, kötözőszereimet és gyógyszereimet tartalmazták.

Egyetértett, és intésére Asmar kíséretével a palota távolabbi szárnyába siettünk. Nekem hordszéket rendelt a király. Amikor elbocsátott, hogy ne kelljen neki hátat fordítanunk távozáskor, egy súlyos brokát függöny hullott le a trón előtt, elválasztva a terem többi részétől. Ahogy elhagytuk a termet, a függönyt újra felhúzták.

A királyfi egy kereveten feküdt, sápadt arcában láztól csillogtak a szemei. Magába roskadtan feküdt, még belépésünk zajára sem fordult a bejárat felé. Gyorsan odaléptem hozzá, kísérőm magyarázta, ki vagyok, de semmit nem válaszolt, és békésen tűrte a vizsgálatot.

A szolgákat elküldtem, hozzanak rézüstben tiszta forrásvizet. Hideget is és forrót is. Mindent előkészítettem, a fiatalembert kábító teával megitattam, majd a sérült lábat lemostam tiszta vízzel és gyógyteákból készült főzettel. Ezután Apollón istenhez, a Gyógyítóhoz fohászkodtam, gazdag áldozati ajándékot ígérve neki a munkám befejezése után.

Álomba merült a királyfi és ügyes mozdulatokkal – a mesterség szabályai szerint – a combjába beletört bronz lándzsahegyet eltávolítottam. A metszést az új szürkefémből készült késsel ejtettem, mely roncsolás nélkül vágta át a bőrt, s az izmokat. Rengeteg törmelékes rossz nedv távozott. Az atyámtól tanult verses szabály így mondta: „Jó a genny, ha távozik!” Most bőven távozott.

Nehéz napok következtek. Behozattam egy heverőt, és ott aludtam a beteg szobájában, legyek a közelben, ha a szükség úgy hozza. A sebet naponta ötször átmostam, saját magam készített főzettel és tengeri só oldatával. A hetedik napra tisztult ki annyira, hogy összeölthettem, háromszor kifőzött aszbesztész néven ismert, hársfarostból készített fonallal. Most végre elhagyhattam a szobát, és sor kerülhetett a hálaadó áldozat bemutatására is.  Apollón kegyes volt.

A király utasítására, az áldozat céljára a palota előtti tér közepén építettek oltárt. Itt fog az Apollón-templom is felépülni. A bikaáldozat bemutatására akkor került sor, mikor a Napisten az égbolt legmagasabb pontjára hágott. A hófehér, hibátlan áldozati állatot magam döftem le egyetlen mozdulattal. A kiömlő vért nagy rézüstbe fogták fel a szolgák. A húst feldarabolták, de a legszebb szegy darabot a lángok közzé dobtam. Sercegve sült, s az égő hús szaga beterítette az egész várost. Az oltáron az istennek kedves száraz babérfából rakták a tüzet. Égett is derekasan, megörvendeztetve szívünket, hogy Apollónnak kedvére tehettünk.

A király is, látva eredményes munkámat, nagyon elégedett volt. Biztosítottam a felől hogy, ha az isten kegye nem fordul el tőle, mire Szeléné háromszor megújul, a fiatalember vígan fog a palota udvarán rendezett harci gyakorlatokon ügyeskedni. A további ápolását rábíztam a szolgákra, akiknek szigorú utasításokat adtam, és naponta ellenőriztem őket.

A király ekkor összegyűjtötte a kőfaragó és építőmestereket. Irányításom mellett elkészítettük a templom tervét. Elsimított homokba rajzoltam bele egy erre a célra készült bronz rudacskával, hogy mit, hogyan képzelek — Apollón nagyobb dicsőségére. A mesterek aztán a saját részüket a munkából, juharfa lapra vésték fel. Hiába, hogy orvos a mesterségem, mint a napisten papjának tisztában kellett lennem a templom minden részével, az oszlopoktól a tetőig, a faragások, vésetek jelentőségével. A jelképekkel éppen úgy, mint a helyiségek beosztásával.

— Jó munkát végeztél, Makhaón! – szólott a király, ahogy a mesterek átvették a feladataikat. – Most válassz ki magad mellé tíz alkalmas szolgát és taníts meg nekik a sebek kezelésének isteni titkait. A törött csontok gyógyítását és a legfontosabb gyógyfüvek hasznát. Nagy terveim vannak és szükségem lesz tanult seborvosok munkájára. Most többet nem mondok, időben mindent megértesz.

Ahogy teltek a hetek, egyre jobban megismertem Theopoli népének beszédét és természetét. Hiába tartjuk őket barbarosz népeknek, sok mindent éppen olyan rendesen tesznek, mint mi, hellének. Vigyáznak a test tisztaságára, a csinos ruházkodásra, szeretnek bőségesen táplálkozni, és a bort is csak vízzel hígítva isszák — mértékkel. A hegyoldalban fakadó bővizű források biztosítják a város lakosainak szükségleteit. Fürdők fogadják a gazdagabb polgárokat, ahol bizalmas beszélgetések alatt döntenek fontos üzleti, vagy egyéb ügyeikben. Külön fürdők épültek a szegényebb városiak részére, de ezek kevesebb kényelmet nyújtottak, és a nyüzsgő tömeg miatt nem alkalmasak bizalmas beszélgetésekre. A test tisztaságának fontossága véleményem szerint is elengedhetetlen az egészség megőrzése szempontjából. Húgom, Hygieia tudna erről nektek többet mondani, de magam is tapasztaltam, hogy szennyezett környezetben rosszul gyógyulnak a sérülések, és ha idejében nem tisztogatjuk meg, akár a sérült halálát is okozhatják.

A városban sok katona, harcos tartózkodott. Csörtetve gyakorlatoztak reggelenként a falakon kívül levő gyakorlópályán. Fegyelmezetten engedelmeskedtek a parancsnokaiknak, és rátermetten bántak a nehéz kelevézekkel. Bronz buzogányaik nagyokat csattantak a bőrrel bevont pajzsokon. Gyakoriak voltak a kisebb-nagyobb sérülések, ami elkerülhetetlen következményei a harci játékoknak, gyakorlatoknak. Ezzel biztosították a gyógyítás gyakorlatának bemutatását tanítványaim részére. Volt alkalmuk bőven gyakorolni a sebkezelés mesterségét. A király mikor látta, csak nevetett és még keményebb tusára biztatta katonáit, legyen elegendő sérült a gyakorláshoz. Nem szólhattam ellene semmit, pedig sokat meg tudtam volna mutatni tanítványaimnak valóságos sebesültek nélkül is.

— Kétszeres nyereséggel áldott meg a háború istene — szólott a király. — Harcosaim ügyessége, harci tudománya napról-napra javul a kemény gyakorlatok miatt, és te is kapsz elegendő áldozatot, hogy bemutasd orvosi mesterséged titkait.

— Mutassunk be hálaadó áldozatot az isteneknek! — tette még hozzá, kiadta a parancsot, hozzanak tíz fekete fiatal kecskét az oltárhoz.

A szertartás után lakomára hívta Khorassan-Nishapur a katonák vezetőit, parancsnokait, valamint minket is Proklész királyfival együtt.

A lakoma alatt bőven fogyott a puhára sült kövér kecskehús, és szaporán töltögették a szolgák az erős bort hideg forrásvízzel vegyítve. Kívánság szerint aranysárgán csillogó mézet is kevertek hozzá.

— Jó uraim! — szólott a király a lakoma befejeztével. — Nem véletlenül hívtalak most a jó, fenyőből rótt asztalok mellé. A nomádok egyre gyakrabban támadnak földünkre, dúlják fel falvainkat, hajtják el nyájainkat. Egyik helyről elűzzük őket, máshol garázdálkodnak újra. Büntető háborút akarok ellenük indítani.

— Engedd meg uram, hogy szóljak! — emelte fel kupáját Asmar, a király bizalmasa.

— Szólj!

— Az elfogott nomádok azt mesélték, mielőtt feláldoztuk volna őket a háború istenének, hogy a gimmír nép előretörése kényszerítette őket őseik földjének elhagyására.

— Ha előztük a nomádokat, lehet, velük is el kell bánnunk – vélte a király.

— Úgy tudom, te uram, ismered őket — fordult Asmar felém.

— Ha megengeded nagyúr, elmondom, mit tudok — szóltam válaszképpen.

— Beszélj, hát! — reccsent a király hangja türelmetlenül.

— Harcoltunk ellenük, mert egy portyázó csapatuk ránk támadott, de most békében élünk velük. Talán.

— Bizonytalan vagy.

— Harcias nomád törzs, és nem lehet tudni, mikor szegik meg, szent esküvel tett ígéretüket. A varázslóik akkor találnak kifogást, amikor a királyuk érdeke úgy kívánja.

Elsoroltam mindent, amit tudtam a gimmír népről, hogyan élnek, milyen a fegyverzetük, milyen megegyezés jött létre köztünk. Theopoli királya elégedettnek tűnt.

— Nem indítunk ellenük háborút, egyelőre. Miután a nomádokat legyőztük, majd meglátjuk. — jelentette ki.

Nem siették el a hadi készülődést. Hetekig tartott még, ameddig az összes alattvaló családok elküldték harcra termett fiaikat, szolgáikat. Éppen olyan vonakodva gyülekeztek, akár a görögök Agamemnón hívására. Pedig itt most saját földjük, vagyonuk védelméről volt szó. Végül csak megjöttek mind, akikre a király számított. Ott szorongtak a falakon kívüli síkon.

A vezérek, parancsnokok csoportokba osztották a katonáikat. Mindegyiket a’ szerint, ki miben volt járatos. Külön az íjászokat, külön a gerelyvetőket, külön a buzogánnyal jeleskedőket, és külön a harci szekéren küzdőket. De mindenki mindenhez kellett értsen, mert a szükség gyakran hozta úgy, hogy fegyvert kényszerülhet cserélni.

Már kezdtek sárgulni a gabonatáblák, és egyre gyakrabban érkezett hír újabb és újabb nomádtámadásokról. Eljött az ideje a háború megindításának. A várost kevés számú védőre hagyva elindult a sereg. Lezúdult a hegyoldalon, mint tavaszi hóolvadáskor az áradat. Málhás szekerek követték őket az élelmiszerekkel, a táborozás kellékeivel és köztük jómagammal frissen felkészített, kioktatott szolgáimmal egyetemben.

Ahogy leértek a síkra, a had szétoszlott szakaszokra és átgondolt terv szerint haladt a nomádok szálláshelye felé. Háromnapos menetelés után érték el az ország határát, melyen túl már a pusztai törzsek legelői, szálláshelyei voltak.

A harc el sem kezdődött, már véget is ért. Közeledtünkre a törzsek felkerekedtek, és elmenekültek. Felszedték sátoraikat, összeterelték állataikat, szekerekre rakták mindenüket, és pereputtyostól elköltöztek messze, Boreász fagyott földjének közelébe. Nem hagytak hátra még egy öregembert sem. Gyors harci kocsikkal nyomukba eredt egy szakasz, de estére eredménytelenül tértek vissza. Még tábor, vagy pihenő nyomára se akadtak. Látszik, megállás nélkül menekültek a had elől.

Egy hétig maradtunk a nomádok földjén letáborozva, ameddig visszatértek a kiküldött kémlelők. Ők mondták el, hova húzódtak, milyen földet vettek birtokukba ezek a pusztai törzsek. Behódoltak a gimmír királynak, és védelmet kértek tőle Khorassan-Nishapur ellen.

Ennek hatására erős védelmi tábort rendeztek be a király emberei. Fallal, őrtoronnyal, szálláshellyel. Egy csapat felkészült harcost hagyva itt hátra, a had visszatért a városba. Útközben őrtornyokat építettek, a szükséges emberekkel ellátva. Úgy határoztak a vezérek, hogy háromnaponta cserélik az embereket, és a hátrahagyott tábor katonáit is cserélik minden telehold alkalmával. A király komolyan tartott egy nagyobb támadástól a gimmír törzsek részéről.

Felkészülten fogadja majd a lovasok rohamát. Ami nem is késett soká! Még csak egyszer került sor a megerősített táborban tartózkodó katonák cseréjére, mikor felgyúltak az őrtüzek. A had újra megindult. A harci szekerek előre robogtak, fogják fel ők, és mielőbb az ellenség rohamát. Mikor a gyalogosan haladó had a helyszínre ért már javában folyt a küzdelem. Lovasok száguldoztak a tömött sorban haladó kocsik körül. Leginkább a lovakat támadták, de a fegyelmezetten összetartó tömböt nem tudták megbontani.

Amíg a gimmír lovasok a szekerek ellen küzdöttek, mialatt egyre-másra nekirontottak a zárt tömegnek, mint a dühös darazsak, az alatt a gyalogosok széthúzódtak és lassan hatalmas kört formáltak a küzdők köré. Amint a kör bezárul egyszerre indítottak támadást. A bent rekedt lovasok hiába próbáltak kitörni, lándzsaerdő fogadta őket minden irányban. Estig tartott az öldöklés. Csak a lovakat kímélték, az embereket nem. Foglyot alig ejtettek, csupán néhány főembernek látszó díszesebb öltözékű harcost.

A dicsőségesen visszatérő királyt kint várta a kapuk előtt a város lakossága. Éljenezték, dicsőítették. A győzelem örömében táncra perdültek az út két oldalán.

— Emberek! – kiáltott a király erős hangon, ahogy a kapuhoz érkezett. – Fényes győzelmet arattunk, de veszteségeink is adódtak. Bátor harcosainknak, akik az istenek hegyére távoztak, rakjatok rőzséből hatalmas máglyát, szálljon lelkük könnyen fel az istenekhez. Utána kiosztom a zsákmányt. Most terelik a lovakat, és jönnek a fegyverekkel, meg egyebekkel megrakott szekerek. Jut a zsákmányból minden katonámnak, de jut az ügyes fegyverkovácsoknak, a derék takácsoknak, tímároknak és sarukészítőknek is. Az ő munkájuk is segítette a győzelmet!

Üdvrivalgás válaszolt a király szavaira. Eddig sem volt népszerűtlen, de ezzel a zsákmányosztással mindenkit megnyert magának. Csodáltam bölcs döntését. „Az ajándékok erősítik a barátságot” mondogatta sokszor atyám, amikor utjairól hazatérve a palotába látogatott, hogy szerzeményeit megossza a baszileusszal.

Bölcsességét az is bizonyította a továbbiakban, hogy a győzelem bőséges lakomákkal való megünneplése után sürgősen erősítést küldött a határ menti táborba: katonákat, mesterembereket. Erős várat építetett oda és az őrtornyok számát is növelte. Felkészült minden kellemetlen meglepetésre a harcias szomszédok részéről.

A tanítványaim helytálltak a harc idején. Véget ért az oktatásuk, s így már semmi dolgom nem volt. Az Apollón templom oszlopai is álltak már. Társammal, Proklész királyfival a falakon kívül bámultuk a földművesek szorgoskodását, a pásztorok ügyeskedését, a patak vizében térdig beállott mosó asszonyok, lányok hajladozását.

— Nézd, jó Makhaón, ezt a békés munkát. Tegnap még harc dúlt, és csatazaj szállt a szelek szárnyán, s ma már dolgos napok öröme uralkodik. Nekem is van szép kedvesem, aki tudom, kedvel engem, és ő is arra vágyik, hogy a mi pásztoraink is legeltessék a nyájakat a széles mezőkön, hogy rátermett földművesek szántsanak-vessenek kövér szántóföldjeinken, hogy mosóasszonyaink a kővel kirakott folyóparton tisztálják ruháinkat, és a palota udvarának csendjét gyermekek zsivaja verje fel. Makhaón, miért irigyelték meg az istenek tőlünk a béke boldogságát?

Nem tudtam, mit válaszolni Proklész szavaira. Az én lelkemben is furcsa indulatok forrongtak: Maja karcsú alakját láttam magam előtt, és parázsként izzó szemeit. Nem hiszem, hogy nekem több szerencse jutna osztályrészemül. Az istenek akarata kiszámíthatatlan, és Artemisz is, hiába vagy az Egészséges, ha hagyod ifjan elfonnyadni a szerelemre termett leányok seregét, mivel te magad nem ismered, nem hat rád Aphrodité varázsa.

Miközben sorsunkon keseregtünk, feltűnt az úton, mely a városhoz vezetett egy fáradtan poroszkáló lovas, három vezeték lóval. Különösnek hatott, már az is, hogy a szokásos kettő helyett három vezetéklovat vezetett, de az még különösebb volt, ahogy összegörnyedve ült a lován, mintha már kiszállt volna belőle a lélek.

Elibe siettünk, kíváncsiam, vajon ki lehet, és mit akarhat? Öltözéke ismerősnek tűnt, s ahogy a lovakat megállítottuk, megélénkült, és kissé akadozva, hazánk nyelvén szólalt meg.

— Istenek! — kiáltott. — Titeket kereslek, Makhaón uram és, Proklész királyfi. Akarnan szavát hozom.

— Gyere, Pelagón, atyád hős fia! — szólott Proklész, miután megismerte hű harcos társát. — Gyere, tisztálkodj meg, pihend ki az út fáradalmait, mutassunk be áldozatot Hermésznek, az utazók istenének, s majd a tiszteletedre adott lakoma után elmondod jöveteled célját.

A lakomára odahívtunk minden honfitársunkat és a király bizalmas emberét, Asmart is. Fogyott a puhára főtt kecskehús, a ropogós héjú kenyér, s a bor, mit a király küldött megtisztelve lakománkat. Hogy elteltünk étellel-itallal, kértem Pelagón hírnököt szóljon hát, Akarnan nevében:

— Halljátok, jó uraim! — kezdte. — Nem jó hírrel jöttem hozzátok.

— Azért mondd csak! — bíztattam.

— Az egyességet megszegte a gimmír törzs, rátámadt a pásztorokra és elhajtott egy értékes gulyát. A pásztorokat pedig legyilkolta, a gyermekeket és fiatal lányokat elvitte. Három gyermek beszélte el, akik egy vízmosásba lapultak, amíg a vész elmúlt. Ezt üzeni nektek Akarnan, az archon, és hogy gyertek haza mielőbb. Meg kell védenünk azt a földet, mely otthonunk lett immár.

Csend lett a simára csiszolt asztal körül. A szívünknek kedves városra gondoltunk, melyet a semmiből építettünk a tenger védett öblének partján. Indulat feszült mindenkiben, láttam a szemükben, összeráncolt homlokukon, dühös horkanásaikban.

— Asmar! — szólottam. — Jelentsd a királynak, amit most hallottál, s kérd, tanácskozza meg velünk a tennivalókat.

— Még most megteszem — válaszolt. — A király jóindulattal van irányotokban, biztosan akarja hallani a gimmír nép hitszegését. Engedd meg uram, hogy távozzam asztalodtól!

Szó nélkül bólintottam, jelezve ezzel, ne vesztegessük az időt szavakra. Indult is Khorassan-Nishapur bizalmas szolgája. 

— Ennyi volt az üzenet, Pelagón — fordultam felé —, most mondd el, milyen utad volt?

— Hárman indultunk el, két-két vezeték lóval, hogy minél gyorsabban haladjunk. Eleinte nem is volt semmi baj, szaporán haladtunk. A két nagy folyó közt azonban portyázó martalócokba botlottunk. Sikerült felülkerekednünk, és a rablók elmenekültek, s egyikük ott is hagyta a fogát. Egyik társunk is sebet kapott, de nem tartottuk súlyosnak, s így mentünk tovább. Mire a révhez érkeztünk sebesült társunk már nagyon gyenge lett, beszélt össze-vissza. A démonokkal hadakozott, s mielőtt a tutaj megérkezett volna a túlsó partról, ő már egy másik folyó partján várakozott egy másik révész, Kharón jöttére. Ott temettük el az idegen földön. A lovát mellé temettük a pusztai népek szokása szerint.

— Mi történt tovább?

— A révész látva, hogy csak ketten vagyunk, nagyon felbátorodott és egy lovat kért az átkelésért. Odaadtuk eltávozott társunk egyik vezetéklovát. De a ravasz révész úgy intézte, hogy a másik ló becsússzon a folyóba és ússzon ki a partra. Nem fordulhattunk vissza érte, így az is a révész vagyonát gyarapította, mert láttuk, amint gyermekei, akik a parton tétlenkedtek, kisegítik a meredek marton az állatot, s hozzá kötözik a kötőféknél fogva egy cölöphöz.

— Az a rabló gazember! — horkant fel Proklész. — Megkeserüli még ezt!

— Megmaradt társad és a két ló hol vannak?

— Már a második őrtorony közelében jártunk, amikor egy patakon akart átugratni, de nem tudta jól megülni, jól irányítani a lovat, és felbukott. Bele a patak kövei közzé. Lába, válla megsérült. A kötőféket nem engedte el, s ezért a lova ott maradt, de a két vezeték ló megriadt, és az istrángot elszakítva elrohant. Valahogy kitámogattam a partra, de se járni, se kapaszkodni nem tudott. Lefektetve egy bokor árnyékába elmentem segítségért a katonákhoz. Szálláshelyük ott volt a közelben. Rájuk bíztam a társamat, amíg érte küldesz, jó uram. A lovakkal folytattam az utamat. Mindet magammal hoztam, hiszen elég gond annak a néhány katonának a társamról gondoskodni, ne legyen bajuk még az állattal is.

Késő éjszaka lett, mire mindent elmondott.

Másnap reggel hívatott a király. Gyors karavánt szereltetett fel, és adott még tíz harcost is a mi embereink mellé. Nem kellett így félnünk a martalócok támadásaitól. Ameddig mi tárgyaltunk, egy szekér el is indult a sebesültért. A váltásra igyekvő katonák vitték magukkal, s majd a visszatérő, a leváltott harcosok hozzák magukkal. Egyik, a sebek gyógyításában már gyakorlatra szert tett „tanítványom” is velük ment. Legyen kéznél, ha szükséges.

Estére meghozták sérült honfitársunkat. Súlyos sérüléseket szenvedett: bokája, válla kificamodott, s csak feküdt a szekérbe rakott szénán-szalmán kétségbe esetten. Bevitettem a gyógyító házba és miután alaposan megvizsgáltam, megitattam azzal a bódító főzettel, melynek elkészítését atyámtól tanultam, ő pedig az egyiptomi papoktól. Miután mély álomba merült, megkentem a vállát olajból és a vipera mérgéből készített kencével. Ettől olyan lágyak lettek az izmai, hogy engedtek a húzásnak, amivel helyre igazítottam kificamodott vállát. Ugyanezt tettem kimarjult bokájával is. Utána hálaadó áldozatot mutattam be a Gyógyítónak, kérve, segítse társunkat a további gyógyulás útján.

Reggel vidáman ébredt honfitársunk és boldogan mozgatta kezét-lábát. Hiába érezte magát épnek és erősnek, tudtam, a hosszú utat nem bírná, nem jöhetett velünk. Otthagytam a már megépült Apollón templomban. Rábíztam a szertartások hellén szellemben történő megtartását és a gyógyító szolgák munkájának vezetését. A király jóváhagyta a megbízatást, mi pedig elindultunk.

Indulás előtt Khorassan-Nishapur a palotába hívott Proklész királyfival együtt. Nem tartózkodott mellette más, csupán Asmar, bizalmas belső embere.

— Igyekezzetek városotokba vissza. Ne álljatok meg hosszabban sehol, csak éjszakára pihenni. A révészt most ne büntessétek, nekem lesz gondom rá, ha eljön az ideje. A gimmír néppel pedig új szerződést kössetek, mert a régebbi érvénytelen. Királyuk, akit Khánama néven tiszteltek, megtért ősei honába, most a testvéröccse uralkodik, aki ravasz ember, csak az erő szavát ismeri. Egy erős csapatot fogok a hozzánk közelebbi szálláshelye ellen küldeni. Ezzel a megegyezésre való hajlandóságát kívánom fokozni!

Ezzel útra bocsátott bennünket. Saját embereiből adott vezetőt Pelagón mellé, aki szintén jól ismerte az utat.

Gyors iramban haladtunk, és kétszer hét nap elegendőnek bizonyult a hazatéréshez. A város nem mutatta az ostrom képét, nyugalom uralkodott, és inkább harci vágy uralkodott, mint aggodalom. Érkezésünk napján legelőször bemutattuk áldozatainkat, majd összeültünk tanácskozni. Jó görög szokás a tanácskozás, csak idejében kell tudni befejezni, és a döntést a főpapra és az arkhón tapasztalatára bízni.

A tanácskozás után felkerestem Artemisz istennő templomát. Maja kedves szavakkal fogadott. A fáklyák fényében csillogó szemei beszédesebben fejezték ki örömét, mint visszafogott szavai. Rövid találkozásunk felkavarta nyugalmamat. Nyugtalanul aludtam. Hüpnosz látogatására várva. Csak forgolódtam, mint a beteg, lázas betegek. Korán felkeltem fekhelyemről. Auróra sejtelmes fénnyel borította a tábort és távol, a láthatár szélén megrepedni látszott az ég kárpitja. Kilépett égi útjára Héliosz.

Szólítottam Klearkhosz nevű szolgámat, készítsen üdítő, ébresztő főzetet számomra. Nehéz nap vár ránk. A tegnapi tanácskozást azzal zártuk, hogy nem várunk újabb dúlást, hanem mi lépünk fel támadóként. Kiismertük szokásaikat itt is és Theopoli királyának hadakozásai alatt is. Szálláshelyükön megtámadunk egy kevéssé megerősített gulyát, vagy ménest, és a segítségükre siető lovasokat megpróbáljuk legyőzni és az állatokat hozzánk terelni. Az állatok terelésében nagy hasznát vesszük pásztoraink tudásának, tapasztalatának.

Ezt a tervet Akarnan és Proklész is jónak tartotta, de én magamban kételkedtem benne. A bosszú és harci vágy tüzelte az embereket. Szerintem ezek nem jó tanácsadók. Meggondolatlan tettekre serkenthetnek. Apollón tanácsát kértem mialatt az oltár tüzére loccsantottam az áldozati bort, és gabona magvakat szórtam a lángok közé. Felcsapott a láng és a magvak pattogva égtek. Ezeket, a jeleket az isten jóindulataként fogtam fel. Tehát helyesli az óvatoskodásomat. Magamhoz intettem a szolgát és utasítottam, keresse meg az egyik rabszolgát, akit a gimmír nép fiai közül ejtettünk fogságba. Tizenöten voltak, és mind szorgalmas szolgáknak bizonyultak, főként az állatok gondozásában. Mivel vissza nem mehettek a törzsükhöz — halottnak tartották őket, és átkozottnak —, nálunk igyekeztek otthonra lelni, még ha rabszolgaként is.

— Mi a neved? — szóltam hozzá, ahogy elém állt, akit Klearkhosz idevezetett.

Görögül beszéltem, mert tudtam, az itt töltött idő alatt elég jól megtanulták a hellének nyelvét. Elgondolkozva néztem rá. Már nem hasonlított ahhoz az állatbőrökbe burkolózott barbárra, aki volt foglyul ejtésekor. — Mikor is történt az a csetepaté? Bizony már jó éve. Mozgalmas életünk alatt gyorsan telnek a napok…

— Árian a nevem, uram! — válaszolta és tisztelete jeléül kezeit a mellén keresztbe téve meghajolt.

Leültem egy puha bőrökkel borított székre az oltár előtt, úgy hallgattam a barbarosz szavait.

— Mit gondolsz, miért szegték meg a törzsed harcosai az egyezségünket?

— Nekem nincs törzsem, uram!

— Igazad van, Árian — hagytam jóvá szenvedélyes hangú kijelentését. A hontalanná vált ember keserűsége hallatszott ki belőle.

— Azt tudod, hogy Khánama, a gimmír nép királya meghalt? Hogy most testvéröccse uralkodik a törzsek felett? 

— Bocsáss meg, uram! A király nem halt meg. A király örökké él, és azóta uralkodik a népe felett, amióta az égből leszállt fehér sólyom képében.

— De hát, most kaptam hírt, hogy meghalt. Hogyan van ez?

— Khánama király most egy másik harcos testét birtokolja. A régebbit elemésztette a máglya tüze. Vele elemésztődött minden szó, ami eddig elhangzott.

— A megegyezés szavai is?

— Így van, uram. Új szerződést kell kötni Khánama királlyal. El fognak jönni küldöttei, ha szüksége lesz a javakra, melyeket tőled remél cserében kövér barmaiért.

Elbocsátottam Árian rabszolgát, és elgondolkoztam szavain. Nem óhajtottam ellenkezni az arkhón és a többiek akaratával, de időt kellett nyernem, hogy megmásíthassam döntésüket. Harci készülődések folytak város szerte. A kapitányok csoportokra osztották a hadinépet, mindenkit a saját fegyverei szerint. Alakultak íjászok, lándzsások, még lovasok is, és egy kisebb csoport a harci szekérrel küzdőkből. Alig néhány ilyen szekerünk volt, de gyorsaságuk és hatásos harcmodoruk miatt fontosságra tettek szert. Egyetlen kerékgyártó műhelyünk nem győzött eleget készíteni belőlük.

A türelmetlenség fékezésére nagy áldozat bemutatását rendeltem el Árész, a háború, öldöklés istene tiszteletére. Az áldozatra és az azt követő lakomára minden férfit meghívtam. Polgárt, helótát, és együttlakót. Az agorán állítattam fel a cölöpökre helyezett fatörzsekből készített asztalokat. A gerendákat ügyes kezű szolgák kettéhasították, felületét simára faragták, csiszolták. Három-négy ilyen előkészített fatörzs egymás mellé helyezve, megfelelő asztalnak bizonyult. Padokat is készítettek ugyan ilyen módon. Az egész teret betöltötték a lakoma céljára szolgáló asztalok, padok.

Ezzel a munkával több, mint hét napig dolgoztak a szolgák, pedig még a pásztorokból és vadászokból lett együttlakók is segédkeztek nekik nap-nap után. A nagy lakomára való készülődés izgalma háttérbe szorította a harci vágyat. Még az arkhón és a kapitányok is kivették a részüket ebből a munkából. Ők választották ki a helyet, melyik asztal hol álljon, melyik legyen a város előkelőinek a helye, melyik a polgároké, és hol helyezkedjenek el a többiek.

Az áldozat napjának reggelén Árész szentélyénél magasan lobogott az oltáron a tűz. Három tarka ökröt és tizenkét egyéves kecskét hajtottak a kijelölt helyre a pásztorok. Az első ökör feláldozása a főpap tisztje volt, így én álltam oda az oltár elé, és vágtam bele az állat nyakába a hosszú, éles áldozati kést. Nagy rézedénybe fogták fel a kiömlő vért a templom szolgái. Ügyesen dolgoztak, egy csepp sem hullott a porba.

Így írta elő az áldozat rendje. A papok és a szolgák munkáját pontos előírások szabályozták. Minden tennivalót lejegyeztek az előttünk járók. Az áldozatra szánt állatokat mindig gondosan megnyúzták, és a bőröket kikészítették. A ruházat, a fegyverek, pajzsok bevonata, szerszámok, szíjak mind-mind bőrből készültek. De bőrből készültek finom vékonyra nyújtott, jól megtisztított lapok is. Elsősorban kecskebőrből. Ezekre a lapokra jegyeztek le minden fontos tudnivalót. Kalkhasz gondoskodása erre is kiterjedt – indulásunk előtt rám bízta az Apollón, Artemisz és többi isten szolgálatára vonatkozó előírásokat.

A többi áldozatra szánt állatot a szolgák szúrták le. Reggel kezdődött az ünnepélyes áldozatbemutatás, de késő este lett, mire a fáklyáktól megvilágított téren az asztalhoz ülhettek a lakomára hívottak. A zsíros húsok és a tele serlegek látványa vidám hangulatot teremtett. Nem hiányoztak az énekmondók sem a falatok elfogyasztása után. Maga az arkhón is ismert harcra buzdító dalokat, melyeket erős hangján adott elő lantkíséret mellett. De az egyik rabságból kiszabadított hellén tanult énekmondó volt, aki jó atyjától tanulta ezt a mesterséget. Most messze hangzó hangon adta elő saját bolyongásait, de sokat tudott Párisz királyfiról és annak idős atyjáról, Priámosz királyról, a ló nevelő Ilion uráról is.

— Halljátok Hüpanisz vitéz lakói, polgárok, helóták és a többi együttlakó! — kezdett bele a gyakorlott dalnok hangján. — Villámszóró Zeusz uralma az istenek felett szilárdan biztosította hatalmát az Olümposzon, de az emberek felett is első akart lenni. Fiakat nemzett földi asszonyoknak, legyenek királyai az emberi fajnak, és rajtuk keresztül a földön is ő uralkodjék. Így szült fiat az atlantida Élektra, kinek egyenes leszármazottja Trós, aki nevet adott a városnak, ahol uralkodott. Nagy király volt. Magától az északi széltől, Boreásztól kapott gyorsvágtájú paripákat. Ezekkel száguldozták be bátor harcosai a szomszédos dombokat, a tengerpartot, meghódítva az ott lakó népeket. Híressé vált lovaik ettől a ménestől származtak, és azóta mondják lónevelőnek e népet. Trós unokája a hős Laomedon, Priamosz atyja. Héraklész tette őt, Priamoszt Trója erős várának urává. Ellene indult most hatalmas haddal Agamemnón az akhájok élén. Csalás és nőrablás adott okot a nehéz harcra, de a zsákmány is vonzotta a derék görögöket. Már három éve tart a háború. Akhájok lakják a partot, hajóik a fövényre kihúzva hevernek.

— Mit beszélsz? — kiáltott Proklész. — Még mindig ott időznek Trója alatt Agamemnón hadai?

— Állnak a sátrak — csapott a húrokba a dalnok —, mind csupa derék görög. Árokkal és karókkal jól megerősített sánc védi őket a váratlan támadástól. Megművelt földek köröskörül, és kövér gulya. Este a tűz körül ülnek a vitéz harcosok, és csöndben méláznak, távoli otthonuk jár eszükben. Szomorú dalok kelnek ajkukon. A vágy szüli ezeket otthagyott szeretteik iránt. Asszony, vagy kedves és gyerekek, szülők. Magam is dalba kezdtem, de harcra tüzelőt adtam elő. Hősökről, győzelmekről, sikeres ostromokról és dús zsákmányról. Ám az éjszaka csendjét takarónak használva, hitvány trószok lopóztak ki a várból, ránk rohantak és összefogdosták a fegyvertelen akháj daliákat, köztük engem is. Mire az őrök riadóztatták a tábort, már messze jártak velünk. Felvittek a várba, és eladtak rabszolgának Lüdia földjére. Onnan vittek a gályákra az istenek kiszámíthatatlan akarata szerint. Ha nem így történik, most nem lehetnék köztetek.

Már hajnal felé járt, mire az énekes befejezte. Elcsendesedett a város, csak az őrök vigyázták a falakat. Hadba szállás előtt a falak megerősítésére és az őrtorony mellé jó szállás építésére került sor. Ez nem vett igénybe többet három napnál. A csapatok készen álltak, az itthon maradó védők elhelyezkedtek, csak a parancsot kellet kiadni az indulásra. De nem került rá sor…

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 605 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.