KÉT NŐ VII. rész

“…ha csak azért jövünk a világra, hogy szeretteink baját átéljük, ha csak olyan feladatot kell megoldanunk, amely eleve hazugsággal jár, akkor az életben sok igazság nincs…” *

 

 

Hamar eljött a reggel, ráadásul korán is kellett kelni, hogy a megbeszélt időpontban ott toporoghassunk a kórház felvételi irodája előtt. Még szerencse, mert nyolc óra előtt nyílt az ajtó és egy kedves hölgy kicsicsergett a küszöbről.          

      — Gaál főorvos úr betege Kiskirályházáról megérkezett-e már?         

      — Igen, itt van! — jelentkeztem Liza helyett, aki minden egyébről megfeledkezve átszellemülten kereste a személyi igazolványát, majd ezirányú minden reményét feladva hóna alá csapta az egész pakkját és sírósan nézett rám.          

      — Soha nem találom meg azt a rohadt személyit, pedig az este még megvolt — idegeskedett.

      — Nem is kell, elég a betegkártya — nyugtatta kedvesen a nővér.     

      — Jó vicc — mondta Liza — mert az benne van a személyiben — és eltűnt az irodában.

      Én leültem egy székre és arra gondoltam, hogy az én doktor barátom milyen rendes szivar, nem kell itt várakozni órákat vagy a fityfene tudja, hogy mennyit. Ahogy végignéztem a várakozó embereken, akik voltak vagy húszan, azt láttam, hogy túl sok szimpátiával nincsenek irántam. Naná, elvégre én protekciós vagyok, a főorvos betege a hozzátartozóm, akit soron kívül behívtak, és az ilyesmit sehol sem díjazzák együttérzéssel. Gondoltam, le vagytok ejtve, egyszer valahol nekem is lehet előnyöm, és különben is jól néznénk ki, ha a közös diákévek és a két évtizedes barátság után ennyit nem tehetne meg egy orvos. Csakhogy ezt ők nem tudták, én meg nemigen szándékoztam előadni nekik sem a dolgok alapjait, sem pedig semekkora részletességgel a főorvos úrral való kapcsolatomat.   

      Idáig jutottam falrengető igazságaim megfogalmazásában, amikor nyílt az iroda ajtaja és némiképpen megnyugodva Liza lépett ki rajta, aki egyrészt időközben megtalálta a személyi igazolványát, benne a betegkártyájával és ez jó hatással volt rá, másrészt pedig túl volt a felvételi procedúrán, ahol szerinte egy nagy rakás értelmetlen kérdést tesznek fel az embernek és ő ezt világéletében nagyon utálta. Bizonyos szempontból megértettem, mert tényleg nem szívesen válaszolt arra a kérdésre, hogy miben haltak meg a szülei, más szempontból viszont próbáltam meggyőzni, hogy az ő betegsége, annak esetleges eredete vagy kialakulása tisztázásának érdekében kérdeznek ilyeneket. Mindenesetre csodáltam a nővér türelmét, aki a „miben halt meg az édesapja?” kérdésre azt a választ kapta, hogy „a munkásruhájában”. Végül is tisztázták a kérdéseket, és nagy darab papirosokkal a kezünkben mehettünk fel az osztályra.            

      Második emelet, belgyógyászat. Lifttel mentünk fel, mert ha már van, hát használjuk is. Beszálltunk a liftbe, megnyomtam a kettes gombot, amikor megszólalt Liza.         

      — Menjünk haza.         

      — Miiit? — rikkantottam ijedten. — Hova menjünk? Mér’ menjünk? Nem mondod komolyan, igaz?        

      — Dehogynem. Nem akarok itt maradni egy csomó vénlány között, akiknek mindenféle bajuk van. Nekem nincs semmi bajom, csak egy kicsit köhögök. Menjünk haza, veled akarok lenni.          

      — Liza, ne hülyéskedj — húzgáltam ki a liftből őt is meg a táskáját is. — Ahhoz, hogy a következő és hátralévő negyven évben velem maradj, ahhoz kell most ez a pár nap. Ennyit megér, nem? Gondolj a rohamaidra…                    

      Liza sírós szemmel rámnézett, hozzám bújt és csak suttogott.         

      — Igazad van, csak… csak félek. Mondtam már neked.       

      — Igen, emlékszem rá. De te is tudod, hogy a bátrak is félhetnek néha és te bátor vagy — szorítottam magamhoz egészen addig, míg egy nővér el nem kezdte tapintatosan a torkát köszörülni mellettünk.           

      — Khmm… bocsánat. Edit főnővér vagyok. A hölgy a Gaál főorvos úr betege?               

      — Igen — eresztett el nehezen Liza — itt vannak a papírok.         

      — Köszönöm. Jöjjön velem kedvesem, megmutatom a szobáját és az ágyát. A barátja is jöhet — pillantott rám és elindult a folyosó vége felé. Követtük őt és arra gondoltam, hogy ez a nő bizonyára apáca lehetett a régi világban, a kora megvolt hozzá, de a viselkedése, kedves tekintete is bizalmat ébresztett bennünk. A nővér befordult a hatos ajtón, mi utána és ekkor igen kellemes meglepetés ért. Egy kétágyas kórteremnek csak rosszindulattal nevezhető szobában voltunk, az egyik ágyon egy Lizával körülbelül azonos korú hölgy feküdt és Agatha Christie-t olvasott. Bemutatkoztunk és mielőtt az ilyenkor szokásos kérdésekre került volna sor, félelmetes, ijesztő és egyre erősebb, földrengésszerű zajt hallottunk. Mielőtt kellően megijedtünk volna, megjelent az ajtóban zihálva, fújtatva maga Gaál doktor főorvos úr barátom.         

      — Hi-hiii, hááá, hát itt vagytok végre, kutyaütők! — bömbölte. — Most nincs kétsorosom, mert ma jó napotok van és az úri énemet fitogtatom nektek. Helyezkedjen el, Liza, aztán eressze útjára ezt a fatökűt — mutatott rám —, menjen a dolgára. Hááá, jó, mi?  — fújta egyszuszra.  — Edit nővér volt olyan aranyos és a kérésemre előkészítette ezt a szobát magának, aranyom. A többi az hat— meg nyolcágyas, de ott folyton finganak a népek… 

      — Nade főorvos úr! — hüledezett Edit főnővér.                  

      — … meg böfögnek meg nyögnek — folytatta Gaál tudomást sem véve Edit nővér méltatlankodásáról — ezért úgy gondoltam, itt jó lesz magának, Lizácska. Egy óra múlva jövök és beszélgetünk — fejezte be a mondókáját a komám és minden további nélkül elviharzott.  

      — A főorvos úr azért még nagyon rendes ember — szabadkozott bátortalanul Edit nővér —, csak néha kissé különös.                 

      — Ismerjük — mosolyogtam a főnővérre.         

      — Szóljanak, ha szükség van rám — bólintott Edit nővér és halkan kiment a szobából.        

      Liza átöltözött, én átöleltem és ezer puszi között megígértem neki, hogy ma estefelé telefonálni fogok, holnap pedig menni kell már majd nekem is dolgozni, de munka után bejövök hozzá. Nehéz szívvel elbúcsúztunk, és gyors léptekkel elhagytam a kórházat.     

 

*

 

     Itt ülsz a kocsmában, Gyulafi Zoltán és részeg vagy, mint az ágyú. Nem is egy ágyú, hanem kettő. Csak azért mégis egy, mert kettőt látnál belőle, ha akár egyet is látnál, de egyet sem látsz. Nézd meg, ott van Kipurcz Anna, akiből egy is sok, mégis duplán van jelen. Anna olyan ronda, mint a háromhetes vízihulla, nem is érthető, hogy szegény Kipurcz bácsi hogyan tudta elvenni feleségül. Lehet, hogy akkor még nem volt háromhetes, csak egy napos. Akkor sem lehetett valami esztétikai gyönyör, de Kipurcz bácsinak bizonyára tetszett, csak azóta már nem. Máskülönben nem pirtyelne a kisöreg és Annuskának nem kéne érte mászkálni a falu kulturális központjába. Lehet, hogy nem is úgy hívják, hogy Kipurcz, hanem a fene tudja, nem tudom a rendes nevét. Azt se, hogy honnan örökölte ezt a nevet, de nem egy gyöngyszem, az biztos. Annuska most éppen összecsomagolta a kisöreget és igen kíméletesen toszigálja az ajtón kifelé. Szép az élet. Meddig élvezhetjük még? Én még egy jó darabig feltehetőleg, de mi lesz Lizával? Még nincs negyven éves. Vagy épp annyi. Rajtam kívül ki  törődik még vele? Ha én nem lennék, törődne-e vele valaki? Törődne a nyavalyát. Éntőlem se kérdezte meg a kutya se, hogy mit csinálok itt egyedül, hol van Liza, él-e még, satöbbi. Velem se törődik senki, bejöttem ide egyedül, köszönés helyett morogtam valamit, leültem és azóta iszom. Lehet, hogy nem is mer idejönni hozzám senki emberfia, mert annál sokkal csúnyábban nézek rájuk, minthogy vegyék a bátorságot és leüljenek hozzám. Nem is hiányoznak, nem is kell, ne is üljenek. Csak akkor miért hápogok, hogy nem foglalkoznak velem? Nem baj, jó ez így. Liza beteg. Az a borzasztó benne, hogy az embereket nem az érdekli, hogy Liza beteg, hanem hogy a Gyulafi sokat ivott. Persze, az se nagyon. Az embereket soha sehol nem érdekli más, csak saját maguk. Azt soha nem veszik észre, ha saját maguk marhaságot csinálnak, mert az úgy van jól szerintük, ahogyan ők csinálják. Ám ha más csinál valami ostobaságot, azt feltétlenül kibeszélik meg kiröhögik. No csak röhögjetek, pojácák. Majd én megmutatom nektek. Hogy mit mutatok meg, azt még így most nem tudom, de majd meglátjátok. Látom, sugdolóztok meg gúnyosan pillogtok énrám. Rám, aki annyit segítettem már nektek meg még fogok is. De nem azért, ti műremekek, mert szeretlek benneteket, hanem mert fizetést kapok érte, meg hogy olyan áldott jó lelkem van. Azért. Irigyek vagytok, mert én szeretem Lizát és ő engem szeret, nem pedig benneteket. Irigyeltek, mert nekem legalább van kit szeressek, és én tudok is szeretni, ti meg nem, mert én úriember vagyok, ti meg nem. Liza egymaga többet ér, mint ti itt az egészen. Itt hagylak benneteket, megyek haza. Holnap munka van és utána vár Liza. Sietek hozzá, hogy foghassam a kezét, halljam a hangját, és hogy megnyugtassam. Holnap már majd nem iszom semmit, Lizára való tekintettel, most meg hazamegyek. Mi a fenéért imbolyog a talaj a lábam alatt? Lehet, hogy tényleg berúgtam? Mindegy, mindenesetre az a lényeg, hogy ti forduljatok fel, ha tudtok. Pá, kedveskéim.         

 

                                                                          *                 

 

     Reggel elég nehezen ébredtem. Automatikus mozdulattal Lizát kerestem az ágyban, néhány másodpercbe beletelt, míg rájöttem, hogy Liza nincs itthon. Eszembe jutott a tegnap este, próbáltam visszaemlékezni arra, mi is történt velem. Addig sikerült visszajátszanom a képet és a hangot, amíg üldögéltem a kocsmában, de hogy hogyan kerültem haza és az ágyba, arról fogalmam sem volt. Hazakísért-e valaki vagy egyedül jöttem, gőzöm sem volt. A ruhám előírás szerint a szék karfájára volt pakolva precízen, összehajtva, ahogy szoktam. Mindegy, gondoltam, majd szól valaki, ha valami marhaságot csináltam, de különösebben nem érdekelt.

Kikászálódtam az ágyból, fogat mostam, megborotválkoztam, lezuhanyoztam, kávát ittam, rágyújtottam és minden olyat megcsináltam, ami a reggeli ébredés után hozzátartozik a mindennapok elindításához, csak mindeközben nagyon hiányzott Liza. Nagyon távolinak tűnt az este, amikor majd találkozhatunk. Mindegy, majd csak eljön egyszer. El is múlik. Jobb lesz, Gyulafikám, ha ebbe most nem bonyolódunk bele, mert nincs idő rá, menni kell dolgozni.  

     Bebattyogtam a hivatalba, megkerestem a jegyzőt, mondtam neki, hogy meggyógyultam, munkába állok. Örült nekem, közölte, hogy van néhány sürgős ügy az asztalomon, először azt nézzem át és intézzem el, mondtam, rendben és átmentem a kávézóba. Természetesen az első két kolléga, akibe belebotlottam, nem más volt, mint Rozál és Tereza, akik egyöntetűen úgy bazsalyogtak rám, mint akiknek hetek óta folyamatosan és minden alkalommal elmarad az orgazmusuk.        

      — No né’csak, megjött a mi kis hősszerelmesünk! — ujjongtak boldogan. — Szervusz, Zoltánka! Hová dugtad Pipit, hogy nem láttuk már két napja?   

      Úgy döntöttem, nem állok le velük vitázni, mert nem vagyok annyira béketűrő hangulatban, ezért csak egy igen rövid válaszra méltattam őket.     

      — Nyasgem.         

      Ezzel sem nyertem el a szimpátiájukat, viszont szükségesnek érezték folytatni kollegiális együttérzésük kinyilváníttatását.     

      — Szép dolog a szerelem, istenem, milyen szép is…  — heherészték.       

      — Az bizony, nagy kár, vagy hála az égnek, ti erről semmit sem tudhattok — helyeseltem hátborzongató mosollyal ennek a két kedves hölgynek.  

      — Nincs is annál szebb, mint mikor valaki egy ócska kis iszákosba szerelmes…       

      Ekkor már megfeszült az arcom, de saját magam méltóságán alulinak éreztem, hogy bármit is válaszoljak rá, ezért feléjük fordulva mindössze egy ijesztő mosoly kíséretében a hüvelykujjamat fordítottam a föld felé és méltóságteljesen kisétáltam a kávézóból.   

      A napi munkaidő végül is baj nélkül eltelt, kér hölgykollégámtól eltekintve — akiket nem tartottam erre érdemesnek — mindenkitől elköszöntem és rohantam, nehogy lekéssem a buszt. Útközben találkoztam az öreg Maszlagi Pali bácsival, akivel néhányszor már jóízű vitákat sikerült lefolytatnunk bizonyos világnézeti kérdésekben, mindenfajta megegyezés nélkül.        

      — Jónap, Zótán úr! — üdvözölt az öreg. — Gyűjjön, megiszunk egy jó sert, én hívom!          

      — Ne haragudjon Pali bá’, de most nem érek rá, kivételesen nagyon sietek — szabadkoztam.    

      — Hát ha siet, hát siet, megértem — engedett az öreg. — Majd máskor?        

      — Igen, igen, majd máskor biztosan. Viszlát, Pali bá’! — hadartam és futottam tovább. Picit sajnáltam az öreget, mert rendes ember volt, értelmes is, szerettem is vele traccsolni, de hát most Liza mindennél fontosabb volt. Így is elmúlt öt óra, mire a kórházba értem.       

      Liza a folyosón állt, ott várt engem. Kissé szaporán szedtem a levegőt, de alig vártam, hogy a karjaimba zárhassam.        

      — Megfojtasz, te nagy pupák — mondta Liza tettetett ijedtséggel. — Kicsit lazábban, ha kérhetem…       

      — Mindent kérhetsz. Mindent, amit csak akarsz — engedtem a szorításomon egy csöppet. 

      — Amit akarok, azt itten mostan kéremszépen nem lehet — nevetett Liza huncut szemekkel —, de mondjuk beszélgetni róla, lehet.           

      — Csakhogy azzal nem megyünk semmire, ezért inkább magadról mesélj. Hogy vagy mi történt ma, ki bántott, ésatöbbi, ésatöbbi… Aki bántott, azt megölöm — heveskedtem.

      — Nem bántott senki, azonkívül jól vagyok. Kató, a szobatársam angyali teremtés.  

      — Neki mi baja van? — kíváncsiskodtam.            

      — Infarktus utáni státus, húsz nappal ezelőtt történt, eredetét nem tudom, állapota jelenleg kielégítő — hadarta egy hangszínben Liza, mint aki egy hivatalos levelet olvasna fel és közben gonoszul vigyorgott.     

      — Atyavilág — ájuldoztam. — Egy napja vagy itt és már úgy beszélsz, mint az általános orvostudományok kiemelkedő tudású és nagy tekintélyű professzora. Ha így folytatod, Gaál doktor barátom csak vérnyomást mérhet a jövő hétfőtől az árnyékodban.   

      — Te kérdezted, én csak válaszoltam — tárta szét a karját Liza. — Egyébként pedig tovább rendetlenkedik a szíve, mindenféle gyógybogyókat kap meg kisfröccsöket a popijába meg a karjába, lassan javul. Így már kielégítő?                     

      — Tán már sok is — sóhajtottam egy nagyot. — Katóka szobatársadról már mindent tudok, rólad viszont semmit és én mégiscsak hozzád jöttem látogatóba, de ha gondolod, mehetek Katókához is. Jól néz ki a csaj, kebelmérete így elsőre százon felül van és…           

      — Ha nem hagyod abba, hazamegyek.          

      — Ne fenyegess, mert megijedek — mondtam kellően riadt hangsúllyal, majd komolyra váltottuk magunkat. — Gyere, üljünk le arra a padra és mesélj, mi történt ma.  

      — Menjünk inkább le az udvarra — ajánlotta Liza. — Ott legalább lehet dohányozni is.  

      — Szabad neked?        

      — Nem mondták, hogy nem és tudod, ami nincs tiltva… — hagyta nyitva a mondatot Liza és elindult a lépcsőn lefelé. Eszembe jutott Gaál doktor, „ha rá akar gyújtani, hagyd”.      

      — Jó, menjünk — helyeseltem. Lenn az udvaron lecsücsültünk egy padra, mindketten rágyújtottunk és arra vártunk, hogy a másik mondjon valamit.       

      — Jót dumálunk, mi? — untam meg a csendet utóbb és megfogtam Liza kezét. — Mondj már valamit, mert hát így sose tudom meg, hogy hol tartasz a vizsgálatokkal.        

      — Semmi különös nem történt — nézett rám Liza — azonkívül, hogy vért vettek harmincegyszer, pisilnem kellett kis pohárkába nyolcszor, röntgenfelvételeket csináltak tizenötször. Holnap menni kell szemészhez, fülészhez és gigászhoz, fogászhoz, neurológushoz, pszichiáterhez, a micifáterhez meg a fene tudja még kihez, aztán jön a kórházi lelkész és feladja az utolsó kenetet. Zoltánka, én ezt nem bírom idegekkel végigcsinálni. Mire ezeket a szakorvosi leleteket elkészítik, egyeztetik, kiértékelik és a végső következtetéseket levonják, addigra én egészen meg fogok hibbanni. Jön közben a hétvége, a kutya nem fog azzal törődni, hogy Lizácska benn van az intézetben, ráér és különben is lesz majd még hétfő, majd akkor jövünk, Lizácska kedves… addig legyen türelemmel, Lizácska kedves, a maga érdekében, Lizácska kedves… áh, fene megette az egészet — legyintett csalódottan.

      — Idefigyelj, Lizácska kedves — kezdtem atyai hangon. — Én már egyszer mondtam neked, hogy azt a néhány napot végig kell csinálnod ahhoz, hogy a következő párszáz évet nyugodtan végigélhessük. Most is csak ismételni tudom magamat, nem tudok mást mondani. Tudom, hogy most te vagy kórházban és most nem érdekel téged, hogy ki mikor és mennyi időt töltött hasonló intézményben hasonló körülmények között, de azért én elmondom. Én is voltam kórházban nem is egyszer, jónéhány hétvégét is eltöltöttem ott kedvem ellenére, és én azt mondom, tényleg az én érdekemben történt mindez. Én is vertyogtam, hogy én már pedig azonnal hazajövök szép fehér cérnákkal a testemben és mondták nekem, hogy kéremszépen jó, rendben van, mehetek máris. Csak azután, amikor rosszul vagyok, mert várhatóan rosszul leszek, szíveskedjek másik intézetbe fáradni gyógykezelés céljából, és feltétlenül vigyem magammal azt a papírt, amit ők mindjárt ideadnak nekem bele a kezembe. Elmentek papírt írni, én pedig két perc múlva utánuk mentem és bocsánatot kértem. Nem haragudtak, mondták, hogy ilyeneken majdnem mindenki átesik és utána ugyanolyan rendesek és lelkiismeretesek voltak velem, mintha mi sem történt volna. Ezt nem akarod te is végigjátszani, ugye? Másképpen fogalmazva, te nem ezt akarod, igaz?                 

      Liza csak nézett rám könnyes szemekkel, a vállamra hajtotta a fejét és sírva, suttogva kérdezett.          

      — Mi lenne velem, ha nem lennél nekem? Ne hagyj el Zoltánka, kérlek.        

      — Nem hagylak. Hogy hagynálak? — simogattam az arcát és letöröltem, vagy inkább csak széjjelmaszatoltam a könnyeit. — Annál sokkal jobban szeretlek…          

      — Nem úgy értem… hanem ha majd már nem tudok mozogni… ha majd nem tudok felkelni… akkor se.        

      — Ne beszélj itt zöldeket, Liza — simogattam az arcát. — Meglásd, meggyógyulsz és nem lesz semmi baj. Most pedig mennem kell, merthogy öreg este lett és majd még hiányoznál az osztályon valakinek. Holnap igyekszem korábban jönni. Vigyázz magadra, éjszaka ne danoljál, csak halkan, a háztetőn csak teliholdkor mászkáljál meg ilyesmi.  

      Halvány mosolyt sikerült Liza arcára csalnom, gyöngéden megcsókoltam és elindultam a kapu felé. Kinn az utcán megálltam egy percre, rágyújtottam és arra gondoltam, hogy ha csak azért jövünk a világra, hogy a szeretteink baját — melyek persze összefüggenek a mi életünkkel — átéljük és átérezzük, ha olyan feladatokat kell megoldanunk, amelyek eleve hazugsággal járnak, akkor ennek az egész hajcihőnek, amit mi életnek nevezünk, nem sok értelme van, de igazság sincs sok benne. Nem akartam azonban nagyon belebonyolódni valamiféle világmegváltó okoskodásba, mert annál sokkal fáradtabb voltam és ráadásul szomjas is, ezért kerestem egy jóképű kocsmát, szépen leültem az egyik sarokba, és békésen elsörözgettem a busz indulásáig.       

 

*

 

      Másnap reggel gyönyörű, tiszta idő, napsütés és madárcsicsergés figyelmeztetett arra, hogy ha tetszik, ha nem, dolgozni kell menni. Összekaptam magam és, ha éppen nem is fütyörészve, de viszonylagos jókedvvel léptem be a hivatalba. Már minden kedves és utálatos munkatársamat ott találtam, akik közül a kedves munkatársak szokásos reggeli megjelenésüket hozták, utálatos munkatársaim pedig hivatalukhoz illő hivatalos pofával és amellett valamilyen sejtelmes részvéttel teli gyanús szemekkel néztek rám. Rögtön meg is kérdeztem Gulyás Peti kedves kollégámat, hogy mi a frászt vigyorognak ezek itt, mint hóhér a cukorspárgára.     

      — Fogalmam sincs — vonta meg a vállát Peti —, de már így csinálnak vagy tíz perce. Remélem, nem kóros — reménykedett.           

      — No, akkor bízzunk benne, hogy elmúlik, mint minden ezen a nyomorult földön — nyugtáztam Tereza és Rozál rémséges grimasznak vélhető mosolyát, tőlem telhető legszebben viszonoztam is, majd bementem az irodámba. Alig kotorásztam elő az éppen aktuális iratokat, amikor nyílt az ajtó és Tereza boszorkány—szerű feje jelent meg a nyílásban.              

      — Zoltánka kedves — varnyogta —, azonnal jelenjél meg a jegyzői irodában, mert értekezlet lesz! — trillázta olyan hangon, hogy ha én repedt fazék lettem volna, mélységesen elszégyelltem volna magamat.            

      — Na, hála istennek, nem arról volt szó, hogy dolgozni járunk ide? — méltatlankodtam, de a széplelkű Tereza ezt már nem hallhatta, mert a másik szobába kukucskált már éppen. — Az ember a jegyzői irodában különben sem megjelenik, hanem bemegy oda, ha éppen hívják, vagy ha dolga van ott — méltatlankodtam tovább. Összeültünk tehát a jegyző szép nagy irodájában és Tereza megnyitni készült az értekezletet.

      — Kedves munkatársak azért jöttünk össze… — kezdte, ez azonban már a jegyzőnek is sok volt.         

      — Ülj már rá a seggeddel a szádra! — rivallt rá tőle teljesen szokatlan stílusban és hangerővel Terezára, majd így folytatta: — Beszélni még én is tudok, ha ilyen ügyekben nem is szeretek. Tehát ide figyeljetek. A belügyminiszter önkormányzatokra vonatkozó rendelete értelmében, a takarékosság jegyében létszámleépítést kell végrehajtanunk a jobb pénzügyi gazdálkodás végrehajtása érdekében. Szándékosan nem mondtam, hogy az ésszerű takarékosság jegyében, mert szerintem így is kevesebben vagyunk, mint ahány embert ésszerűen a hivatal foglalkoztatni tudna, de a miniszteriális urak és főleg hölgyek olyan gyakorlatias emberek, hogy ezt ők nálunk biztos jobban tudják. A rendelet ettől rendelet marad, nekünk pedig meg kell válnunk egy munkatársunktól.        

     Rögtön baljós előérzetem támadt. Rozál és Tereza részvétteljes vigyora, fontoskodó sürgölődésük, létszámleépítés. Olyan tiszta volt a kép, hogy tisztább már nem is lehetett volna.            

      — Gondolom, tudjátok is már, hogy ki a kirúgott személy — néztem kérdően a jegyzőre.  

      — Igen — bólintott.  

      — Szevasztok — álltam fel az asztaltól és elindultam az ajtó felé.                  

      — Várj, Zoltán, nem ilyen egyszerű a kérdés — állt elém a jegyző. — Tartozunk neked bizonyos magyarázattal. — kérlelt széles mozdulatokkal arra, hogy üljek vissza.             

      — Nekem? Nekem nem. Megmondtad, jött a béem rendelet és te végrehajtottad. Mit akarsz ezek után nekem magyarázni? Azt, hogy hogyan fogjátok kezelni azt a rengeteg műszaki, építési problémát, amikor nem lesz egy építkezéshez és annak jogi, törvényi menetéhez értő emberetek a faluban? Hát majd akkor biztosan fölvesztek valakit, aki ért hozzá, mert ehhez szakember kell. Csak akkor nem tudom, mi lesz a rendeletetekkel meg annak a végrehajtásával, de nem is érdekel. Szevasztok — köszöntem el újra.         

      — Megkérdeztük a kollégákat, Zoltánka. Ők döntöttek így — mondta a jegyző halkan.  

      Végignéztem gyorsan a munkatársaim arcán, jónéhányan vízszintesen ingatták a fejüket.  

      — Ne hazudj nekem Víghvári Mihály — szólítottam kivételesen teljes nevén halálos nyugalommal a jegyzőt és mélyen a szemébe néztem. — Terezán és Rózalindán kívül nem kérdeztél te meg senkit. Az itt az egyetlen baj, hogy az én köztisztviselői stílusom soha nem volt nektek, vagy tán csak egy-két állásét féltő csőlátónak szimpatikus és homlokegyenest ellenkezett a hagyományosan bevált munkamódszerrel, mert én nem gyártottam sorozatba az aktákat és nem firkáltam állandóan jelentéseket, mindössze több eszem van, mint nektek együttvéve. Hogy egyetlen megoldatlan ügyem nincs és hogy szeretnek a falu lakói, az huszadrangú dolog. Na erisszetek, mert dolgom van — próbáltam meg harmadszor is békében elhagyni a hivatalt, ám a java még hátra volt.             

      — Az volt a baj, hogy köztisztviselőhöz méltatlan magatartást tanúsítottál, mert folyton a kocsmában ülsz, és nemi viszonyt folytatsz a falu alkoholistájával! — rikácsolta Tereza. — Én megmondom neked, mert én nem félek tőled! — visítozta némi ijedtséggel a hangjában.     

      Jéggé fagyott az irodában minden és mindenki, aki élt és mozgott és létezett egyáltalán.

      — Tudod Tereza — kezdtem ennek megfelelően jéggé fagyott hangon — az én kis fatornyos szülőhelyemen ilyenkor szokták megkérdezni a régi és bölcs öregek, hogy nem vagy-e te egy kicsit baszhatnék? Már csak azért is, merthogy neked soha nem jutott semmi olyasmi, ami viszont nekem van, neked mindig be kellett érned azzal, amit a répaföldön gyűjtögettél és néha találtál is magadnak. Ami pedig a falu alkoholistáját illeti, nos azzal az a helyzet, hogy a kisujja többet ér, mint te egész magadban. A célodat elérted, kirúgattál és ezen kívül vagy e nélkül is tettél te már annyi rosszat az érdekemben, hogy a mai nap után fontos célomnak tekintsem azt, hogy valahogy visszafizessem neked a tartozásomat. Lizát pedig ne merd mégegyszer előttem megsérteni, mert leköplek. Lehet, hogy anélkül is. Gondolatban mindenesetre. Na, ég áldjon benneteket. Magdi, Peti, tudjátok, hol lakom, előttetek nyitva az ajtó.        

      Kimentem az irodából és különös gonddal, szép csendben tettem be az ajtót magam után.   

 

*

 

      Belügyi rendelet ide, nagy fene szabadság oda, lényeg az, hogy soha nem jön jól, ha az embernek bármi oknál fogva meg kell válnia a munkahelyétől. Nem csak arról van szó, hogy a körülmények figyelembevételével is erkölcsileg teljesen lenullázódik az áldozat, mert hiába tudja mindenki, hogy a kirúgás igazságtalan volt, attól a kirúgás, mint tény még tény marad. Erkölcsi negatív bélyeg, amivel ember legyen a talpán, aki nyugodt szívvel tud jelentkezni egy új munkahelyen és ott örömmel fel is veszik. Emberi tartásában is komoly gondokat jelent a lelkiismeretesebb fajtának (bármilyen hihetetlen, van még ilyen), mert rögeszméjévé válik, hogy ő nem ér semmit, nem ért semmihez, tehát nem jó semmire. Ha nem így lenne, még ma is dolgozhatna ott, ahol eddig, de hát onnan kirúgták. Egyébként is igen sok pasasra haragudtam akkoriban, akik a demokráciába való átmenet címén az egész folyamatot teljesen félreértelmezve, meglehet és mellesleg nem véletlenül a privatizációt és az egész államrendszer átalakítását úgy értelmezték, hogy mindenkit ki kell rúgni, a megrendeléseket és az egész piacot az asztalfiókba kell csúsztatni, rosszabb esetbe visszamondani, ekkor övé maradt a gyár vagy bármi profilú objektum. Ezután tizedannyi létszámmal, mint amennyi előtte szükséges volt, újra kezdtek dolgozni, előkerültek az asztalfiókokból a régi megrendelések és, ha még időszerűek voltak, akkor teljesítették őket, ha meg nem, hát bakfitty, majd lesz másik. Ettől mindenki jól járt, kivéve azt a néhány százezer egyébként szorgos és jól kvalifikált magyart, akiknek a kenyerét vették el, de mit számított ez ahhoz képest, hogy páran összeszedtek pár milliárdot. Később rájöttek, hogy valamitől csikorog a gépezet, ekkor csődeljárást kezdeményeztek maguk ellen, amiből megint csak néhányszáz milcsivel sikerült kimászni és ma ők felelős beosztásban újra csak a néhány százezer magyar sorsát egyengetik, csak most már nem gyárigazgatók, hanem menedzserek vagy tanácsadók (!) valahol. A lényeg az volt, hogy ebben a sajátos magyar kommunista demokráciában mindig akadtak olyanok, akik a demokratikus kommunista kapitalizmust kissé egyénien értelmezve — miután ez az egész rendszer a világon sehol nem tapasztalható, ezért nem is ellenőrizhető — mindenféle ideológiát félretéve vállalkoztak az ilyen feladatok elvégzésére több-kevesebb sikerrel.

      Miután, és kissé tágabb értelembe véve idealista vagyok, voltam és valószínűleg leszek is, ennélfogva szomorúan és tehetetlenül vettem tudomást kirúgásom tényéről és rám jellemző módon azonnal a jövőmmel kezdtem el foglalkozni. Minden rosszban van valami jó, gondoltam és azon járt az eszem, hogy Lizát legalább megfelelő módon tudom ápolni, ha hazakerül. Anyagilag nem féltettem magam, mert tudtam, hogy viszonylag jelentős összeg kifizetése árán szabadulhatnak csak meg tőlem Terezáék, eddig tehát rendben volt a dolog. Azon sem izgultam, hogy nem találok munkát később, mert tartottam magam olyan felkészültnek és tapasztaltnak, hogy valahol azért még csak-csak szükség lesz rám. Időm volt, már-már naivitásba hajló optimizmusom nem engedett meg semmi elkeseredettséget. 

      Szépen kiballagtam a vasútállomásra, úgy emlékeztem, a vonat hamarabb indul, mint a busz. Az állomás épületével szemben álló „Menetrend” nevű kocsmában megittam egy felest és, hogy ne unatkozzon, kísérőnek utána küldtem egy pohár sört. Jött a vonat, felültem rá és bedöcögtem a városba, mert Lizához akartam menni. Biztos fog örülni, hogy már ilyen korán ott leszek nála. Hogy a korai időpontnak mi volt az ára, azt nem szándékoztam egyelőre elárulni neki, majd kitalálok valamit         

      Nem is olyan utálatos az élet, mint amilyennek éljük — gondoltam. 

Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest

4 Komment

Hagyj üzenetet