Nagyajtai Kovács Zsolt : KÉT NŐ IX. rész

“Mindig voltam, vagyok és leszek, csak nem tudom, hol, mikor, milyen közegben és térben és fizikai alakban. Csak így lehet… Mert ezt akarom hinni és így hiszem.” *

 

 

 

Ha nem is éppen frissen, még kevésbé vidáman ébredtem másnap, azért csak felkeltem valahogy a megszokott időben. Miközben zuhanyoztam és borotválkoztam, régi jó szokásomhoz híven számba vettem aznapi teendőimet és igyekeztem azokat memorizálni, miközben valamiféle helyes sorrend betartására is ügyelnem kellett. Még az is eszembe jutott, hogy igaz ugyan, hogy ma szombat van, de az év végi ünnepek miatti kavarodás még nagyobbá tétele érdekében ma munkanap van, csak azt nem tudtam, hogy most éppen mit dolgoznak le a munkaviszonyban álló szerencsétlenek, magyarul nem tudtam, hétfő szerint működik a világ, vagy péntek van szombaton. Annyira azonban nem is tartottam lényegesnek, az volt a fontos, hogy munkanap szerint üzemelt az ország. Megállapodtam tehát magammal, hogy mindenekelőtt bemegyek a hivatalba, mert nem vagyok én onnan kitiltva és egyébként is alá kellett írnom egy csomó semmirevaló papírt, ami gyakorlatilag a halálos ítéletemmel volt egyenértékű kategóriában. Elhozom a zakómat is, mert az fontos. Utána bebumlizok a városba, hazamegyek és hozok magammal, magamnak néhány nélkülözhetetlen ruhadarabot. Szegény Lőrincze Lajos. De hát hogy mondjam, hozok magammal nekem? Ez még rosszabb. Hozok magammal néhány részemre nélkülözhetetlen… ez még fertelmesebb. Ott egye meg a fene. Tehát ing, nadrág, gatya stb. Ilyenkor úgysincs otthon senki és a kulcsom még megvan. Majd hagyok Zsókának egy cetlit, hogy én voltam a betörő, aki kirámoltam a lakást. Ezután betrappolok a kórházba, fülönfogom Edit főnővért és kikérdezem arról, hogy mi a fenét karattyol össze-vissza mindenkinek a betegekről ahelyett, hogy az őrá is vonatkozó titoktartási kötelezettségének tenne eleget. Ezek után elengedem a fülét neki és bemegyek Lizához. Ha onnan kijöttem, bemegyek Gaál doktor barátomhoz, bár az meg mintha motymorékolt volna valamit arról, hogy ő ma szabadnapos. De ki ez a Gaál, próbarendőr? A fene a dógát, egy főorvos ne legyen szabadnapos akkor, ha én megyek hozzá. Beszélnem kell vele, hogy mi nekem a dolgom, ha Liza hazajön, mire vigyázzak, mitől óvjam, mit engedjek meg neki és mit ne és így tovább, és így tovább… Áhh, nem nekem való ez az egyedüllét.  

Ritkuló hajamat helyes irányba állítottam egy fésűvel, megvető pillantást mértem a tükörből rám vigyorgó pofára és mielőtt belebonyolódtam volna abba, hogy mért is haragszom magamra, kiléptem az ajtón, bezártam, és halált megvető bátorsággal elindultam a hivatal felé.          

 

*

 

Nem is vártam mást. Egész úton szinte éreztem, hogy az első ember, akivel a hivatalban összeakadok, az vagy Tereza lesz vagy Rozál, bizonyos Murphy nevezetű derék törvényalkotó jelenleg is érvényes rendelkezése nyomán. Ennek megfelelően beléptem a folyosóra és az ajtószárnyat kis híján nekivágtam Terezának. Máris sajnáltam, hogy olyan óvatosan nyitottam be.       

— Óóóó, Zoltánka, nini csak! Sziaaa! — csacsogta a kedves. — De örülök, hogy látlak!  

— Én nem is értem — morogtam —, mindenki azt hiszi, hogy én egy főfoglalkozású örömszerző vagyok, és ezért mindenki mennyire örül nekem. Te azért olyan nagyon ne örvendezzél. Add elő a papírokat, amiket alá kell írnom, és aztán itt se vagyok. Értve vagyok? — meresztettem rá a szememet.         

— Annyira sajnálom, ami történt — fuvolázta mély együttérzéssel Tereza. — Igazán nem is így…                   

— Ha még egy szót szólsz, kimegyek az utcára, leszedem a Köztársaság lobogóját a homlokzatról, és a nyelével agyonverlek. Nem, azt azért mégsem, zászlógyalázás miatt nagyon elítélnének. De a budiban van egy seprű, az is megteszi. Érted, amit mondok?     

Nem volt több szó, csöndben elolvastam és aláírtam a papírokat, miután nem találtam bennük semmi olyat, ami nem lett volna megfelelő. Gulyás Petinek és Vértes Magdi barátnőmnek sietve beköszöntem az irodájukba, a saját volt irodámból kihoztam a zakómat, Rozállal szerencséjére nem találkoztam, így hát további akadályoktól mentesen hagytam el az épületet.   

 

*

 

 

Ünnepélyesnek tehát éppen nem volt nevezhető a búcsúm a Községházától. A leginkább az esett rosszul, hogy a jegyző szinte ijedten bujkált előlem mindaddig, amíg a hivatal levegőjét rontottam. Legalább kijött volna köszönni. Tettem én tán annyit ezért a nyomorult faluért, hogy ennyit minimum megérdemeltem volna. A polgármesterre és egyben a falu vezetésének mentalitására pedig jellemző volt, hogy a poméval három nap eltelte után találkoztam először a kocsmában, vizenyős tekintetét rám emelve közölte, hogy ő nem is tudta, hogy kirúgtak, azt gondolta, beteg vagyok. És ez az ember volt a falu első embere…   

Egyébként nem volt túl sok időm eddig a menesztésem körülményein elmélkedni, mellékesen, de nem másodlagosan megjegyezve szerencsére. Mert ha kicsit is odafigyelek és van időm ilyesmivel foglalkozni, az indokokat és a körülményeket figyelembe véve nincs az a bíróság, amelyik ne nekem adott volna igazat. Ahhoz persze föl kellett volna jelentenem a munkáltatómat a munkaügyi bíróságon, különös tekintettel az indoklás nevetséges voltára. Az igazság azonban az volt, hogy sem időm, sem energiám, legkevésbé pedig időm nem volt ezzel a dologgal foglalkozni, mindenek felett Liza volt számomra a legfontosabb. Mindezek mellett akaratom sem igen volt hozzá, mert tudtam magamról, hogy úgysem tudnék megváltozni, én ebben a faluban így ítéltem meg jól végezhetőnek a köztisztviselői munkát és, hogy ez működött is, annak ékes bizonyítéka volt az, hogy elintézetlen aktám, problémás vagy peres ügyem egyetlen egy sem maradt. Ahhoz, hogy én a szó klasszikus értelmében vett, amolyan hatalmát fitogtató és ezzel érvényesülő köztisztviselő legyek, ki kellet volna bújjak a bőrömből vagy újra kellett volna szülessek. Miután ez mindkettő fizikai lehetetlenség volt, ezért tudomásul vettem, hogy ma Magyarországon az a stílus vagy módszer, amit én képviselni akartam, még nem működik, és belátható időn belül jövője sincs. Érvényesüljenek az irigyek, szemellenzősök, akik azt hiszik, hogy nélkülük nincs ország, nincs államapparátus. Énnekem Lizám van, aki beteg és pillanatnyilag, továbbá a következő hónapokban neki van nagy szüksége rám. Ráadásul meggyőződésem volt, hogy ezek a szarváriak meg sem érdemelnek engem, csak a falu népét sajnáltam. Tulajdonképpen nem is jött rosszul ez a cirkusz — vigasztaltam magam.     

Igaz, hogy jól se.           

 

*

 

Irány tehát a vasútállomás, mert nemsokára indul a vonat. Miután a vasútállomásokra általában mindenhol többnyire egy út vezet, szükségképpen el kellett haladjak kedvenc kocsmám előtt. Erős késztetést éreztem, hogy megigyak valamit, de ránéztem az órámra és láttam, hogy nincs már annyi időm, és különben is Liza ne érezze, hogy ittam.         

Alighogy kiértem, jött a vonat és felszálltam rá. Annyian voltak rajta, mintha a MÁV aznap ingyen utaztatta volna a lakosságot és ezért mindenki vonatra szállt, még az is, aki soha nem akart vonaton utazni sehová. Nagy nehezen bekecmeregtem az utastérbe, de azonnal visszatolakodtam az ajtó mellé, mert a kocsiban olyan büdös volt, mintha savanyú káposztát erjesztettek volna pálinkával és a kocsi úgy nézett ki, hogy ahhoz képest a filmekben látott Harlem legkoszosabb utcája szabadtéri drogériához volt csak hasonlítható.       

Szerencsére tizenkét percet ki lehetett bírni az ajtó mellett állva, a vonat megállása után elsőnek ugrottam le. Nyomomban ezer intelligens, magasan kvalifikált utas, akik élő pulykával, nagybőgővel, ruháskosárral, kiselejtezett varrógéppel és egyéb, utazáshoz nélkülözhetetlen tárgyakkal felfegyverkezve úgy gázoltak át rajtam, mintha ott se lettem volna. Az átgázolás tettleges folyamatát különböző magasröptű hozzá— és beszólások kísérték.

— Gyere mán, Maca, mer itthagy a busz!       

— Menek mán — így Maca —, de itt sétál egy manus előttem oszt’ nem térek el!     

— Há’ vágd ódalba, a zannya istenit, ne táccsa a száját itte’, mer nem érünk rája! — sürgette a koma.   

Több sebből vérezve eljutottam a kijáratig, megálltam és kifújtam magam. Elhatároztam, hogy hazafelé inkább gyalog megyek, mint ezzel a rohadt vicinálissal. Elszívtam egy cigarettát, ezalatt megnyugodtam, miközben azon csodálkoztam, hogy minden szó és rossz mozdulat nélkül tűrtem az előbbi atrocitásokat, ami pedig nem volt jellemző rám. A hetedik érzékem azonban azt súgta, jól tettem, mert esetleg nagy bunyó lett volna belőle és nem biztos, hogy nyertem volna.         

Buszra szálltam és csak reméltem, hogy a munkarend-kavarás nemcsak Zsókát érinti, de a gyerekek sincsenek otthon. Vagy iskolában vannak, vagy mit tudom én, de jó lenne, ha nem lenne otthon senki. Szerencsém volt, a csöngetésre nem jött válasz. Kinyitottam az ajtót és úgy léptem be a saját lakásomba, mint egy idegen. Hirtelen összezavarodott bennem minden. Lizát láttam a szobából előjönni, de Zsóka hangján szólalt meg és számonkérő hangsúllyal kérdezte, hol csavarogtam ennyi ideig. Hallani véltem, ahogy a kisszobában szól a magnó és Borka lányom lépett ki az ajtón, de amikor meglátott, vissza is fordult. Forgott velem az előszoba, nagyon nehezen találtam meg a bejáratot a szobába, de le kellett ülnöm, mert azt hittem, felbukok. Leroskadtam a fotelba, ahonnan a tévét szerettem mindig nézni, és úgy éreztem, soha nem tudok többet felállni. Fáradt voltam, de nagyon. Eddig soha nem éreztem, hogy sok lenne nekem ez a kettősség, akkor, abban a percben sem hittem, hogy az a baj, mindössze csak megviselt a reám törő emlékek sokasága. Zsóka fiatalsága, tizenöt év szerelme, az eddigi életem újra átélése néhány másodperc alatt, Zsókával való szoros testi és lelki kapcsolatom fokozatos lazulása, ellaposodása. Nem kellett volna esetleg újra megpróbálni, megbeszélni, a hibákat kijavítani és tovább együtt élni boldogan? Mert én akkor, ott a fotelba roskadva is szerettem Zsókát. A kérdés kérdést szül. Mi lenne akkor Lizával, ki figyelne rá, ki ápolná, ha hazamegy, ki gondoskodna egyáltalán és általában róla? A sors azért vezérelt egymáshoz bennünket, hogy élete utolsó hetei emberhez méltóak legyenek, ne menjen úgy el, hogy a boldogságból egy fikarcnyi se jusson neki, de hogy miért pont én lettem a sors részéről a kiszemelt? Talán, mert alkalmas vagyok rá, talán, mert a Liza iránt érzett szerelmemnek is — mint mindennek ebben a nyomorult világban —, ára van és ezt én meg tudom fizetni. Nekem is fizetnem kell. S hogy mi lesz ezután? Jobb bele sem gondolni.       

Valamivel jobban lettem, föltápászkodtam a fotelből és a bárszekrényhez botorkáltam. Kinyitottam az ajtaját, megláttam benne még azt a konyakot, amit az utolsó ittlétemkor bontottam ki, fogtam az üveget, és nagyot húztam belőle. Nem érdekelt, hogy Liza megérzi rajtam, egyszerűen szükségem volt rá. Amikor visszanyertem az általam normálisnak tartott önmagamat, villámgyorsan összeszedtem egy utazótáskába a legszükségesebbnek vélt, sebtében összekapkodott ruhadarabokat, írtam egy cetlit Zsókának és olyan gyorsan slisszoltam ki a lakásomból, ahogyan csak tudtam.      

Attól féltem, hogy ha még egy percet maradok, nem lesz erőm továbbmenni.   

 

*

 

A lépcsőházban természetesen minden olyan emberrel összetalálkoztam, akiket világéletemben inkább kerülni szerettem volna. Ezen derék szomszédok közül Lujza néni, a ház réme volt a legsúlyosabb eset. Lujza néni alig nézett ki nyolcvan évesnek, pedig pontosan annyi volt. Az idő vasfoga is beletört az öreglányba, aki fürge léptekkel, mérhetetlen kíváncsisággal, istenáldotta fantáziával és borzalmas memóriával rendelkezett, ezen tények össz-birtokában igen-igen sok kárt volt képes okozni a ház lakóinak. Mindig mindenről tudott, amiről meg nem, azt kikombinálta. Mindenhol ott volt egyszerre, mindent hallott és mindent látott függetlenül attól, hogy az események sokszor egybeestek történési idejüket illetően, ám ez a kicsinység őt egyáltalán nem zavarta. Azonkívül olyan fontos információknak is a birtokában volt, minthogy ki mikor jár haza (egyenes tartással vagy osonva), ki kivel pajzánkodik félre (szemlesütve), ki mennyi villanyszámlával van elmaradva (gázszámla, vízdíj, közös költség stb.), mert elkártyázta (elitta, elnőzte, ellóversenyezte, eljátékgépezte, nem kívántak törlendőek) a pénzt és egyéb, a vízzel mint életelemmel azonos, létfontosságú, az élet alapvető feltételeit biztosító híreket ismert. Mindenhol kincs egy ilyen lakótárs.   

— Jééé, Zoltánka! — sipította. — De régen nem láttam!                  

— Hálistennek — mormogtam —, de megvagyok még. Nem baj?  

— Ugyan, ugyan, Zoltánka! — csapta össze tenyerét Lujza néni. — Hogy is gondol ilyent?  Biztosan sokat dolgozik — sajnálkozott részvétteljesen.         

— Biztosan — helyeseltem. — Lujza néni nem érzi?      

— Mit, aranyoskám? — csillant fel a szeme Lujza néninek.        

— Mintha valami égne valahol — szimatoltam bele a levegőbe. — Tej odakozmált, vagy rántás… Nem a maga konyhájából jön?             

— Jesszusom, a rántás! — jajveszékelt Lujza néni és már szaladt is befele a konyhájába, én pedig villámsebesen pucoltam el az ajtaja elől, nem érdekelt, lát-e valaki valamelyik ablakból. Biztos voltam benne, hogy holnapra mindenki tudni fogja, agylágyulásban szenvedek, de ha ez volt az ára a Lujza nénitől való szabadulásnak, akkor bánom is én, megérte. A lépcsőházban egyébként olyan tiszta volt a levegő, mint egy fenyveserdőben…        

Igencsak untam már, hogy ha valahonnan kilépek, légyen az volt munkahely, saját lakás vagy vonatfülke, mindig nagy levegőt kell vennem ahhoz, hogy szétzilált lelkiállapotomat valahogy ismét rendezve újra cselekvőképes állapotba kerüljek. Állandóan a gondolataimat kergetve kellett kutatnom azt, hogy mi is a tervezett következő tennivalóm, mert egy csomó hólyag állandóan kizökkent a megszokott életritmusomból. Egyszer el kéne már majd gondolkodnom — ha lesz időm rá, megteszem — azon, hogy igaz-e az az állításom, miszerint csak nekem van normális életritmusom és mindenki más csak egy hólyag, vagy lehetséges-e, hogy én vagyok a legnagyobb hólyag és a többiek normálisak, csak ezt eddig nem vettem észre. Ettől az egészen új szemlélettől kellően meg is ijedtem és szomorúan konstatáltam, hogy valószínűleg öregszem, ha már ekkora képtelenségeket is képes vagyok megfogalmazni.   

Vettem tehát egy nagy levegőt, kifújtam vele Lujza mamát az emlékezetemből és befordultam a kórház felé, ahol Lizán kívül reméltem, hogy Edit főnővér is megtalálható lesz, és tudok vele pár szót váltani a köztünk lévő félreértést tisztázandó. Időközben ugyanis biztossá vált bennem a tudat, hogy Edit főnővér nem igazán tehető felelőssé az elszólásáért, mert hát otthon, családi körben és általánosságban, név nélkül néha beszél az ember olyan dolgokról, amikről lehet, hogy nem volna szabad. Ezért tehát már nem is akartam a főnővér fülét a saját kezeibe adni, mindössze csak tisztázni akartam vele ezt a kérdést.       

Fölértem az osztályra és az első ember, akit megláttam, Edit főnővér volt. Ekkora mázlim is csak nekem volt, kár, hogy semmi másban ez nem érvényesült.       

— Csókolom az összes kezét, drága főnővér — emeltem meg jelképesen a kalapomat.  

— Szép jó napot, Zoltánka — állt meg Edit főnővér. — Hogysmint van ma éppen?  

— Én még csak hagyján, de hogy van Liza?           

— Nyugodtan telt az éjszakája, most is panaszmentes. Nagyon várja magát.

— Khmm… izé, mondja, van három perc negyven másodperce számomra?  — köszörülgettem kissé zavartan a torkomat.     

— Három perc tizenöt — komolyodott el a főnővér. — Mi nyomja a lelkét?        

— Mondja, hogy lehet az, hogy a fél város és a teljes falu, ahol Liza lakolik, tudja, hogy ilyen nevű hölgy ilyen és ilyen panaszokkal, relatíve pontos és abszolút hülye, tehát kétféle diagnózist emlegetve, itt fekszik az osztályon, és azt üzeni a kintieknek, hogy le vannak szarva? Mellesleg ebben igaza is van…          

— Elméletileg nem titkos a kórházi ápoltak névsora, de a telefonon érdeklődőknek nem mondjuk meg a páciens pontos betegségét, sem annak az okát. Más kérdés, hogy jönnek látogatni a beteghez, és ezután úgy távoznak, hogy azt hiszik, ők már mindent tudnak, és ezt hirdetik is mindenfelé.                   

— Csakhogy Lizához rajtam kívül nem jön látogató, különben sem fogadna senkit.   

— Mire akar kilyukadni Zoltánka? — nézett rám fürkészőn a főnővér.         

Elég nehezen találtam meg a megfelelő szavakat, nem akartam megbántani most már véletlenül sem a főnővért.       

— Hát… izé, a őőő… feleségem együtt dolgozik az ön lányával, aki elmondta Zsókának… a feleségemet így hívják…mert még nem váltunk el, de nem ezért hívják így… szóval elmondta neki, hogy maga mondta otthon, hogy … te jó ég, már beszélni se tudok… őőő, fekszik itt benn egy hölgy… és hogy izé…         

A főnővér nagyon komoly arccal figyelt rám, pár másodpercet gondolkodott, majd értése jeléül bólintott egyet.         

— Bocsásson meg Zoltánka — szólt halkan — emlékszem már rá. Tudja, a bátyámról beszélgettünk otthon, aki hasonló betegségben ment el nem olyan régen és közben meggondolatlanul párhuzamot vontam egy most érkezett beteggel, akinek a nevét nem is mondtam, csak említettem a személyét… csak úgy szóba került, mert láttam magukon, hogy mennyire szeretik egymást és milyen galád is tud lenni az élet…  

Piciny szünetet tartott, félrefordította a fejét, de mielőtt megszólaltam volna, folytatta.  

— Nem akartam rosszat, higgye el, nem is szoktam sem otthon, sem sehol pletykálni ilyen témákban meg pláne. Ígérem, nem fordul elő máskor és a lányomat is figyelmeztetem, hogy családi dolgainkat ne fecsegje ki arra alkalmatlan helyen és időben.    

— Nem magának kell bocsánatot kérnie, főnővér — szégyenkeztem — hanem nekem. Tudom, hogy maga tiszta szívvel és szeretettel van a betegek iránt, kellő tisztelettel is és soha nem jutna eszébe, hogy a jogaikat megsértse, vagy a kéréseiket ne teljesítené. Én kérek bocsánatot azért, ha feltételeztem volna magáról bármi rosszat is és köszönöm az őszinteségét.        

— Én is köszönöm — mosolyodott el Edit főnővér — és most menjen, mert magát várja Liza, engem meg a betegek.       

Egy-két másodpercig nézzünk egymás szemébe, ezalatt mindketten rájöttünk, hogy ezzel a párbeszéddel elég mély barátság alakult ki közöttünk. Mindketten hittünk az őszinteségben és ez a közös vonás elég volt ahhoz, hogy megalapozza ezt a barátságot.  

Egymásra nevettünk, és mindketten elsiettünk oda, ahol már vártak bennünket.    

 

*

 

Liza hanyatt fekve, keze a mellén összekulcsolva a takarón kívül, egyébként pedig nyakig betakaródzva üres tekintettel bámulta a mennyezetet. Pontosan azt a képet mutatta magáról, amelyet a legkevésbé akartam róla látni, pontosabban soha. Arca hamuszürke volt, az utóbbi napokban még így ágyban fekve is látható volt, hogy fogyott néhány kilót. A mindig nagy gonddal ápolt gyönyörű szőke haja veszített fényéből, de most is szépen fésülve volt elhelyezve a párnán arca körül. Kató barátnője kint sétált a kertben, így egyedül volt a szobában. Fogalmam se volt, hol kalandozott gondolatban, mindenesetre biztos, hogy nem vette észre, amikor beléptem az ajtón. Azt sem, amikor szinte lábujjhegyen odaóvakodtam az ágyához. Amikor fölé hajoltam, megrebbent a tekintete, szinte érezhető volt, ahogy visszazökkent a valóságba, elmosolyodott és boldogan kászálódott fel ülő helyzetbe.   

— Zoltánka! — suttogta. — Olyan nagyon vártalak…       

— Itt vagyok, kedvesem — simogattam az arcát —, itt vagyok. Ám a jövőben jobban tennéd, ha törökülésben vagy mittudomén fejenállásban várnál engemet, merthogy a frász kitört, amikor megláttalak. Nem tudnál valamilyen életszerűbb pozitúrát magadra erőltetni?    

— Elgondolkodtam egy kicsit és azt csak hanyattfekve tudok.     

Volt valami szokatlan Liza hangjában. Rekedtebb volt, mint eddig, remegett a hangja és szinte bántóan hallatszott, ahogy veszi a levegőt.      

— Mást is tudsz hanyatt fekve, majd meglátod, csak gyere haza — vigyorogtam. — A törökülést tökéletesítheted úgy, hogy mindenhol könnyen hozzáférhetővé váljon mindened, hehehe — fecsegtem össze—vissza. — Most pedig végy magadra valami pongyolkát vagy egy paplanhuzatot, és kimegyünk a kertbe sétálni. Mert ott dohányolni is lehet, itt meg nem.       

— Nem haragszol meg, Zoltánka — kért Liza —, ha nem volna kedvem kimenni? Nem is érzem magam olyan jól, picit gyenge is vagyok, nem is esik jól a cigaretta. És Gaál doktor barátod is azt mondta, hogyha nem muszáj, akkor ne ugráljak egy pár napig fölöslegesen.  

A fene egye meg Gaál doktor barátomat — gondoltam —, mi lett volna vajon, ha fölhív telefonon és közöl valami rám is tartozó hír jellegű felvilágosításokat Lizáról velem is? Mondani azonban egészen mást mondtam.               

— Nem, nem — fogtam a kezét —, hogy is haragudnék? Látod, önző vagyok és csak a magam bagós szenvedélyét tartom szem előtt.       

— De te rá akarsz gyújtani.        

— Nem akarok.        

— De rá akarsz. Menj csak ki egy cigire, kibírom nélküled.       

— De te ne akarjál rám erőltetni olyan dolgokat, amiket én nem akarok — kezdtem el pattogni. — Honnan veszed, hogy én rá akarok gyújtani, ha egyszer nem akarok rágyújtani? 

— Jó, jó, nem kell mindjárt ordibálni — simogatott szemeivel Liza.   

— De én ordibálok, mert ordibálhatnékom van — röhögtem el magam, de tovább hadonásztam. — Honnan veszed, hogy nem ordibálha… haha    — nem tudtam befejezni a röhögéstől, de végre elértem, amit akartam, mert Liza is hangosan nevetett. Az ajtóban megjelent Edit főnővér és mély elégedettséggel figyelte komolytalankodásunkat.     

— Hmm… khm… izé — mondtam — csókolom. Mink itten mostan kérem szépen éppen a Gyulafi-féle módszer alkalmazását kísérletezzük kifelé a gyógyítás úttörő módszereinek előtérbe helyezésével — igazgattam illedelmesen az inggalléromat.  

— Igen? — nevetett a főnővér is. — Hát csak alkalmazzák. Úgy látom, menni fog.   

Edit főnővér elsietett a dolgára, én pedig tovább folytattam az idétlenkedésemet Liza jobb kedvre derítése érdekében. Ámde — mint kiderült — meglehet, volt már jobb ötletem is.  

— Elmondod Zoltán bácsinak, min elmélkedtél oly alapossággal, amikor bejöttem? — érdeklődtem tettetett kíváncsisággal.       

— Elmondhatom — komorodott el Liza —, de csak akkor, ha nem fogsz teljesen flúgosnak tartani.     

— Én, téged? — hitetlenkedtem. — Semmiképpen sem foglak flúgosabbnak tartani, mint amennyire most tartalak.        

— Ne szemtelenkedj, mert még megjárod. — fenyegetett Liza.        

— Mielőtt ijedtemben összecsinálnám magamat, mondd el szépen, aztán majd meglátjuk. 

— Hát jó — kezdte Liza —, tehát a reinkarnációról, mint szerintem létező, de nem ismert és megfoghatatlan és alapvetően felfoghatatlan fogalomról gondolkodtam. Tudod…     

— Miről? — vágtam közbe rosszat sejtve.  — Te szent emberiség, kit választottam én?      

— Mondtam, hogy ne szemtelenkedj, és főleg ne szólj közbe, mert úgy nem tudok a saját gondolataimra figyelni és összezavarodok. Tehát igen, valami ilyesmiben hiszek. Az én esetemben már logikus, hogy kell lennie valaminek, amiben hisz az ember. Ha nem is pontosan abban, hogy a gyerekemben vagy az unokámban látom újra a saját magamat, mivel nekem ilyen lehetőségem nincs is. De a teljes, a totális megszűnésben nem hiszek. Hiszek viszont a fűben, fában, földben, a madarakban, állatokban vagy akár a hetedik földrészben, abban, hogy valahol, valamilyen formában, alakban, testben, lélekben a halálom pillanatában újra megjelenek. Nem tudom, hogy ki vagy mi leszek, de újra megjelenek. Így van bizonyosan és így maga a halál, mint hamarosan bekövetkező állapot már nem is olyan ijesztő. Hiszek továbbá a fű, fa, föld vagy állat pusztulása után a további újjáalakulásban, ilyenformán pedig az örök életben vagy legalábbis az öröklétben, csak nem ismerem azt az alakot, amelyben jelen leszek. Úgy értem ezt, hogy ezelőtt mondjuk sólyom voltam, most ember vagyok, és nemsokára teszem azt, fűszál leszek a réten. Mindig voltam, vagyok és leszek, csak nem tudom, hol, mikor, milyen közegben és térben és fizikai alakban. Csak így lehet… mert ezt akarom hinni és így hiszem.   

Most vettem csak észre, hogy sírt, miközben beszélt és a végén úgy szorította a kezemet, hogy a körme helyén apró, pici vércsepp jelent meg, de arra sem figyeltem. Képtelen voltam megszólalni és cselekedni is csak jelentős idő elteltével tudtam. Letöröltem a könnyet az arcáról, ami teljesen felesleges vállalkozás volt, mert a letörölt szemekben rögtön újabbak jelentek meg. Legalább egy fél órát ültünk egymás mellett és úgy emlékszem, nekem  is furcsa gombócok nyomták a torkomat.     

Liza a halálról beszélt. Liza készült a saját halálára. Liza tudta, hogy nincs tovább. Istenem, hogyan fogom én ennek a csodálatos embernek megadni azt, amit elvárok megadni saját magamtól? Visszahozni már nem tudom. Vele menni ezer ok miatt nem szabad. Mit kell tennem ahhoz, hogy jól tegyem, amit tennem kell?         

Csak bízhattam benne, hogy kitalálom, amikorra ki kell találnom.   

— Bemegyek Gaál doktorhoz, mindjárt visszajövök. Addig szunyókáljál egyet, nem hagylak sokáig egyedül — súgtam Lizának és ő csak hüppögve bólogatott.        

Fölpattantam az ágy széléről és szélsebesen húztam kifelé az épületből. Szabad levegőt akartam, rágyújtani akartam, konyakot inni akartam és nagyon nem akartam emlékezni arra, amit Liza mondott. Ez persze teljesen lehetetlen volt, megoldható csak akkor lehetett volna, ha én is most, ebben a pillanatban megszűnök létezni és mondjuk, árvácska nevű virág lettem volna éppen és rögtön itt a kertben. Ezt pedig nem tehettem meg, mert nekem ott van Liza, akire vigyáznom kell, és egyedül bennem bízik. Szégyelltem magam Liza előtt, aki barátkozik a halállal, ezzel is nekem akar segíteni, hogy nekem könnyebb legyen vele törődnöm és én az első ilyen jellegű próba elől is megfutamodtam. Nekem is erősnek kell lennem, sokkal erősebbnek, mint amilyennek látszani akarok. Roger Martin du Gard azt mondta: „Erősnek kell tudnia magát az embernek, hogy az is legyen.” Hát ehhez kell tartsam magam.   

Gyorsan elszívtam még egy szál cigarettát, mániákusan ismételgettem magamban, hogy milyen erős vagyok és fölmentem Gaál doktor barátom szobája elé. Nagy levegővétel után bekopogtam hozzá.        

— Zárva vagyunk, leltározunk, szabadságon vagyunk és szombaton vagyunk!! — süvöltött kifelé a csukott ajtón keresztül a jól ismert sztentori hang.      

— Ne óbégass, csak én vagyok — nyitottam be az ajtón, mit sem törődve a csöppet sem barátságos csöppet sem invitálással. — Képzeld el, hogy beteg jő és bebocsátásért esedezve, gyógyulást remélve tőled végighallgatja ezt az invitálást, inkább a dantei idézet jut eszébe és hanyatt—homlok menekül innen

— Hiiháááh, te vagy az? — rúgta hátra maga alól a széket a doki. — Le van szarva az invitálás. Idefigyelj. Áll a bál és áll a broki, minden csajnak jut egy kicsi! Hááá, jó mi? De a kukival is stimmel… sőt, azzal még jobb…      

— Nézd Olivér — kezdtem —, én nagyon jól tudom, hogy minden embernek van valamekkora agyi defektje egy bizonyos elfogadott tűréshatáron belül. De hogy ilyen mértékű idiotizmussal hogyan lehet valaki olyan jó orvos, mint te vagy, az egyike az általam megfejthetetlen örök rejtélyek egyikének.            

A doki fölhagyott a bamba vigyorával és egycsapásra visszavedlett dr. Gaál Olivér osztályvezető főorvossá.        

— Az a helyzet Zoltánka, hogy kell valami a magamfajta érző embernek ahhoz, hogy a munkánk során tapasztalt sok-sok szörnyűséget elviselhetőbbé tudjuk tenni. Nekem sok olyan kollégám van, aki képes munkaeszköznek tekinteni a beteget, darabszámba veszi őket, és úgy gyógyít, mintha szériában, futószalagon tudomisén csirkét darabolna a feldolgozóban. Én ezt így nem tudom, de biztos nekik van igazuk, munkaidő után hazamennek, és másnap reggelig eszükbe sem jut a beteg, de még a kórház sem. Én a gyógyítás legelső szakaszában megismerem az embert, a lelkivilágát, családi körülményeit, szellemi képességeit, egész élete környezetét, mert meggyőződésem, hogy mindezek figyelembevétele döntő lehet egy-egy kezelés, vagy folyamat sikerében. Nagyon sokszor mégsem jár sikerrel a munkám és ez engem általában megvisel. Minden ember halála valakinek vagy valakiknek nagy tragédia és én együttértek velük. Lehet, hogy az előbb említett felfogás a kényelmesebb az orvos számára, én azonban az embert magát igyekszem meggyógyítani, nem csak a betegséget, mert én hivatásnak tekintem a gyógyítást, nem pedig csak valami egyszerű szakmának. Félre ne érts, nem nézek én le senkit. Ismerek én olyan esztergályost, asztalost meg még mit tudom én kiféle szakmát képviselő embereket, akik művészei a maguk mesterségének és hivatásnak tekintik azt, lelki betegek, ha selejtet gyártanak. Ők azt tanulták, azt tudják, én ezt tanultam, ezt tudom. A lényeg, hogy a munka jellegétől függetlenül mindenki úgy dolgozzon a maga posztján, ahogyan azt a munka becsülete megkívánja. Ha én mindent megtettem valakiért és azt a valakit mégis elveszítjük, akkor én nagyon szomorú vagyok és, hogy ne legyek az, néha sokkal hülyébbnek mutatkozom, mint amilyen vagyok. Érted már?

 

Legutóbb szerkesztette - Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest