Bárányi Ferenc : Boldogság délibábja – 3.

Újra Észak-Moldovában…*

3.

 

Hasmenés, bokaficam, köhögős csecsemő, egy asztmás öreg cigány, aki elcigarettázta az életét és egy beteg a szomszéd körzetből, aki azért jött, hogy húzza ki a fogát.

Beregi még diákkorában vett öt fogót egy nyugdíjba vonuló doktor bácsitól, ezekkel aztán mindent ki tudott húzni. Messzi körzetekből jártak hozzá, mert az egész rajonban csak egy fogász volt Darabani-ban, rajta kívül csak Beregi tudott fogat húzni. Tíz lej ötven baniért húzott egy fogat. Ez úgy történt, hogy a páciens odament Tichohoz a felcserhez, kapott egy fiola érzéstelenítőt, és tíz lejre vöröskeresztes bélyeget. Sándor jobbnak látta, ha ő nem nyúl pénzhez. Egyrészt, mert a betegek döntő többsége olyan szegény volt, hogy az sem volt, amit egyék, másrészt a doki fiatal volt és nyakasan hű az elveihez. Az is eszébe jutott, hogy fel is jelenthetné valaki, például Ticho, éppen ezért bízta rá ezt a nem egészen szabályos vöröskeresztes tagdíj beszedést. Pedig milyen jó lett volna néha egy vörös tízlejes, hányszor előfordult, hogy cigarettára is alig volt  egy lej ötven banija, főleg fizetés előtt.

Havonta egyszer kaptak fizetést, Beregi 760 lejt, Ticho többet.

Beszólt a konyhára Máriának, hámozzon meg számára néhány nagyobb krumplit. Elhatározta, szalmakrumplit süt magának ebédre, csendes napnak ígérkezett ez a mai, lesz rá ideje. Így is történt. Megvárta, míg szép ropogósra pirulnak a hasábok, jól megsózta, paprikázta, gyógyír volt ez megkínzott gyomrának. Elégedetten, nyugodtan készült egyet szundikálni, a jóllakott ember sohasem ideges.

— Jött egy szülés Olbáról — jelentette cácá Olga. Azt is tudta, hogy leányanya és a fiú nem fogja elvenni. A jövendő anya még gyermek, akinek iskolában lenne a helye nem a szülőotthonban. Ijedten hátrált, amikor meglátta a doktort.

— Nem akarok injekciót — szűkölt.

— Nem is kapsz, de a körmeidet le fogja vágni  cácá Olga, és meg fog mosdatni, mert olyan mocskos vagy, mintha kocát szoptál volna. Hát szabad ilyen piszkosan jönni szülni?

— Apám elzavart otthonról. Az éjjel egy istállóban aludtam, bárcsak meghalnék! — mondta sírás és minden szenvedélyesség nélkül.

Bereginek megesett a szíve rajta. Azt látta, hogy minden baja mellett még pellagrás is szegény. Gyorsan beletúrt kalászszőke hajába, szerencsére nem volt tetves. Vékonycsontú, fejletlen gyermeki szervezet, rosszul táplált, pellagrás, a hasa után ítélve elég nagy a magzat, nem lesz könnyű szülés — leltározta fel Beregi az esetet —, arról nem is beszélve, hogy nem kívánja a gyermeket. Az ilyen asszonyok sokkal nehezebben szülnek, egyfolytában ordítanak, nem préselnek, amikor kellene, és szoptatni se nagyon akarnak. Már látta, mennyi baja lesz a gyermekkel, amíg eléri a bűvös egyéves kort. Cămătaru, a rajoni főorvos semmit se vett olyan komolyan, mint a csecsemőhalandóságot. Minden egy évnél fiatalabb gyermek — tehát csecsemő — halála esetén hatalmas skandalumot rendezett és akármi is volt az oka, a körorvost hibáztatta.

Hideşti-en nagyon szapora volt a nép, az egészségügyi körzetben évi 360 szülés volt, tehát az év minden napjára jutott egy. Nem is állt soha üresen a szülőotthon. Eleinte nem szívesen jöttek be, inkább otthon szültek, nagyanyók, mocskos kezű öregasszonyok segítségével. Beregi az első naptól kezdve hajthatatlan volt, csak annak adta ki a születési bizonyítványt, aki a szülőotthonban szült, vagy legalább utána behozták a gyermekágyas anyát és az újszülöttet. Ez elég kényelmetlen volt, ezért inkább bejöttek idejében, annál is inkább, mert a szülőotthonban enni is kaptak és vitaminokat! Minden elmaradottsága ellenére ez a nép nagyon bízott a vitaminokban, talán azért, mert tudták, hogy a vitamin megóv a pellagrától.

A csecsemő-nyilvántartás volt az első dolog, amit kézbe vett. Minden csecsemőnek személyi lapot csinált, hetente egyszer látta a védőnő és havonta egyszer az orvos. Ha megbetegedett gyakrabban is, csak az volt a baj, hogy a  betegséget rendszerint csak későn vették észre, vagy egyáltalán nem. Igaz is, Bordancáról úttalan utakon begyalogolni  több mint tíz kilométert a  rendelőig karjában a beteg gyermekkel… és aztán vissza, mondjuk télen! Lova, szekere nem volt a cigánynak. De a közelebbi falvakban se nagyon volt mivel szállítani a beteget, így aztán vártak, néha addig, amíg meghalt.           

Egy öregasszony fogalmazta meg legtalálóbban a helyzetet: — „Gyermekek haltak meg a múltban is, meghalnak ma is, és a jövőben is meg fognak halni azok, akiknek nem adott napokat az Úristen. Nem is az a baj, hogy meghal, nem vettük pénzért, majd jön másik! Hanem az a baj, hogy a „doctorul nyik” olyan nehezen adja ki a halotti bizonyítványt.” Magas, száraz, keményhangú asszony volt, akire nem lehetett nem odafigyelni. Beregi ilyennek képzelte Ştefan cel Mare moldovai fejedelem édesanyját, aki a legenda szerint nem engedte be a biztonságos várba a fiát, amikor az vesztett csata után a török elől menekült, hanem visszaparancsolta a harctérre küzdeni. Ez így van Moldvában: az asszonyok az igazi férfiak! Erősebbek, bátrabbak, keményebbek, mint a férjeik.

— Sanda azt mondja elfolyt a vize — jelentette cácá Olga, aki mindig mindent tudott, de az is igaz, hogy mindig ott is volt, amikor szükség lehetett rá. Sándor kelletlenül készült a szülés levezetéséhez, de mit tehetett, Emília, a bába még terepen volt valahol.     

A tisztára mosdott Sanda engedelmesen felmászott a szülőágyra, szépen préselt és nem is nagyon kiabált. Egykettőre megjelent a fej és kibuggyant egy szódásüvegnyi gyenge eresztés. Ez bizony koraszülött, még több lesz vele a bajom! — mérgelődött a doktor, de nem sokáig, mert mutatkozott a második. Az is kislány, a változatosság kedvéért fartartásban. Csak ez hiányzott a boldogságomhoz: egy pellagrás leányanya, ikerszülés, az is koraszülés, az eredmény két macskakölyök! Ha ezek meghalnak, úgy felszökik a gyermekhalandóságom, hogy utolsó leszek a rajonban, Cămătaru élve megesz, egyedül Sanda apja lesz boldog, amíg a lányát újra föl nem csinálja valaki.

— Egy kiló tíz és egy kiló tizenöt a súlyuk.

Hát igen, itt vannak. Tessék belőlük embert csinálni! Ép, egészséges, szocializmust építő munkásembert. Legjobb lenne elküldeni őket valamelyik kórházba, de hová? Darabani-ban semmivel se tudnak többet tenni, mint itt, és a gyermekgyógyász egyfolytában részeg. Dorohoi nem szívesen fogadja a más rajonbelieket, van nekik problémás csecsemőjük elég a saját területükön is. Arról nem is beszélve, hogyha sikerült nagy nehezen kikönyörögnie egy mentőt és megérkezett a jól táplált pajeszes sofőr, rendszerint az anya úgy kezdett  rimánkodni, sivalkodni, mintha börtönbe vinnék. Nemegyszer úgy kellett betuszkolni a mentőbe, és olyan is volt már, aki megszökött a kórházból.

Mária és Olga néni megtöltöttek vagy tíz literes üveget melegvízzel. Beregi minden egyes üveg dugóját ellenőrizte, majd elkészítette a koránjött porontyok fészkét. Sanda tág szemekkel figyelte, mi történik körülötte, nem sokat értett az egészből, csak azt tudta, hogy két gyerekkel verte meg az Isten, és jaj, mit fog mondani most az apja?! Öklömnyi vörös húsdarabnak tűnt a pólyázott újszülöttek feje a melegített kosarakban, az ajtó mögött, hogy a járkálás okozta huzat se zavarja őket.

Beregi megsimogatta a kis buta anyát, és arra gondolt, hogy legalább két hónapig benn tartja a szülőotthonban, itt legalább van, amit egyék, és állandó ellenőrzés alatt lesznek a gyerekek is. De vajon lesznek?

Még egy határozatot hozott: senki se mehet az újszülöttek közelébe maszk nélkül, Sanda is csak gézmaszkkal az arcán szoptathat. Rögtön kerített is egyet és Sanda szája elé kötötte, amin kacagott a többi szülőnő, Olga néni a fejét csóválta, de Beregi elégedett volt.

Mind azon gondolkozott, hogyan lehetne egy gyermekfektetőt nyitni. Van egy nagy világos szoba, ami a váróterembe nyílik, az jó lenne. Jelenleg nagy lakat éktelenkedik rajta és egy papírlapra az van kiírva, hogy „Patika.  Naponta nyitva 9-12” Rögtön ráparancsolt Tichora, hogy nyissa ki. Egy szekrényben gyógyszerek, az asztalon papírok, zsákok, ládák szanaszét.

— Holnapra legyen kiürítve ez a terem!

Ticho, a tapasztalt felcser ijedten nézte a fiatal orvost, és hirtelen nem értette, mit akar.

— Innen vigyen el mindent, kimeszeljük, itt gyermekfektető lesz! — parancsolt Beregi ellentmondást nem tűrő hangon. Ticho egyre kisebbre húzta össze magát, már  tapasztalatból tudta, hogy ezzel a fiatal orvossal úgyis hiába ellenkezne.

— Értem, értem doktor úr, de hová költöztetjük a patikát? Az utcára nem tehetjük ki!  Itt több ezer lejes érték van — mentegetődzött Ticho, és igaza volt. Beregi is tudta, ezért töprengett.

Hideşti-en nem volt gyógyszertár, csak ez a gyógyszerpont, amit Ticho kezelt —, ami neki  nem is volt rossz, mert az eladott gyógyszerek árának tíz százalékát kapta munkadíjként hivatalosan. Volt olyan hónap, amikor Tichó többet keresett a gyógyszerek után, mint amennyi Beregi felcseri fizetése volt.

— Nem érdekel, de innen pakolja ki ezt a szemetet — hangoskodott továbbra is az orvos, de közben erősen gondolkozott, hová lehetne költöztetni a patikát? — És szűnjön meg az állandó gyógyszerárusítás! Maga felcser, azért kapja a fizetését, hogy járja a terepet, ellenőrizze a közegészségügyi helyzetet, nem pedig azért, hogy a saját mellékkeresetét rendezze munkaidőben! Ezentúl gyógyszert csak munkaidőn túl árusíthat!

Beregi rögtön rájött, hogy ez lehetetlen, mert a megvizsgált beteg azonnal meg akarja venni az orvosságot, ami természetes, de most már nem tudta, hogyan visszakozzon? Órájára nézett, fél hat és Ticho még mindég itt van… „Eh, nincsen családja, otthon unja magát” — boronálta el magában az ügyet, de érezte, hogy ismét igazságtalan volt. Hiába, Tichoval nem tudott másképpen beszélni, csak kiabálva, veszekedve, parancsolón. Pedig annyiszor elhatározta, hogy türelmes, udvarias lesz Tichohoz, de elég volt egy legyintés, vállrándítás, ami nála lemondó ellenkezést jelentett vagy, ami még ennél is rosszabb volt, a bamba „engemet úgy sem érdekel” beleegyezés, hogy Sándort elöntse a tiroxin.

— Jó estét kívánok, mélyen tisztelt doktor Úr! — köszönt rá a falu pópája.

Ticho kezeit csókolomot köszönt neki, Beregi kezet nyújtott. A  pópa torokköszörülésekkel, nagy körülményesen elmondta miért jött. — Ugyebár nálunk az a szokás, hogy már keresztelés előtt megszenteljük az újszülöttet, mert hátha… ugyebár megtörténhet, hogy az Úr magához veszi, még mielőtt a keresztség szentségében részesülhettek volna…, de ha ön nem engedi meg, nagyon sajnálom, és bocsánat a zavarásért… — A pap hangjában ott sejlett valamilyen sértődöttség, úgy látszik előre felkészült a visszautasításra.

— Sanda koraszülötteiről van szó?

— Róluk — bólintott már szinte dacosan a pópa.

Beregi erősen gondolkozott és, hogy időt nyerjen rágyújtott egy cigarettára.

— Nézze, ezek az újszülöttek alig egy kilósak… a legkisebb fertőzés, hűlés megöli őket, az ő érdekük…

— Szóval nem engedélyezi! Kérem. Bezzeg Ticho annakidején… De ő hívő ortodox keresztény — tárta szét karjait, mintha csak azt mondaná, ő ezen egy cseppet se csodálkozik.

— Ne siessen, atya! — csattant Beregi hangja. — Maga az emberek lelkével, én a testükkel foglalkozom. Azzal, amit én teszek, nem rontom meg a lelküket, de amit most maga készül tenni, az elronthatja a zsenge testüket. Érti? — Beregi érezte, hogy uralja a helyzetet, nyugodtan folytatta. — Ticho, kérem, hozzon egy köpenyt az atyának.

 Saját kezűleg gombolta be a pópán a fehér köpenyt, aztán felkötötte arcára a gézmaszkot, karon fogta és bevezette a szülőotthonba. Megmutatta a két mocorgó életet, majd gyorsan betakarta gézzel a kosarakat, és magára hagyta a papot.

 Mikor kijött, egészen más hangon beszélt a pópa. Észrevette a nagy rendet és tisztaságot — milyen dicséretes dolog mindent megtenni Isten két ilyen apró teremtményéért! Megígérte, hogy ki fogja prédikálni, milyen szép ez a szülőotthon, és óvni fogja a híveit, hogy otthon szüljenek. Beregi biztosította, hogy bármikor bemehet, de a köpeny és maszk az kötelező. Mikor kibogozta a maszkot, egy nagy hízott tetűt látott mászni a pópa szakállában. Szinte odakapott, hogy megfogja, de még idejében leállította a mozdulatot. Tárgyilagosan szemlélve a dolgokat, ezen nem volt mit csodálkozni. Ez a pap a nép között él, és nem tarthatja magát távol tőlük. „Ki tudja, talán már én is tetves vagyok?” — ötlött fel Sándorban a lehetőség, és elhatározta, hogy ma este sűrűfésűvel fésüli ki a haját újságpapírra úgy, mint annakidején a háború idején, amikor tényleg tetves volt. Ettől, és csak úgy általában egyre szimpatikusabbnak tűnt neki a pópa.

— Van neki egy fia az orvosin, Iaşi-ban — mondta Ticho fenyegetően, legalábbis Bereginek úgy tűnt.

Január végén, Keresztelő Szent János napján, küldött két kalácsot a pópa Sándornak. Mindentudó Olga néni magyarázta meg, hogy ilyenkor házról házra jár a pópa szentelni, mindenhol kap egy kalácsot és valami pénzt. — Ááá!… nincs mit kezdjen annyi kaláccsal, egész télen a disznóit eteti vele. Különben az idén tizenhatezer lejt gyűjtött össze.

              

Ticho kinyitott egy ajtót a konyha mellett, valamikor fürdőszoba lehetett földbirtokoséknál, most  Olga néni tartja ott a seprűit, felmosórongyait.

— Tegyük át ide a patikát, de nem fogja zavarni a doktor urat? — pislogott ravaszul  a minden hájjal megkent felcser. Tényleg, pont szemben volt Beregi szobájával és, ha ott felgyűl a vásárló közönség, még a latrinára se mehet ki nyugodtan.

— Az nem fontos! Ha kell, az én szobámba költöztetjük a patikát, de a gyermekfektetőt akkor is megcsinálom!

— Tőlem — vonogatta a vállát Ticho, ami azonnal kihozta Beregit a sodrából. Pedig éppen most készült megdicsérni ezért a kitűnő helyválasztásért.

Nem számítva az állandóan akadékoskodó felcsert, Cosmolici bácsi, Ilcu a tetűirtó és Lupăceanu alkották a férfi gárdát a körzeti rendelőben. Beregi előadta az elképzeléseit a gyermekfektetővel kapcsolatban és nem titkolta, hogy ez elsősorban a férfiak számára jelent pluszmunkát. Mindenki javasolt valamit és mindenkinek voltak ötletei  — persze, ha volna ez, ha lenne az.

Ilcut azonnal odaállították, hogy meszelje ki a  hajdani fürdőt. Tetűirtó szerszámai tökéletesen megfeleltek a mészoldat permetezésére is. Kiderült, hogy a padláson van három rozoga vaságy, Ticho patikájában néhány leltárban nem szereplő faláda.

— Egyikben a tiszta, másikban a szennyes ágyneműt fogjuk tartani. Persze előbb le kell festeni szép fehérre, és mindent fehérre fogunk festeni! — lelkendezett Beregi.

Szerencsére festék az volt, két jó nagy bödönnel. Évekkel ezelőtt kapták, hogy  fessék le az ajtókat, ami aztán elmaradt. De kellett egy pár ecset, dörzspapír, hogy  a vaságyakról a régi festéket letakarítsák — szeg, drót és más apróságok —, amiket meg kellett venni, de miből? A pénzt Sándor adta, pedig minden lejre szüksége volt neki is.

 Csípőfogóval — azt is venni kellett — akkurátusan kifoltozta a vaságyak fémsodronyát, míg Lupăceanu a festéket, rozsdát kaparta, vakarta, dörzsölte le róluk. Cosmolici bácsi állandóan sápítozott: — „Nahát, hogy egy doktor ilyesmit csináljon?! Nem restelli a piszkos munkát és milyen jól ért hozzá!” Különben nem nagyon lehetett rábízni semmit. Egyet-kettőt dörzsölt a vason, mire jött egy ötlete, felmászott a padlásra, lehozott egy ütött-kopott állványt, amin csappal ellátott vedernyi víztartály volt.

— Ez jó lesz kézmosónak — mutatta büszkén szerzeményét, csak akkor lombozódott  le, amikor kiderült, hogy ezt is le kell smirglizni, és be kell festeni.

Ticho morgott: — Minek ez a nagy munka, miért nem ad a rajon új felszerelést? Ebből az ócskavasból úgysem lesz semmi! — Egyébként az új patikáját rendezte, ami szebb lett, mint a régi.

Ilcu javaslatára nekiálltak az ajtóknak, ablakoknak is, előbb ledörzsölték, aztán újrafestették az egészet. Mindenki dolgozott, Mária, cácá Olga és Emília is, festették a bútorzatot. Csak a két védőnőt nem fogta be Beregi, azok változatlanul járták a terepet, szép szóval és veszekedéssel igyekeztek megtenni mindent, azért hogy  a csecsemők el ne pusztuljanak.

Bereginek közben el kellett látnia a rendelőt is, mert a betegek azért mégis csak jöttek. Eleinte a váróterembe, pár nap múlva már hátra kerültek az udvarba, ahol az egész személyzet dolgozott. Alázatosan megálltak, és bámulták, hogy lesz hófehér az ütött-kopott vas, és vajon még hány deszkát akar elfűrészelni a „doctorul nyik”*, amíg rájuk kerül a sor?

Ha összegyűlt két—három beteg, Beregi abbahagyta a munkát, kezet mosott az újonnan felszerelt mosdón, és átvedlett orvossá, de alig várta, hogy befejezze és visszamehessen az udvarra, folytatni a munkát.

Kellemes, fanyar mészszagú volt a frissen kimeszelt szoba és úgy tűnt, nagyobb lett, mint az egykori patika. Sándor ijedten döbbent rá, hogy elfelejtették kitakarítani a cserépkályhát meszelés előtt, amiben ki tudja, mikor volt utoljára tűz. Ilcu megnyugtatta, semmi baj, ha összekormozódik, majd lefújja még egyszer a falat. Ez volt aztán a Cosmolici bácsinak való munka, megkeresni a padláson a megfelelő kéményt, azon a lyukat, belevilágítani, hümmögni, fontoskodni, leereszteni egy láncot és így tovább.

— Hun van a doktor elvtárs?

— Fenn van a padláson, pucolja a kéményt.

Tóthfalvi-Totfel elvtárs nevetve készült a rituális munkás kézfogásra, de amikor meglátta, hogy néz ki Beregi, meggondolta magát. Csak azért jött, hogy megkérdezze, mit csinálnak az elvtársak, de látja, milyen nagy munkában vannak, nem is zavar tovább. Azért jó lenne kimosni a másik fülét is, de az még ráér, minden esetre jó munkát és további sikereket kíván a szorgalmas kollektívának.

Beregi újra kimosdott, közben azon gondolkozott, hol szerezhetne egy darab tükröt a kézmosóra, valamikor az is volt rajta. Tóthfalvit bevezette a pillanatnyilag még ajtó és ablak nélküli szobába és elmagyarázta, mit akar ő oda berendezni. Aztán kimosta az aktivista fülét.

— Mondja doktor elvtárs, én mivel tudnék segíteni? — kérdezte boldogan, mert végre mind a két fülére hallott. — Valamikor én asztalos szakmát is tanultam.      

Hűha! Sándor fantáziája meglódult és maga előtt látta a vásárhelyi újszülött osztályt. Rögtön kivitte az udvarra, méricskéltek, számoltak, Tóthfalvi egyre csóválta a fejét, mert nem volt minden olyan fényes és ragyogó, mint aktivista beszédeiben.

— „Ez a decka nam jó. Ércse meg uram! Csak nem kébzeli, hogy gyalulatlan deckából csinájjuk! Ilyen szégyent én nem élnék túl. Mer ha úgy akarja, én hozza se fogok!  Nem fessük le, a paravánok maraggyanak naturál faszínűnek!” — Beregi fülének egyszerre fájt és esett jól az anyanyelvét kerékbe törő Tóthfalvi szövege. Hónapok óta nem hallott magyar szót.

Másnap reggel a betegek nem csak Beregit és egészségügyi csapatát csodálták meg fülig porosan és festékesen, hanem Totfel elvtársat is, aki füle mögött egy lapos ceruzával gyalulta a deszkát. Nagy szakértelemmel nézegette, méregette, kopogtatta és Sándornak az volt az érzése, hogy időnként meg is simogatta a fenyőillatú nemes anyagot. Egyébként a deszkát is Tóthfalvi szerezte valahonnan, Lupăceanu ma reggel hozta fel szekérrel.

Annyira tetszett a betegeknek, hogy a doktor és az aktivista is dolgozik, hogy alig tudta bevinni őket a rendelőbe, lám, miért is jöttek egyáltalán hozzá? Olyan is volt, aki konzultáció után kijött az udvarra bámulni. Tóthfalvi, aki megszokta a parancsolást, hol az egyikre, hol a másikra szólt rá: „fogd ezt meg… vidd oda…. seperd össze…” És az emberek csinálták szívesen, a moldovai engedelmes fajta, megszokta, hogy parancsoljanak neki.

A munka nagyon jól haladt és Sanda porontyai is jól fejlődtek. Az első napokban pipettával kellett táplálni őket, még úgy is félrenyeltek, ma már végre egyedül szoptak több, mint száz grammot, ami nagyon jó eredmény.

Beregi Sándor boldog volt, érezte, hogy tesz valamit a betegekért, nem tanult és nem él hiába. Körmei berepedeztek, tenyerébe berágta magát a rozsda, hajába festék ragadt, de végre elégedett volt az egész világgal, sőt önmagával is.

— Jó-jó, de mi lesz, ha megtudja a rajon?! A mi egységünkben nem szerepel gyermekfektető, ennek  külön személyzeti keret, plusz költségvetés kell, a beutaltaknak ingyen gyógyszert, kosztot kell adni. Hátha nem is hagyják jóvá?!

Sándor nem válaszolt semmit, de haragudott, mert Ticho ilyen ünneprontó, még ha valamelyest igaza is van.

Szombatra elkészültek mindennel, az ablakpucolással, takarítással is, ragyogott minden  a tisztaságtól. Ideiglenesen a kézmosó tartályára tükör helyett egy csecsemőt ábrázoló plakátot ragasztott, szájában cumival. Sándor nem értett egyet a cucli használatával, de ezen a vidéken nem is ismerték.

            

Hamar befejezte a rendelést, a konyhában szorgoskodott, vacsorát készített a kollegáinak, akiket mára hívott meg. Főtt tojást, szalámit, szalonnát helyezett egy tányérra, olajos halat egy másikra, paradicsomot, hagymát, paprikát vágott és jól megszórta sóstúróval, ennek kell egy kis idő, hogy estig összeérjen. Aztán felverte a boszorkányhabot. Édesanyjától tudta, hogy ez a szegény ember nyalánksága: pár szem málna, egy tojásfehérje és sok türelem kell hozzá. Mária és Olga néni kíváncsian lesték, mi lesz belőle, és egyik ámulatból a másikba estek, amikor kiderült milyen sok lesz abból a kevés anyagból, és az milyen finom.

Sándor szépen megterítette az asztalt a szobájában, kirakta az összes ételt az asztalkára, aztán ledőlt az ágyra, hogy egy kicsit olvasson a Croninból. Talán el is szundított, amikor Ticho beszólt neki, hogy: „Megjöttek”.

Az udvaron ott állt egy mentő. Sándor azt hitte Bende Barna és Dékány Emil érkezett meg. Meghökkent, amikor belépett a rendelőbe és ott látta Vilit, a szőke sofőrt. Az asztalnál elterpeszkedve, az ő székében dr. Cămătarut, a rajoni főorvost. Kicsit meg is szeppent, mit jelentsen ez a villámellenőrzés?! Nagyjából rendben volt minden nyilvántartása, de lehet azt ilyenkor tudni, mibe akad bele a főnök? Cosmolici bácsi mesélte, hogy amikor ő volt orvos hiányában a körzet vezetője és valaki ellenőrizni jött, ő bizony a hátsó ajtón kiszökött, és amíg az autó el nem ment, nem mutatkozott. Ebből soha semmi baja nem származott, de ha ott marad, biztosan kaptak volna valami kifogásolni valót. Azt mondják: a víz elfolyik, a kövek ott maradnak.

— Mutassa a problémás csecsemők nyilvántartását! — nyomott el egy ásítást a főnök.

— A regisztert vagy a személyi lapokat? Harmincnégy problémás csecsemőm van, kettőért nagyon izgulok, mert koraszülés ikerterhességből, ráadásul pellagrás és leányanya. Nem akarja megnézni őket? Itt vannak a szülőotthonban.

— Add az élelmiszeregységek nyilvántartását!

— Hány WC van a faluban?

— Egy se, csak latrina, az is kevés. Csak minden második-harmadik házra jut egy.

— Jól van fiatalember! Látom, kezdesz belejönni a dologba. Az elődeidnek alig volt valami nyilvántartásuk, emlékszel? — szólt a tudálékosan mosolygó sofőrhöz, aki szétvetett lábakkal ült a vizsgálóágyon, slusszkulcsát zörgetve.

— Tetszik ez a csecsemőkép — intett a mosdó felé és újra ásított.

— Egy régi plakát, a padláson találtuk. Főorvos úr kérem, nézze meg a koraszülötteket — kérte Beregi, bár tudta, hogy Cămătaru belgyógyásznak készül, de jobb, ha látja őket, így kisebb lesz a gond, ha meghalnak, és el kell számolnia velük.

 — Menjünk! — állt fel nem túl nagy lelkesedéssel. Vili a sofőr is követte. A szülőotthon előtt Beregi elállta az  ajtót, leakasztott egy köpenyt és felkínálta a főorvosnak.

— Kérem a maszkot is feltenni! — szólt, de már meg is bánta, úgy tűnt, túl erélyesre sikerült a felszólítása, amit tiszteletlenségnek érezhet a főnök. Az utánuk nyomuló sofőr előtt becsukta az ajtót.

Sanda éppen szoptatta az egyiket, szerencsére a maszk is rajta volt.

— Ez egy kiló tízzel született, ma reggel egy kiló sem volt, de szerencsére elkezdtek szopni. Melegvizes palackokkal béleljük ki a kosarakat, amit naponta négyszer cserélünk.

Már rég kinn jártak a folyosón. Cămătaru még mindég nem vette le a maszkot. Beregi attól félt, valami nem tetszett a főorvosnak, azért olyan hallgatag. Azon töprengett mutassa-e meg neki a gyermekfektetőt, vagy hagyja máskorra? Aztán egy határozott mozdulattal kitárta a frissen festett hatalmas ajtó szárnyait.

— Hát ez mi? — nézett körül a főnök, de hangjában több volt a csodálkozás, mint a kérdés. Itt azelőtt Ticho patikája volt, az hová lett?

— Egy másik kisebb szobába költöztettük. Ide gyermekfektetőt rendeztünk be. Ágyakat a padláson találtunk, festékünk volt, az elválasztó falakat Tóthfalvi elvtárs készítette személyesen a saját anyagából. Közmunkával csináltuk az egészet, semmi pénzbe nem került — mondta Beregi, és folytatta volna tovább, de Cămătaru közbevágott.

— Hej, ezek az erdélyiek hogy összetartanak! Totfel elvtárs berendez neki egy fektetőt. Látod, Vili? Így kell ezt csinálni! — szólt a sofőrhöz, aki változatlanul vigyorgott és bólogatott, ahogy az a jó beosztotthoz illik.

— De igazán, Tóthfalvi elvtárs csak a paravánokat…!

— Jól van, jól van! Nincsen semmi baj — nyugtatta meg a főorvos. — Nagyon szép minden, Bărădzsi kollega, gratulálok. Ezek a paravánok is szépek, de ezekbe üveget kell tenni, nem lepedőt! Hol van Ticho? Jöjjön be a rajonhoz, adok tejüveget, amennyi kell, és néhány kiságyat.

— Újakat? — szólalt meg a felcser.

— Hát… nem egészen újak.

— Akkor festéket is kérünk, színtelen lakkot és ecsetet.

„Hogy ez a hallgatag, unott, látszólag semmivel se törődő Ticho milyen talpraesett!” — állapította meg magában Sándor és örvendett, mert látta, hogy minden csúfondárossága ellenére tetszik a főnöknek a dolog. Tetszhetett is, mert az új patika tényleg gyógyszertár volt. Ticho ki tudja mikor, polcokat is csináltatott Tóthfalvival. Szemet gyönyörködtető rendben álltak rajta a gyógyszerek.

Cămătaru  elmenőben, csak úgy véletlenül benyitott Beregi szobájába. Megtorpant az ajtóban és ripacshoz méltó csodálkozással tárta szét a karjait.

— No nézz oda! Ez a kedves fiatal Bărădzsi kollega várt ránk. Terített asztallal. Nahát, de ilyet! Ez mi? — mutatott a boszorkányhabra. — Gyerünk Vilikém, gyorsan ülj le, és fogjunk hozzá!

Vili szófogadó fiú volt, nem kínáltatta magát, Cămătarut pedig nem kellett kínálni. Percek multán csak a bőrösebb szalonna darabok maradtak a tálon és egy maroknyi bolgársaláta. Végtelen dicséretek közepette kinyalták a boszorkányhabos tálat.

Sándor olyan dühös volt, hogy meg tudta volna fojtani a hívatlan vendégeket. Mind próbált valamilyen udvarias sértést megfogalmazni magában, de végül is jobb ötlete támadt.

— Hogy én milyen figyelmetlen vagyok! Egy korty italt se adtam, de talán nem késő. Kóstolja meg, de jó nagyot kell kortyolni belőle, csak úgy az igazi — és kitöltötte egy vizespohárba az egész motorina színű löttyöt, amit a tejesasszonytól kapott.

Cămătaru felemelte a poharat, megszagolta — Szamahonka? — aztán megkóstolta, élvezettel csettintett egyet — és jaj istenem! Felhajtotta az egészet.

— Hej, jó hely ez a Hideşti! — simogatta a hasát  Cămătaru. — Látod Vili, milyen jó édességet tudnak készíteni az itteni asszonyok, és micsoda levegője van, és milyen jó itt a víz! Hej, hej… No gyere, menjünk, ránk fér a pihenés.

Alig ért ki a mentő az utcára, kerékpárjukat tolva megjött Bende Barna és Dékány Emil, fáradtan, porosan. Amíg a lajt csapjánál kissé megmosdottak, Sándor azon törte a fejét, mit adjon vacsorára a kollegáinak?

— Van egy meglepetésem a számotokra. Vacsorára sütök egy nagy púpos tojásrántottát.

Fanyalogva kacagtak, hisz ők is ezt szokták vacsorázni, amióta Moldovában vannak, mert a tojás csak huszonöt bani. Szerencsére az üveg zsidvei nem volt az asztalon, így megmaradt a három fiúnak. Sokat panaszkodtak, de sokat is kacagtak. Felidézték emlékeiket, elmondták a terveiket. Késő éjszaka aludtak el a gyermekfektető három ágyán, mint három hatalmas gyermek.

„Hogy ezek az erdélyiek, hogy összetartanak…” — jutott eszébe elalvás előtt.

 

 

 

* Doctorul nyik — a kicsi doktor, moldvai tájszólásban

 

Legutóbb szerkesztette - Bárányi Ferenc
Szerző Bárányi Ferenc 28 Írás
Nyugdíjas reanimátor főorvos vagyok. Temesváron élek. Tagja vagyok a Román Irószövetségnek és a Magyar Orvosírók Társaságának. Most megjelent regényemet szeretném elhozni a Toronyba.