Bárányi Ferenc : Boldogság délibábja – 7.

Lukullkuszi lakoma a Néra partján. Csak később jön meg a bőjtje… *

 

7.

 

Hideg volt, és délután már ötkor sötétedett, pedig Dávid, a minden motorok mestere csak hétkor kurblizta be a traktort, mire kigyúltak „Iljics lámpái”. El lehetett fújni a túl korán meggyújtott petróleumlámpákat, annál is inkább, mert petrolt  nagyon ritkán hoztak a szövetkezetbe, akkor is csak fejadagra és tojásért cserébe adták.

Mint lázas beteg szapora pulzusa úgy pislogtak a villanykörték, aszerint, hogy Dávid hányas sebességre kapcsolta az áramfejlesztő traktort. Gyenge fény volt, de jobb, mint a cilinderes lámpa, sajnos csak este tízig tartott. Akkor kétszer egymásután szempillantásnyira  kialudt, ez volt a jelzés és még pont annyi idő maradt, hogy az ember gyorsan bebújjon az ágyba. Bezzeg a Néra jobb partján Városliget fényárban úszott  egész éjjel, kissé arrább a városban a nagy fehér templomot reflektorok világították meg. Nérasolymoson  villanyoltáskor minden bezárt: a szövetkezeti bolt, a kultúrotthon, csak a kocsma nem. Drági, a kocsmáros szerzett valahonnan egy petromaxot, amit fel kellett pumpálni és erősebb fényt adott, mint száz traktoros villanykörte.

Réka és Árpád nagyon meglepődtek, amikor a rendelő raktárában egy poros röntgenkészüléket találtak. A rajoni főorvos se tudott róla, igaz, hogy más egyébhez se sokat értett, főleg a medicinához nem, de megígérte, hogy  hív egy  műszerészt Temesvárról. Reggel meg is érkezett és megállapította, hogy a készülék működőképes, de nem biztonságos.

— Minden röntgencsövet ólomköpenybe kell burkolni, hogy a káros sugarakat felfogja. Ennek hétköznapi kartonpapír a burka.

— De lehet vele röntgenezni?!

— Persze, hogy lehet, de aki mögéje ül, több sugarat kap, mint a beteg.

Árpád és Réka mégis úgy döntöttek, hogy használják a készüléket, de csak hetente egyszer, vasárnap délelőtt, hogy  az egész traktoráram neki jusson. Dávid vállalta is, de csak egy  órára. Az egy órából több is lett és  bizony nem csak vasárnap röntgeneztek a fiatal doktorok, hanem máskor is, ha  szükséges volt 

Lassan alakultak a dolgok. Minden reggel pontosan nyolckor kezdték a rendelést és minden este is bement  az egyik legalább egy órára.  Igen, bement a rendelőbe, mert mindjárt az első napokban kiköltöztek, kimeszeltették a szülőotthont, így aztán az asszonyok is kezdték megszokni, hogy ott szüljenek.

Tegnap reggel Árpád valamivel későbben ment be és hallja, hogy Réka, a felesége beszél valakivel. Az nem is olyan furcsa, ha egy asszony beszél, de Réka szerbül beszélt! Ő, a székely lány, aki magyarul végezte az orvosit  és románul is alig tud, hirtelen megszólal szerbül és már egészen jól fűzi egymáshoz a szavakat.

Bizony már harmadik hónapja, hogy itt vannak, szobát béreltek a faluban Bábá Kátánál, és vettek egy rácsos ágyat Ferikének, ez volt az egyetlen saját bútoruk. Bábá Kátának azért volt üres szobája, mert a fia meghalt a partizánoknál, a lányát pedig bezárták, mint titoistát. Egyébként ebben a rövid mellékutcácskában, aminek az utolsó háza mögött futott a felszántott határsáv, minden második házban gyászszalag csüngött a nagyszoba szentképén. Nyolcan haltak meg a háborúban, persze Tito partizánjaként.

Múlt vasárnap román pártaktivisták jöttek Bosnyákról, és előadást tartottak a kultúrotthonban. Könnyekig meghatódva köszönték a dicsőséges Vörös Hadseregnek, hogy felszabadított minket a fasiszta járom alól és mélységes gyűlölettel szidták Titot, az Amerika-bérencet, a világ proletáriátusának aljas árulóját. Ez után az aktivisták színes plakátokkal teleragasztották a kultúrotthont kívül és belül, amin Tito ezernyi kitüntetéssel a mellén, véres bárddal a kezében, Drakula-agyarakkal vicsorít a gyanútlan fiatalokra, akik alig várták, hogy elmenjenek az aktivisták, mert ők nem politizálni, hanem táncolni jöttek. A sok vértől csöpögő plakát ott virított a templom és az iskola között, bent a kultúrotthonban szólt a zene, Bátá az igazgató harmonikált.

Sötétedés után minden plakát eltűnt.

Éjszaka csak a bakter van az utcán, pontosabban a szövetkezeti bolt előtt posztol, mert onnan mindent lát: a néptanácsot, kollektívát, rendelőt és persze szemben a kultúrotthont a legjobban. Ezen az éjszakán nem látott semmit.

Pedig még valami történt ezen az éjszakán: valaki feltörte a rendőrőrs ajtaját, nem vitt el semmit, de oda rondított a szoba közepébe. Hányingert keltő látvány volt, a falra festett vörös csillag és címeres zászló alatt.

Kozma doktort hívatták a rendőrősre, ott volt a hosszúfogú szekus, aki azt a szegény szökni akarót hozta a múltkor.

— Maga, doktor elvtárs vizsgálja meg ezt a… és mondja meg, hogy…

— Hogy ki csinált oda? — gúnyolódott Árpád. — Nem tudom, nem hagyta itt a névjegykártyáját.

— Maga csak ne vicceljen, itt komoly dolgokról van szó! A gazember Tito plakátjait is letépték. Maga nem vett észre semmit? Hogyan lehetséges ez, hisz ott lakik pont szemben a kultúrotthonnal. Nem hallott semmit az éjjel? Mit gondol, ki tehette?

— Már nem lakunk a rendelőben, csak az első napokban húztuk meg magunkat ott — mondta és legalább annak örült, hogy ez a valójában vámpírfogú mégse tud mindent róluk…

Árpád megfogta a volt felcser-szekus nyakát és a padlón bűzlő rakás felé tolta.

— Látja?

— Mit kellene lássak?! Inkább maga mondja, mit lát?

— Két dolgot — okoskodott Árpád —, ez a széklet felnőtt férfitől származik.

— Ez biztos?

— Biztos, mert a vizelet okozta folt messze van a rakástól. De miért engem hívott, és nem a rendőrséget?

Hosszan sziszegve szívta be a levegőt a nyúlfogú, csak azután válaszolt.

— Mert a rendőrök balfácánok, és ez… ez politikai kérdés.

Árpi alig várta, hogy elújságolja Rékának, milyen politikai kérdés szakértője volt ma. Réka a szülőotthonban egy csokor fiatal lány között ült és rajzolt. Fehér vászonra székely mintákat komponált és közben magyarázott, mármint románul szerb szavakat belevegyítve, csak azt, hogy „varrottas” nem tudta más nyelven csak magyarul, ezt viszont a szerb lányok nem tudták kimondani.

Ferike boldogan visított egy mózeskosárban, Réka végül is belátta, hogy jobb, ha behozza a rendelőbe. A múlt  héten egyedül hagyták otthon a kicsi ágyban minden felügyelet nélkül, mert Réka azt állította, nem történhet semmi baja, még nem tud egyedül megfordulni. Mikor hazaszaladt, hogy megszoptassa, Bábá Káta ott ült a gyerek mellett és horgolt. Bugyigumival megkötött szemüvegét az orra hegyére húzta és megfenyegette Rékát.

— Maga doktor és sokat tud, de soha többé ne hagyjon egy csecsemőt egyedül a szobában! Igaza volt.

— Gyorsan, gyorsan doktornő, a feleségem magát hívja, szülni fog!

— Miért nem hozták ide a szülőotthonba?

— Nem tudom. Nem akart, de jöjjön, csak ide a harmadik házba.

A kislányok ijedten pislogtak egymásra és mindannyian ugyanarra gondoltak: nemsokára ők is asszonyok lesznek és szülni fognak fájdalommal.

Alig telt el egy fél óra és visszajött az ember, hogy „Rika” doktornő hívatja a doktor urat de nem muszáj rohanjon. Mintha összebeszéltek volna, mindenki Rikának hívta Rékát, mert ez a szép magyar név semmit se mondott nekik, de a „rika” szerbül folyót jelent.

Mikor belépett a magas einforba, Árpád egyenesen a kotárka felé ment, mert jól emlékezett arra a haldokló öreg rákosra, akinek a lánya olyan szívtelen volt, hogy azt mondta: „Hagyja, csak szenvedjen. Megérdemli!” Most ő szenvedett, zokogott a hatalmas pihepárnák között, de nem a kotárka alatti nyári konyhában, hanem a nagyház tisztaszobájában.

— Meg vagyok átkozva, ez már a második — jajveszékelt.

— Nézd meg ezt, én ilyet még nem láttam! — emelte fel Réka a hófehér kikeményített lepedőt. — Mire ide értem már mutatkozott a fej. Mondom  préseljen egy nagyot és akkor megjelentek a belek a fej mellett. Megrémültem, hogy ez méhszakadás, de lesz, ami lesz, gondoltam és kihúztam a magzatot. Nagyon könnyen ment, öt-hat hónapos terhesség. Hál’ istennek nem is él.

Szörnyű látvány volt, az alig sörösüvegnyi magzatnak egyszerűen nem volt hasfala. A belei, lépe, mája nem is egy, hosszú kocsányokon csüngtek a szervezeten kívül. Az öregasszony, anya vagy anyós, aki végig ott volt, göcsörtös ujját a szája elé téve belesett a lepedő alá.

— Jöjjön közelebb, és nézze meg. Ez fejlődési rendellenesség, amivel nem lehet élni. Nem tudjuk mi az oka, a tudomány…

— Igen, igen. Megátkozták. Az első gyermek is halva született.

Ahogy visszaértek a rendelőbe, Réka vörös fonalat fokolt a tűbe és elkezdte kivarrni a gyermektakarókat, de halálsápadt volt.

— Árpád, mondok valamit. Én ezentúl nem röntgenezek!

       

Mire Réka befejezte a kézimunka varrást, beköszöntött a tél. Nem is annyira havas, inkább latyakos, amit a betegek behordtak és a frissen feltörölt halványzöld linóleum perceken belül olyan mocskos lett, mint a kultúrotthon padlója. Főleg a gumicsizmás férfiak hagyták ott a recékbe ragadt sarat. Rékának jó ötlete támadt, maradék lópokrócokból nagy papucsokat varratott a lányokkal, amiket rá kellett húzni a sáros lábbelire. Árpád félt egy kicsit, hogy ellenkezni fognak az emberek, de nem ez történt, a legtöbb beteg lehúzta a cipőjét, és harisnyában jött be. Olyan volt a rendelő előszobája, mint egy muzulmán templom előtere, de ragyogóan tiszta. Az nem igaz, hogy az emberek nem szeretik a rendet és fegyelmet, csak rá kell szoktatni őket.

Éjszaka szült Bránkó, a sofőr felesége, aki pont szemben lakott Bábá Kátával, tehát Kozmáékkal. Árpád vezette le a szülést, simán ment.         

Reggel álmosan ballagott be a rendelőbe, meglepte a sok cipő, bakancs  és valami kellemes ételillat, ami fogadta. És mit látott a szülőotthonban? Fél tucat férfi és nő guggolt egy konyhaszék körül, a széken lakodalmas pléhtepsi tele sült sonkával, kolbásszal és rengeteg tükörtojással.

— Hát maguk mit csinálnak itt!? — szólt rájuk erélyesen, és első gondolata az volt, hogy kivágja a tepsit az egész társasággal együtt. De számolt magában húszig és nyugalmat erőltetett magára. Talán azért is, mert Bránko édesapja a szokatlanul apró termetű szűcs, aki felállva se volt magasabb, mint a többiek guggolva, a saját borospoharát nyújtotta a doktornak. Boldogan ragyogtak fekete gombszemei, hatalmas bajusza úgy lógott le kétoldalt szinte a nyakáig, mint kamaszlányok alakuló varkocsa.

— Drága doktor úr! Igyunk az unokám egészségére. Fiú! Megnéztem — kacsintott mind a két szemével egyszerre — aztán hoztunk egy kis reggelit a mamának, hogy legyen teje.

— De látom, maguk eszik és isznak is hozzá bőven.

— Hát persze. A menyem nem kér belőle, de nálunk ez a szokás!

Közben a vörös újszülött kirúgta magát a pólyából.

— Ebből futballista lesz! — töltött körbe boldogan Nérasolymos legalacsonyabb nagypapája és (mint később kiderült), igaza lett.  

— Doktor úr, elfogyott a Hidrazidám, mit csinálok? Csak holnap hoznak Bosnyákról, de ma estére már nincs.

— Nem olyan nagy baj, ha egy adag kimarad — legyintett Kozma.

— De én még sohase hagytam ki, én mindent beveszek. Meg akarok gyógyulni!

— Kérjen kölcsön valamelyik „studenttől”.

Volt vagy négy-öt fiatal tébécés a faluban, akik minden este találkoztak a szövetkezeti bolt előtt és beszélgettek. Pontosabban elmondták a saját betegségüket és, hogy ki mit hallott, olvasott a tébécéről. Volt közöttük egy magas kövér fiú, aki erőszakkal tömte magába az ételt, mert úgy tudta ettől meggyógyul. Egy másik minden este altatót vett be, hogy sokat tudjon pihenni. Ez, aki gyógyszer nélkül maradt, rendszeresen tornászott, ettől várta a gyógyulást. Egyébként ő volt a nérasolymosi futballcsapat kapusa.

Egy este mind a három student egyszerre jött Árpádhoz, hogy mi lenne, ha ők Cortizont szednének, mert azt hallották a „difuzorban”, hogy a tébécét azzal is lehet gyógyítani. Nehéz volt meggyőzni őket, hogy a Cortizon nem nekik való orvosság.

Hát igen a „difuzorok”, ezek a hangosbeszélők egyfolytában ontották magukból a Bukaresti rádió híreit, a szocializmus építésének nagyszerű eredményeit és hihetetlenül sok „culáj”-t, ahogy Réka a román mű-népzenét nevezte. Ez nem is lett volna baj, úgyse figyelte senki, pedig a szövetkezeti bolt előtti telefonoszlopon ott hangoskodott egész nap, sőt a falu végén a Néra-parti határmegfigyelő közelében is szereltek egy hangszórót, hadd élvezzék a városligeti szerbek is. Majdnem minden házba bevezették, de a legnagyobb baj az volt, hogy nem lehetett teljesen elzárni, pedig már reggel ötkor begerjedt, amikor legédesebb az álom. Dávidnak volt egy zseniális megoldása és egy harapófogója. Ezután csak akkor érintették össze a drótvégeket, amikor tényleg hallgatni akartak valamit.

Bozsána fiatal leány volt, nem tartozott a studentek közé, pedig ő is tébécés, talán a legsúlyosabb. Hatalmas einforos házban lakott, a virágoskertet földbeásott szódavizes üvegek határolták  és egy orrát piszkáló gipsztörpe őrizte. Bozsána vért köpött és úgy nézett ki, nem éli túl betegségét a maga harmincöt kilójával. Megérkeztek a bátyái Jugoszláviából. Két kemény legény, akik még a háború után szöktek át, románul már alig tudtak, de szép kicsi piros autóval jöttek látogatóba. Ez nagy dolog volt, mert gyakorlatilag senki se jöhetett vagy mehetett  egyik országból a másikba.

— De az én bátyáim olyan helyt dolgoznak, hogy… — köhögte Bozsána.

Meghívták Árpit egy autókázásra és a falu szélén beültették a volán mellé. Kicsit izgult, mert legutóbb  akkor vezetett, amikor a jogosítványt megkapta — és azelőtt se túl sokat. Az úgy volt, hogy egy tucatnyi orvostanhallgató kezdte el a sofőriskolát, de megijedtek, amikor kiderült, hogy ötszáz lejbe kerül. Árpád elment vért adni, de az még csak százhuszonöt lejt jelentett. Elhatározták, hogy írnak egy kérvényt a minisztériumnak, hogy „… mi vásárhelyi orvostanhallgatók szeretnénk mentőkocsikat vezetni, ha a hazának az imperializmus elleni harcban erre szüksége van, stb” Árpád fogalmazott, mert jobban tudott románul, mint a többiek és nyílván azt kérte, hogy engedjék el a tandíjat. Az eredmény fél siker, mert csak felére csökkentették, de így is jó volt, mert két véradásból kijött a rózsaszínű könyvecske ára.

Árpád óvatosan vezetett, kikerülte az általa olyan jól ismert kátyúkat, mégis belehajtott egy gödörbe.

— Sebaj, kincstári kocsi — nyugtatta meg az egyik, a másik fényképezett az  autó ablakán keresztül.

Zlatica felé mentek, végig a Néra, a határ mellett. Néramezőn túl az elhagyott kolostornál az egyik fiú több felvételt készített, de Árpi minden figyelmét a vezetés kötötte le, csak arra figyelt. Nagyon megszerette a kis  piroskát, és elhatározta, ha törik, ha szakad, vesz egy motorkerékpárt. Autót abban az időben Romániában nem is lehetett vásárolni, csak az állami szerveknek, különben minden, de  minden az államé volt.

Rékát nem hatotta meg Árpi lelkesedése a kicsi piros autóról és még kevésbé az, hogy motorkerékpárt vásárolna.

— Miből édes uram?! Előbb bútort kell vegyünk, nem élhetünk örökké ezen a rozsdás vaságyon.

Igaza volt. Hiába ilyenek ezek a székely asszonyok, nem tűrik a férjük magasröptű álmodozásait, túlzott optimizmusát, azonnal visszarántják a csóré valóságba.

— Holnap reggel kezdünk oltani gyermekbénulás ellen, megérkezett a vakcina jégbe hűtve. Az utasítás az, hogy egy, legfeljebb két napon belül el kell használni, mert romlandó anyag, szovjet gyártmány.

— Látod, ha lenne egy motorkerékpárunk, egyetlen nap alatt végigfutnék a négy falun.

— Nemigen futkosnál ebben a sáros latyakos hóban. Inkább három csoportot alkotunk: te mész Néramezőre és Néraaranyosra, Ilia a felcser Báziásra, én itt maradok. Kidoboltatjuk, hogy hozzák be a gyermekeket, ti házról-házra jártok.

El kellett ismernie, hogy Rékának megint igaza van, és harmadszorra is igaza lett, de most kopogtattak és belépett Bozsána apja.

— Goszpojdzsa Rika i goszpodine doktor! Arra kérem, tiszteljenek meg minket és jöjjenek hozzánk vacsorára, ma van a házi szentünk ünnepe, és itthon van mind a két fiam is.

Réka mindenekelőtt tisztába tette Ferikét, és még néhány tiszta pelenkát is ráborított a pólyára.

— De a gyereket elvisszük!

— Szó se lehet róla! — pattogott Réka — csak nem viszem be egy fertőző tébécés házába! Átviszem Bránko feleségéhez, neki is van egy szopós csecsemője, elboldogul Ferikével is.

 Bozsána udvarán ott állt a kicsi piros autó, két bátyja a tornácon cigarettázott, benn nem volt szabad a beteg miatt. Alig pár órája, hogy elváltak, mégis baráti ölelkezéssel üdvözölték Árpit, nem csak kétszer, háromszor ölelték meg, ahogy a szerbek szokták. Pillanatokon belül már ott volt a kezükben a forró égetett cukros pálinka kis csuprokban, mert ez is szerb szokás. Az asztalnál már stampedliből itták az enyhén fokhagymaízű Chartreuse-t, amit a fiúk hoztak. Kozma doktorék először láttak ilyet és meglepte őket a gyümölcsös tál, amin narancs és banán incselkedett velük, mert banánt se ettek még soha.

Kozma doktort a főhelyre ültették a két fiú közé, Réka inkább Bozsána mellé telepedett, aki alig látszott ki a sok párna közül. Hamarosan le is feküdt szegény. Nagy tálon párolgó főtt tyúk- és libaaprólékot hoztak, melléje paradicsommártást, amibe frissen tormát reszeltek. Micsoda fejedelmi lakoma, csettintett Árpád és még egy püspökfalatot tett a tányérjára, akkor még nem tudta, hogy ez csak az előétel.

Megjött a pópa is, aki két csupor forró pálinka között valamilyen áldást mormogott, aztán ő is hozzálátott.

Három tál levest hoztak egyszerre, hosszú volt az asztal és sok a vendég, de micsoda levest! Aranysárga, átlátszó, hajszálvékonyra metélt tésztával és a tetején borsószem nagyságú gömböcskék úszkáltak.

— Tessék még szedni, mert nincs más! — biztatta a gazda, és Árpád még egyszer telemerte a tányérját a sűrűjéből, de hiába tiltakozott újratöltötték a poharát pálinkával. A töltött káposzta igazi költemény volt, a húst nem darálták, hanem késsel apró kockákra vágták a töltelékbe.

— Tessék még venni, mert igazán nincs már semmi más! — járt körbe Bozsána apja  és nem ült le, mert a szerb házigazdának nem illik leülni, amíg a vendégek jól nem laktak. Különben is párás kancsókban hozta a bort, azt a sötét solymosi bort, ami dadogóssá teszi azt, aki nem szokta meg. Árpi már kezdte megszokni, különösen most esett jól a sült csirke és disznótarja mellé. Savanyúságot és szilvabefőttet adtak melléje, kinek mivel ízlik. Mondták is, hogy a sült hús mellé az édes kompót nem szerb szokás, ezt a fehértemplomi sváboktól vették át.

— Sok mindent tanultunk a sváboktól — húzogatta a szakállát a pópa. Mi, ezek a Duna menti szerbek a Drina völgyéből származunk, egy pap vezetésével vándoroltunk ide, mintegy háromszáz éve. A törökök elől menekültünk, aztán itt is utolértek. Azelőtt az egész szerb Bánát, Fehértemplom és Versec is Magyarország volt, azt mondják az öregek azok voltak a boldog idők. A Báziás-Bécsi vonat itt ment át a falu mellett, a Nérán híd volt…

— De kérem, egyenek még, mert más már igazán nincs!

Pedig volt. Krúnica asszony, Bozsána édesanyja ma különösen boldog volt, mert hosszú idő után együtt láthatta mind a három gyermekét, egy egész sült malacot tett az asztalra. Szemet gyönyörködtető látvány, ahogy a barnára sült szopós malac hason fekve, szájában egy piros almával, kunkorodó sült farokkal, kockásra vágott bőrrel ott trónol a borospoharak között.

— Csodálatos! — ujjongott Árpád és elkezdett tapsolni. Krúnica csodálkozva nézett rá, hogy mi lelte a „madzsar” doktort? Árpi megmagyarázta: nézzék, annyi butaságnak tapsolunk, mert muszáj tapsoljunk, úgy érzem inkább ezt a gyönyörű malacot tapsoljuk meg, mint…— nem fejezte be, mert tekintete találkozott Rékáéval, és megint az asszonynak volt igaza.

A társalgás vegyesen, szerbül és románul folyt, sok mindent le kellett fordítani a két fiúnak. „Zsiveo!” — köszöntötték Árpit, amikor megértették miért tapsolt.

— Mindenki malacot süt a házi szent ünnepére? — próbált témát változtatni Árpád.

— Nem, csak azok, akiknek az ősei gazdag szentet választottak. A szegényebbek kerestek egy böjtös szentet, mert akkor csak halat, rizst és kalácsot esznek, én meg is halnék a szégyentől, ha nem lenne malac az asztalon az én házamban ilyenkor — töltött körbe a gazda.

— De hiszen már böjt van, karácsony előtti böjt — akadékoskodott Árpád.

— Csak maguknak katolikusoknak és ortodox románoknak van december 24-én a szenteste, mi szerb pravoszlávok január nyolcadikán ünnepeljük a karácsonyt és csak január tizenharmadikán az újévet.

Emeletes fehér torta következett narancsszeletekkel és húsvéti cukortojáskákkal díszítve, de ebből már nem kért Árpád. Erre Krúnica ismét mélytányérokat hozott és frissen kirántott húst tett az asztalra. Kiderült, hogy a maradék főtt szárnyast mártották tojásba, ami engedelmesen omlott szét az elfáradt ínyeken. Jaj, ez most már sok lesz! De még ezzel se volt vége. Az előételből megmaradt tormás paradicsom mártásból csípős levest főztek, amiben tojáscafatok úsztak. Ez a korhelyleves-ötlet méltó befejezése volt a lukulluszi lakomának.

Réka elment a gyerekért, de most jött meg a cigány. Már az udvaron elkezdte húzni a harmonikáját. Krúnica vezette be tánclépésekkel, a szerb asszonyok nagyon tudnak mulatni.

— Szviraj druzse!* — ölelte át egy fiatal rokon, aki kocsis volt a kollektívben, mellesleg a cigány is kocsis ugyanott.

Énekelt az egész társaság, bús mélyhangú szláv dalokat, csak az asszonyok ugrottak ki néha egy-egy magas hanggal. Aztán a fáradhatatlan Krúnica kézen fogta a nagyobbik fiát, az pedig egy fiatal menyecskét és a cigány rögtön tudta miről van szó. A fiú két asszonnyal táncolt egyszerre, ő a derekukat fogta át, azok a férfi vállára tették a kezüket, a másikkal a háta mögött fogtak össze. Pattogó ritmikus tánc, középen a férfi büszkén, mellette a két nő mellei remegtek…

— Tudja, hogy hívják ezt a szerb táncot goszpodine* doktor? Úgy, hogy  „mádzsárác”.

Krúnica kimerült, mások vették át a terepet. A fiatal kocsis úgy táncolt, hogy időnként mindkét nőt egyszerre ölelte magához, de azok egyszerre oldalra léptek és folytatódott a hármas ritmus.

Amikor vége volt, a fiatal kocsis egy kék százast vett elő, kibontotta, felmutatta, hogy mindenki lássa és ledobta a padlóra. A cigány lassan lehajolt, térdre ereszkedett, de közben harmonikázott és felemelte a pénzt, amit a szerbesen rétegezett kucsmája és a homloka közé dugott, hogy ezt is mindenki lássa. Bezzeg a magyar „urak” ráköpnek a bankóra és a cigány homlokára tapasztják. Az igazi urak a vonó alá dugják a pénzt. Ez a szerb kocsis, mint aki megveti a pénzt, ledobta a földre, hogy a cigány — aki ugyancsak kocsis és holnap reggel együtt hajtanak ki a mezőre — letérdelve előtte vegye föl a pénzt. Ez is szerb szokás.

Árpi feje már kóválygott, sokat evett és túl sokat ivott. A két fiú hazakísérte, a  cigány is a szövetkezeti boltig, addig  egyfolytában játszott és énekelt, hadd hallja az egész falu, hogy ők mulatnak.

Jól esett a frissen hullott hóban járni. A fiatalabbik karatés mozdulatokkal szórakoztatta önmagát, közben nagyokat visított.

— Na gyere, próbáljuk ki! — biztatta Kozma doktort, de úgy látszik, ő nem volt annyira berúgva, mint a másik, és inkább tovább rúgta a havat.

— Hol tanultál meg karatézni? — kérdezte Árpád.

— Hol? Hát ott — mutatott a határon túlra —, ahol ezt nekünk tanították.

 

 

 

    *— Húzzad barátom! — szerbül

    *— Doktor úr — szerbül 

Legutóbb szerkesztette - Bárányi Ferenc
Szerző Bárányi Ferenc 28 Írás
Nyugdíjas reanimátor főorvos vagyok. Temesváron élek. Tagja vagyok a Román Irószövetségnek és a Magyar Orvosírók Társaságának. Most megjelent regényemet szeretném elhozni a Toronyba.