6. fejezet
Éjszaka az erdőben
Julka futott–futott, még akkor is sokáig futott, mikor már biztonságban lett volna Ferikééktől. Végül kénytelen volt megállni, mert teljesen elfogyott a levegője és kimerülten rogyott le egy fa mellé. Kifújta magát, és amikor lassan meg is nyugodott, elkeseredetten szemlélte a zsákot, amit az ágak cafatokra szaggattak, a ruhák mindenütt kilógtak belőle.
Kétségbeesetten tépelődött. Itt van az erdő közepén, nemsokára ráesteledik, ezt az éjszakát mindenképpen itt kell töltenie. Azon, ami történt, nem volt kedve gondolkozni, így esett, ez van. Ha nincs is így jól, akkor is el kell fogadni. Hirtelen rádöbbent, hogy nagyon éhes, ami nem is csoda, hiszen ma még csak egyszer evett, a Sanyi úrtól kapott finom kolbász, a sütemény, az italok, mind, mind az elhagyott szatyrokban maradtak. Milyen kár! Felséges illata volt annak a kolbásznak!
De nem tudott mozdulni, csak ücsörgött kábán, szinte eggyé válva az erdő csendjével. Ám ahogy múlt az idő, egyre éhesebb lett, és egyre jobban vonzotta a kolbász. Érlelődött benne az elhatározás, hogy az elemózsiás szatyrot valami módon vissza fogja szerezni. Talán amazok meg is feledkeztek róla, s még mindig ott hever, ahol ő leejtette.
Döntött, igen, visszamegy érte. A szakadt zsákból kirángatta a ruhákat, egy pulóvert lefektetett az avarra, és belekötötte a többi holmit, majd akár egy kosarat, a karjára akasztotta. A zenélődobozt a kardigánja zsebébe gyömöszölte, a fotóalbumot és a párnát pedig a hóna alá kapta. Nagyot sóhajtva elindult vissza. Lassan haladt, meg–megállt, kémlelve, hallgatózva. Ahogy közeledett a bódéhoz, a zene mind hangosabb lett. Óvatosan lopózott egyik fától a másikig, míg meg nem látta a házat. Lerakta a csomagjait, hogy ne akadályozzák, amíg egészen közel merészkedik.
Már ki–kihallotta a mulatozók hangját is, de a zene miatt nem értette, amit ordítoznak. Ha lehetséges, még részegebbek lettek, de Julkát amúgy sem ők érdekelték, ő csak a szatyrait szerette volna visszaszerezni, különösen azt, amelyikben az ennivaló volt.
Nemsokára megkönnyebbülve fedezte fel az egymás hegyén–hátán heverő „kincseket”. Fülelve haladt előre, míg el nem érte őket, villámgyorsan felkapkodta valamennyit, aztán visszahátrált a többi holmijához.
Jóleső érzés töltötte el, hogy vissza tudta szerezni a táskákat s már előre élvezte a megérdemelt lakomát. Próbálta felszedni a többi csomagot is, de ez már nehezebben ment. Amikor már úgy tetszett, hogy sikerült és elindulhat végre, az utolsó pillanatban mindig lepottyant valami. Annyira elmerült a pakolgatásban, hogy észre sem vette a csendesen odasompolygó macskát, csak amikor hízelkedve a lábához dörgölőzött, azt hitte, rögtön szívbajt kap az ijedségtől.
– Hogy a fene esne beléd! Ez a hála, hogy annyi jóval etettelek! – förmedt rá a cicára, de rögtön meg is bánta. Lehajolt hozzá és megsimogatta. – Ne haragudj, no! Még örülhetnék, hogy te legalább nem árultál el. Pedig biztosan kaptál tőlük is néhány jó falatot.
Felszedegette a holmiját és vissza se nézve elindult. Eldöntötte már, hogy hol húzza meg magát éjszakára; nem messzire van egy tisztás, olyan pihenőféle a turistáknak, igaz, nem más, csak egy asztal meg néhány pad, de az asztal alatt megbújhat, ha netán elered az eső. Egy éjszaka nem a világ, holnap meg szerez magának valami jó kis helyet, az biztos.
Szerencsére elég gyorsan elérte a tisztást, mert közben már egész sűrű lett az alkony. Lepakolt, éppen csak szusszant egyet s akkor a macska megint a lábához dörgölőzött.
– Nocsak, de kitartó vagy! – Leguggolt, megsimogatta az állat bundáját, megvakargatta a füle tövét, az álla alatt, amit hálás dorombolás követett. – Jó cica vagy, de nem vihetlek magammal, mikor még azt se tudom, hogy velem mi lesz. De most még megosztom veled a vacsorámat, jó lesz?
Már annyira besötétedett, hogy Julkának úgy kellett kitapogatnia, melyik szatyorban van az ennivaló. Valamelyik táskában volt ugyan egy elemlámpa is, amit mindig magával hordott, arra az esetre, hogyha rásötétedik, ne kelljen bukdácsolnia hazafelé. De jobbnak látta, ha most nem keresi elő, fontosabb, hogy észrevétlen maradjon, s inkább vakoskodik. Magához vette az elemózsiás táskát, és letelepedett vele az asztalhoz. Előkotorta a kolbászt, aztán a puha zsemlecipót. Mielőtt hozzálátott volna, letört egy darabkát a kolbászból és az egyfolytában doromboló macska felé dobta.
– Tessék, egyél te is! A sötétben is megtaláljuk a szánkat, nem igaz?
Aztán ő maga is falatozni kezdett. Hol a kolbászból tört, hol a kenyérből. Nagyon éhes volt, jólesett az étel, de a felét sem ette meg, már jól is lakott. A kolbászt, a kenyeret elcsomagolta szépen, a zacskóra még csomót is kötött, hogy a kolbász szaga nehogy kísértésbe vigye a macskát. Miután ilyen gondosan elpakolt, újra áttapogatta a szatyrot és kihúzott belőle egy doboz üdítőt. Finom őszibaracklé volt, ezt saját magának vette, Ferike nem is szerette. Ő meg a piát utálta s úgy gondolta, ennyi kényeztetés neki magának is kijár, ha már ilyen sokat fáradozott azért, hogy a születésnapi vacsorán mindenféle ételből, italból bőségesen legyen az asztalon. Még szerencse, mert lám, a végén majdnem minden jóból kimaradt. Ott volt az a ropogós grillcsirke, amit tegnap vitt haza, istenem, pedig hogy szereti rágicsálni a szárnya hegyét! No, mindegy! Jót húzott a dobozból, kicsit előre hajolva, nehogy a nyakába csorogjon a lé.
– Itt vagy még, cica? – meresztgette a szemét a sötétben.
A hangra a macska újra dorombolni kezdett, sőt fel is ugrott a padra s úgy dörgölőzött hálásan az asszony hátához, oldalához. Julka végigsimított rajta néhányszor, aztán ismét matatni kezdett az ennivalók között, majd halk zizegés kíséretében kivett egy selyempapírba csomagolt papírtálcát.
– Ez minyon! Megesszünk ezt is! – szólt oda halkan a macskának.
Kibontogatta a csomagot, megfogott egy süteményt és letette a pad mellé. A macska rögtön leugrott és enni kezdte. Julka a következőt a szájához emelte s elégedetten nyugtázta, hogy karamell bevonatú, amilyen a kedvence. Még két süteményt megevett, azután azokat is visszacsomagolta. Ivott egy kicsit és lenyúlt a macskáért. Az ölébe vonta és simogatni kezdte.
– Hát a vacsorával megvolnánk… Jó neked, hogy bundád van, nekem már kezd fázni a hátam.
De nem volt kedve felállni, hogy valami pulóvert keressen magának. Csendesen mélázva simogatta a macskát, akinek a dorombolása mind halkabb lett, végül abbamaradt egészen; elaludt az asszony ölében. Julka csak ült, de egyre jobban fázott. Óvatosan felnyalábolta a macskát s letette a padra. Odabotorkált a sötétben, ahol a csomagjait sejtette s nagy nehezen kirángatott egy vastagabb pulóvert. Belebújt, de mostanra már annyira áthűlt, hogy nem érzett rögtön melegséget. Gondolkozott, hogy mit vehetne még fel s akkor, mint a villám, úgy hasított belé, hogy valami ott maradt, a kunyhó melletti öreg fa odvában most is ott a két üveg ital, egy édes és egy erős. Habár utálja a szeszt, most mégis jól esne egy–két korty, biztosan fel is melegítené. Nem nagyon akaródzott nekivágni a sötét erdőnek, de tudta, hogy ha már a fülében a bogár, úgyse nyugszik tőle, amíg el nem hozza az üvegeket. Rajta kívül senki se tudja ezt a rejteket, nehogy már veszendőbe menjen az a jó kis itóka. Igaz, haszna sem lesz belőle, de az is jobb, ha ajándékképpen odaadja valakinek.
Végigtapogatta a szatyrokat, muszáj volt megkeresni az elemlámpát, persze, csak végszükségben fogja használni világításra is, meg fegyvernek is. Olyan bumfurdi jószág, hogyha azzal valakit fejbe vág, másnapig magához se térne, az egészen bizonyos.
Indulás előtt megsimogatta a macskát, aztán nekivágott. Nem félt, a szíve mégis a torkában dobogott az izgalomtól, ahogy fától fáig tapogatózott a sötétben. Az erdőben teljes volt a csönd, a bódé felől sem jött muzsikaszó, vagy elmentek már a vendégek, vagy megunták cserélgetni a kazettákat.
Nappal öt perces séta lett volna az út, de most biztosan tovább tartott fél óránál, mire odaért a fához. Benyúlt az üregbe, ujjai rögtön megérintették az üvegek sima oldalát. Magához vette őket s megindult visszafelé. Egy pillanatra erős kísértést érzett, hogy a bódé elé kerüljön, s megnézze lát–e bent világosságot, de végül is ez olyan mindegy.
Ahogy jött, olyan lassan tapogatózva haladt a visszaúton is. Egészen belemelegedett az izgalomba, mosolygott is magában, a végén nem lesz szükség arra, hogy kibontsa az üvegeket. De jól van ez így, kár lett volna itt hagyni őket, még az is lehet, hogy el tudja cserélni valamire, vagy másként tesznek jó szolgálatot.
Az üvegeket odatette a táskák mellé, ő pedig visszaült a padra, vigyázva, nehogy ráüljön az alvó macskára. A lámpát az asztalra állította, mégiscsak jó az, ha minden eshetőségre számítva, kéznél lesz.
Üldögélt csendesen, nyitott szemmel bámulva a sötétbe, bizonyos volt benne, hogy nemigen fog hamarosan elaludni. Pedig álmos volt már és fázni is kezdett megint. Nem nagy kedve volt az italhoz, de egy idő után mégiscsak felállt és elbotorkált az egyik üvegért. Nem látta a sötétben, hogy erős–e, édes–e, letekerte a fémkupakot és jól meghúzta. Nemsokára melegítő bizsergés járta át, fogta a díszpárnát, letette egy fa mellé és ráült. A hátát nekitámasztotta a fa törzsének, és kicsit ringatgatta magát.
Milyen kár, morfondírozott, hogy nincs órája, most jó lenne tudni, mennyi az idő. De ha szerzett egyet, Ferike azonnal elkunyerálta, s hogy aztán eladta, vagy elveszítette, arra sose derült fény, egyszer csak nem volt meg. Ha kérdezte tőle, csak a vállát vonogatta, mint aki nem is illetékes a dologban.
Az asszony ivott egy kortyot s egészen elbágyadt tőle. „No, ennyi már elég lesz, a végén még berúgok!” Ezen elmosolyodott, csöppet kuncogott is magában, aztán hirtelen elöntötte a keserűség. „Nem, nem sírok, nem!” Nagy erőfeszítéssel visszaparancsolta a könnyeit, mert legfőképpen önmaga előtt akart erős maradni. Azt a kicsinyke nedvességet, ami mégis kibuggyant, gyorsan szétmaszatolta, szipogott néhányat, aztán üldögélt tovább a csendben, a sötétben, lélegzése beleolvadt az erdő neszeibe.
Egy idő múlva mégiscsak elkezdett pityeregni, mert eszébe jutott, hogy azok ott már behúzódtak a jó melegbe, ő meg itt fagyoskodik. Ferike és az a nő már biztosan összefeküdtek, mit sem törődve azzal, ha a vendégek nem is mentek haza. Tudta bár, hogy Ferike használhatatlan, ha iszik, csak a fene nagy felindulás van benne, ám durva taperolásnál több nem telik tőle.
Az emlékezéstől újabb sírásroham tört rá, nem tehetett róla, nagyon fájt. Még ha rossz volt is hozzá Ferike, de volt, most meg nincs. Pedig ha elvette volna, ahogy ígérte! Julka nagyon szerette hallgatni, amikor a férfi részletesen elbeszélte, milyen lesz a lagzijuk. Milyen lesz a ruhájuk, hány vendég lesz, mit esznek, milyen innivalók lesznek. De jó volt hallgatni! Egyszer meg azzal állt elő Ferike, hogy megveszi a gyűrűket és pénzt kért rá. Julka nehezen állt kötélnek, már nemigen bízott Ferikében, de nagyon vágyta, hogy jegygyűrűje legyen, így végül józan meggyőződése ellenére engedett a kérésnek. Odaadta a pénzt, de mindenáron el akarta kísérni Ferikét.
– Minek jönnél már velem? Én már szépen elterveztem mindent, nem kell, hogy jöjjél! Megveszem a gyűrűket, meg veszek neked egy olyan izét… csokrot is, no. Utána hazajövök, és megkérlek, meg minden!
– De együtt is elmehetnénk… – próbálkozott erőtlenül Julka.
– És kérjelek meg az utcán? Hogy nézne már ki! Jobb lesz itthon!
– De…
– Most elvegyelek, vagy ne?
– El, el hát! Csak félek, hogy becsapnak!
– Engem! Hol élsz te?…De ha ennyire aggodalmaskodsz, eljönnek velem a Laciék, úgyis az egyikük lesz a vőfély. Így gondoltam ki, tudod! Mondtam már ezt neked, nem?
Dehát éppen ebből lett a baj! A vőlegény és vőfélyek úgy berúgtak a gyűrű–pénzből, hogy haza se értek aznap. Ezt eljátszották még párszor, mire Julka a sarkára állt és örökre véget vetett a gyűrűvásárlásnak. De azért titkon sokáig remélte, az esküvő csak–csak meglesz egyszer és erősen spórolni kezdett rá.
Jaj, dehogy lett esküvő és most már Ferike sincs! Kesergett rajta egy sort, de leginkább mégis a szép lila pongyoláját sajnálta. Mennyi ideig vágyódott utána, milyen sokáig kuporgatott, mire megvehette! De rég is volt!
Akkoriban az volt a szokása, hogy amikor befejezte a guberálást, a menyasszonyi ruhákat nézegette a kirakatokban. Sóvárogva bámulta őket, némelyik olyan szép volt, hogy Julka majdnem elájult a gyönyörűségtől. Eleinte csak az esküvői öltözékeket kereste, de később már megnézett mindenféle ruhát. Egy ilyen alkalommal látta meg a csodálatos lila pongyolát. Olyan volt, mint egy álom: először is a színe, a legszebb lila, ami csak létezhet, az anyaga puha és áttetsző. Hosszú pongyola volt, egészen a földig érő, tölcséres ujjakkal, mindenütt dús tüllfodorral. Attól kezdve, hogy meglátta, csakis és kizárólag a köntösre gyűjtött. De nagyon–nagyon drága volt, a forintok pedig csak lassan gyűltek. Emiatt sokszor elcsüggedt, mert úgy érezte, sose lesz meg rá a pénze s ilyenkor azzal a butasággal vigasztalta magát, hogy nem is olyan fontos az a cucc. Valójában soha, de soha nem vágyott semmire sem oly annyira, mint erre a lila csodára. Vívódott ugyan magában, hogy megvegye–e azonnal az esküvőre összespórolt pénzből, de erre sehogyan sem tudta rászánni magát. Csak sóvárgott és tervezgette, hogy megveszi és elképzelte azt is, amikor majd először felveszi. Ó, képzeletben már sokszor felpróbálta, talán száznál is többször! Szinte rögeszméjévé vált a köntös–ügy! Volt úgy, hogy napjában többször is elment a kirakat elé s nézte a próbababán a csodálatos lila pongyolát
A bolt dolgozói egy idő után felfigyeltek a kelekótya öreglányra és jól szórakoztak rajta. Ha Julka megjelent a kirakat előtt, aki meglátta, rögtön odaszólt a többieknek: „Gyerekek, megjött a flúgos csaj!” „Csak tudnám, hogy mit bámul ennyire!” – mondta rá valaki.
Egyszer aztán megtudták azt is. Elmúlt az ősz és mivel a téli modelleknek kellett a figyelem, szokás szerint átrendezték a kirakatot s a lila csoda is lekerült a babáról. Julka már a túlsó járdáról látta, hogy baj van, mert amikor csak úgy megszokásból átpillantott, a szeme nem akadt meg az élénk színfolton. Izgatottan sietett át a zebrán s letaglózva állt meg a bolt előtt. Szeméből lassan elindultak a könnyek. Mi legyen most? Teljesen kétségbeesett. A könnyeitől nem is látta már a kirakatot. Az eladók megütközve nézték bentről ezt a fordulatot.
Julka egy idő után kissé megnyugodott és lassan magához tért. Nagyjából megtörölgette a szemét, de az arca csupa maszat maradt. Összeszedte a bátorságát és benyitott az üzletbe. Amikor tanácstalanul megállt a bejáratnál, az eladók csoportja úgy nézett rá, mint egy megtestesült csodára. Ő egyikről a másikra nézett, majd nagy bátortalanul lépett egyet előre s akit a legbarátságosabbnak gondolt, ahhoz intézte kérdését:
– Azt a lila pongyolát… megvette valaki…? – kérdezte elfúló hangon.
Az eladónők kikerekedett szemekkel bámultak rá, volt, aki szánakozott, de olyan is, aki nem tudta türtőztetni magát és inkább elfordult, hogy kipukkanó nevetését leplezni tudja. Julka csak pislogott zavartan és mindebből semmit sem vett észre.
– Itt volt kint a kirakatban… a lila fodros…
Olyan szerencsétlen volt, karjain a teletömött szatyorfüzérrel, csupa maszat arcával, lecsúszott harisnyában! Úgy állt a bolt ajtajában, mintha járás közben vált volna kővé; egyik lába a földön, a másikat éppen lépésre emelte.
Az egyik elárusító megsajnálta.
– A köntöst gondolja? Nem, azt nem adtuk még el, ott van hátul, csak bevettük a kirakatból.
Julka megkönnyebbülten felsóhajtott és elmosolyodott, az arca ettől olyan lett, mint egy barátságos manóé.
– Jaj, már úgy megijedtem! Kinéztem magamnak és…
– Szeretné megvenni?
– Igen, szeretném, csak még nincs meg rá a pénzem… De nem sok kell már. Úgy hiszem… Nem lehetne addig félretenni, amíg összegyűjtöm? – nézett esdeklőn az eladónőre, aki szótlan szigorúsággal lesett vissza rá. – Én biztosan megveszem…, amint összegyűlik a pénz…
A nő gondolt egyet és bólintott.
– No, jöjjön velem! – és megindult oly sietve, hogy Julka alig tudott lépést tartani vele.
Hátra mentek, egészen az üzlet belső részébe. Az eladónő meglebbentette a lila anyagot. – Ez lenne az?
– Igen! – mondta Julka áhítattal.
A csomagjait mind leszórta és odaszaladt a pongyolához. Óvatosan megfogta, ujjaival megcirógatta.
– Nagyon szép! – mondta elragadtatással és párásan ragyogó szemmel nézett az eladónőre. – Meg akarom venni!
Julka úgy gondolta, még egy próbát tesz, hátha félretennék egy kis időre a ruhát, de ha visszautasítják, már készen állt arra is, hogy most először megdézsmálja a párnát.
– Nem nagy ez magának? – méregette a nő, a vevőt is, a köntöst is.
Julka gyanakodva nézett rá, vajon mit akar ezzel? Csak nem lebeszélni? Megijedt, de el is bizonytalanodott.
– Mért lenne nagy…?
– Az lesz a legjobb, ha megnézzük. Próbálja csak fel!
– Szabad?
Az eladónő elmosolyodott. Nem gúnyosan, nem bántón, nem is szánakozón. Mosolyában erős biztatás volt.
– Tessék, ott a próbafülke!
Julka a mutatott irányba nézett, majd lehajolt a csomagjaiért.
– Hagyja csak azokat, nem bántja ott senki! – legyintett az eladónő és megindult a fülke felé.
A magasba tartott pongyola lengett, mint a győzelmi zászló. Julkának szinte futni kellett, hogy a nyomában tudjon maradni. A próbafülkében aztán végre egyedül maradt az áhított ruhadarabbal. Azt még hallotta fél füllel, hogy az ő eladónője odaszól a többieknek: „Nem eszi meg!”, aztán megszűnt számára a külvilág. Nézte, simogatta a lila gyönyörűséget, magához illesztette, majd távolabb tartotta, végigsimította a tenyerével, beleszagolt; hogy beszívhassa a finom, új illatot. Lassan leemelte a vállfáról, hogy végre belebújjon, amikor belepillantott a tükörbe és szinte megütközve látta: hiszen még kabátban van! Villámgyorsan lekapta magáról a pulóvereket, de úgy gondolta a blúzt nem veszi le. Óvatosan belebújt a pongyolába és a tükörbe nézett. Ideje sem volt, hogy felfogja, amit lát, mert az eladónő résnyire félrehúzta a függönyt, és bekukkantott.
– Nos, jó lesz a méret? – nézett végig Julkán, aztán besiklott a fülkébe. Hozzáértő mozdulatokkal igazgatta az anyagot, lebbentette más irányba a fodrokat, majd az övet is összekötötte az asszony derekán. Kissé elhátrált, úgy szemlélte.
– A hossza… Látja?… Nagy ez magára! Pedig sajnos nincs belőle másik. – mondta meglepően szenvtelen hangon, mintha egyszerre megunta volna a veszkődést ezzel az éhenkórásszal.
– Nem! – kiáltotta élesen Julka. – A hosszát fel tudom varrni!… Amúgy meg éppen jó ez nekem!…
– Ahogy gondolja… Egyébként nagyon jól áll magának ez a szín!
Igazított hajszálnyit az anyagon, majd sürgetően megkérdezte:
– Akkor csomagolhatom? – és határozottan megfogta a köntöst, hogy lesegítse Julkáról.
Julka hátrafordult, maszatos kis arcában esdeklőn villantak meg a szemei.
– Nem tudná félretenni nekem?… Csak két–három hétre!…Addigra már biztosan meglesz rá a pénzem… Kérem szépen!
Az elárusítónő nagyot sóhajtott és egy szó nélkül kiment a fülkéből, magával vitte a lila pongyolát is. Julka gyorsan felöltözött és utána kullogott. Közben lehajolt a szatyraiért, míg sorban a karjára fűzte őket, a tekintetével az eladónőt kereste.
– Erre jöjjön, itt vagyok!… Mit is mondott, mennyi pénze van most?
– Nyolcezer meg valamennyi apró…
– Figyeljen rám! Én megbízom magában és odaadom ezt a pongyolát, de a hiányzó összeget biztosan behozza nekem, ugye?
Julka hirtelenjében nem találta a szavakat, csak tátogott, levegőt is alig kapott a meglepetéstől.
– Így megbízik bennem? – kérdezte lehelet–halkan.
– Igen, és biztos vagyok benne, hogy jól teszem.
Julka megszédülve kotorászott a kabátja zsebében és egy összetekert nylonzacskót húzott elő, amit remegő ujjaival alig tudott kibogozni. Előhalászott belőle egy csomó összetekert bankjegyet és számolatlanul a pultra tette. A pénztárosnő finnyáskodó mozdulatokkal kisimította, összeigazgatta, csak azután számolta meg:
– Nyolcezer–egyszáz…
– Van még…
Julka most a másik zsebébe nyúlt s egy maréknyi aprót vett ki.
– Ezzel nyolcezer–hétszáznegyven… még ezerkettőszáz hiányzik…
Julka erősen bólogatott. Még mindig nem volt biztos benne, hogy ezt az egészet nem álmodja–e, merthogy megkapja a köntöst hozomra, tisztára hihetetlennek tűnt a számára. Sok mindent megélt már, lehet ez még egy ízetlen tréfa is! De nem, az eladóhölgy barátságosan rámosolygott és a pongyolát rejtő szatyrot Julka felé tolta.
– Köszönjük a vásárlást! Viselje egészséggel!
Julka meghatódva téblábolt.
– Én is köszönöm a kedvességét… És mihamarabb jövök majd a pénzzel…
– Elvárom… Viszontlátásra!
Julka boldogan ment ki a boltból, most hát hinnie kellett, hogy ez igenis megtörtént vele, mégis alig merte, holott volt is már ilyen esete, igaz, nem egy idegennel, hanem Bódi úrral.
„Viszontlátásra!”, „Köszönjük a vásárlást!”, „Viselje egészséggel!”, egyre csak ezek a mondatok zsongtak az asszony fejében. És kísérte a valóság, a lila pongyola az övé lett, ott hintázott a karján a zizegő reklámszatyorban.
Julka beleborsózott a történtek felidézésébe, s nagyon elszomorította, hogy a köntös ott maradt annak a nőnek! Pedig most is olyan szép, mint új korában! Őt legalábbis nem zavarta az a tenyérnyi pirosas folt, amit sehogyan se tudott kimosni az elejéből; a paprikás szaft fogta meg, amikor egy alkalommal Ferike hozzávágta a lábast a maradék pörkölttel.
Amikor Julka idáig jutott az emlékezésben, úgy érezte, hogy menten elalszik. Utolsó gondolatával a Teremtőhöz fordult: „Köszönöm, Istenke, hogy ma is vigyáztál rám. Kérlek, továbbra is szeressél és mindenki mást is, akik rosszak voltak, azokat is egy kicsit! Ámen!”
6. fejezet
Éjszaka a bárban
– Sírni egy férfi miatt? Eh! – füstölgött Vanda. A táskáját és a kulcsait hanyagul ledobta az előszobai komódra, gyorsan kibújt a cipőjéből, a ruháját is levetette s egy hófehér selyemkimonóba bújt, a lábát ugyanolyan pomponos brokátpapucsba bujtatta. Mindezt oly lendülettel, hogy az öltözködés végére elfogyott a levegője.
Egy finom metszésű kristálypohárba egy kevés tonikot töltött, pár darab apró jeget dobott hozzá és lehuppant a pamlagra. Belül még mindig fortyogott, dühe megkeményítette az arcvonásait. Eltűnődve kortyolta az italát, aztán gondolt egyet és magához húzta a telefont. A jogászát hívta.
– Szervusz, Evelin! Meddig szól a szerződésünk a Fantázia Kft–vel? Jól emlékszem, hogy még két év?… Igen… És milyen szankciót von maga után, ha most szerződést bontunk?… Persze… Ez nem is olyan rossz! Magam is így gondoltam, de nyugodtabb vagyok, hogy megerősítettél. Tehát még egyszer: ha mi bontunk, ők perelnek, végül ítélet kb. két év, addig ők becsődölnek, mi meg kacagva kifizetjük a kártérítést, amivel viszont ők már nem mennek semmire… Megkérlek, készítsd el a felmondó nyilatkozatot. Igen, a Fantáziával! Szeretném, ha még holnap délelőtt kézhez vennék. Nem, nem őrültem meg, más kérdés, hogy Viktor végig bolondnak nézett. De most vége! És nem érdekel, hogy mindenki számára világos lesz, ez nem más, mint egy becsapott nő által benyújtott számla, amit köznapian közönségesen bosszúnak neveznek. Köszönöm. Ha szükséged lenne bármilyen információra, a Művésztanyában leszek kb. éjfélig, ott megtalálsz. Jó éjszakát!
Vanda elégedetten dőlt hátra. Nem, bizony, hogy nem! Eszében sincs tovább finanszírozni a drága vacsorákat, külföldi utakat, „magányos” kiruccanásokat, a luxuséletet, ha ebből ő egyre–másra kimarad. Most örült csak igazán, hogy Viktor cégét olyan feltételekkel alapította, melyek szerint nélküle soha nem boldogul, míg ő és a vállalata csupán egy pici kellemetlenségbe cseppennek. Azután csak egyet füttyentenek, vagy halkan belesuttogják a szélbe: terjesztői, tuti jó üzletet kínálunk, s máris tucatnyi vállalkozó ugrik, haha! Viktor pedig szaladgálhat megrendelések után, de néhány nyamvadt szórólapon kívül, mást úgyse szerez. S elég néhány szóban megkérni az ismerőseit, akkor nem fog kapni semmit, de semmit.
Viktort az alkalmazottai is rövidesen ott fogják hagyni, azok mind olyan emberek, akiknek nincs módjuk, hogy megmaradjanak mellette, hiszen nincs bennük kurázsi, hogy kitartsanak akkor is, ha süllyed a hajó, meg anyagi alapon se tehetnék meg. Tudvalevő, hogy ezt a munkát olyanok vállalják, akik már amúgy is a padlón vannak, egyik napról a másikra élnek, hogy is várhatnának addig, amíg a főnök úr összekapja magát.
Jó kis visszavágás lesz ez, bár lehet, hogy egy ciánkapszulának jobban örülne a fiú! Dehát miért volt olyan ostoba, hogy megelégedett ezzel az ajándékba kapott Kft–vel s mellette még ilyen nyilvánvalóan pimasz is. Pimasz és ostoba! Ostoba többszörösen is! Még a felajánlott könyvelői segítséget is elfogadta, nem gondolta át, hogy így nyitott könyv lesz az élete Vanda előtt: a „nem érek rá, dolgozom!” mentegetőzés után könnyelműen leadta a kétszemélyes vacsora számlát, merthogy állítólag üzletileg volt, de még a taxit sem fizette saját zsebből. Nem ment olyan jól a cég s üzleti partnere sem volt annyi a szégyentelennek, mint amennyi vacsorát lekönyveltetett az utóbbi időben.
Vanda a fény felé emelte a poharát, mintha köszöntőt mondana:
– Hát akkor… Pá, Viktorka, pá, édes!
Megitta azt a pár kortyot, ami még a poharában volt és felugrott; eljött az idő! A gardróbban ledobta a pongyoláját és egy fekete bőrnadrágot húzott fel. Észvesztő volt benne, pontosan ott feszült, ott domborodott, ahol kellett s a látványt megdobta egy piros csipkeblúzzal, mely alól a fekete melltartó sokat ígérően sejlett át. Egy leheletnyi smink, pár cseppnyi frissítés a parfümből s Vanda elégedetten nézhetett a tükörképére. Nem sokat időzött ezzel, felkapta a kulcsait és indult is. Az előszobában még megállt a tükör előtt s egy ellenőrző pillantással végignézett magán. Kicsit túlzónak találta a dekoltázsát, ezért összehúzott egy gombot, de ez sem tetszett, az állig való begombolkozás túlzottan apácás volt és nem is volt összhangban az öltözékével, hatásosabb – vélte –, ha mégis jobban szétnyitja a kivágást. „Ez kell most, Vanda, nem a bezárkózás!”
Egy bárba készült, ami tulajdonképpen nem is bár volt, csak a barátnőivel emlegették így, mert „bár” mindig diszkréten halk zene szólt, amúgy olyan alternatívnak mondott hely volt, koncertekkel, kiállításokkal, előadásokkal, ahol szívesen tanyáztak a művészféle egyének, de nem a szélsőségesek, inkább a felfedezést, a megértést nyugodtan kiváró, türelmes tehetségek. Vanda jól ismerte a helyet, több ízben is járt ott társasággal és egyedül is be–benézett; ifjú zseniket keresett, akiknek később kisebb–nagyobb megbízást adott és ezzel mindenki jól járt, a fiatalok pénzkeresethez jutottak, a cég pedig olcsóbban megkapta a művészi munkákat.
Igazán kedvelte ezeket a portyákat, már ahogy ő nevezte a tehetségkereső kiruccanásokat, mert mindig új színt hozott az életébe, hogy megismerhette ezeket a kallódó gyerekeket. Gondolta is, hogyha egyszer csődbe menne, újrakezdésképpen biztosan művészeti szalont vezetne, és sok–sok tehetséges művészpalántát gyűjtene maga köré, egyfajta szellemi műhelyt hozva létre, amelyben ő lenne a biztos pont, aki egyengetné az útjukat.
A „bárban” sűrű füst és nagy zsivaj fogadta. Ezen a késői órán is elég sokan voltak, de azért nem volt kimondottan „teltház”. Odaköszönt az ismerős pultosfiúnak, és megfelelő helyet keresett. Talált is egy remek figyelőállást a pult belső végénél, ahonnan jól szemmel tudja tartani az egész termet, s közben lazán elcseveghet Tiborral is.
– Tonik? – kérdezte széles reklámmosollyal a fiú.
– Tonik! És középhőmérsékletű! Kedves, hogy emlékszik rá! – válaszolt Vanda ugyanolyan szélesre húzott ajakkal, elvégre szórakozás közben legyünk „happyk”! De ez az összemosolygás, mintha végérvényesen ráragasztotta volna a vidámságot, egyszeriben nagyon jól érezte magát. A korábbi, Viktor okozta „kellemetlenség” is, mintha huss, elszállt volna, csak valami halvány árnyék maradt belőle, amely korábban telepedett rá a lelkére s egy darabig valószínűleg ott is marad. De most nem több mint parányi felhő, kisebb, mintha a harisnyáján futna le a szem egy üzleti tárgyalás előtt, amikor nincs már mód lecserélni.
– Tessék, itt a közepes hőjű tonik.
A pincér Vanda elé csúsztatott egy alátétet s miközben finoman rátette a poharat a színtelen itallal, csilingelve az üveghez koccantak a jégdarabok. A fiú, mint egy revüsztár, lazán a pultra könyökölt. Tudta magáról, hogy az átlagnál sokkal jobban néz ki, tett is érte eleget, hogy így legyen, de meg is lett az eredménye, rajongtak érte a nők. Az a típus volt, aki nem csak azt könyvelte el sikernek, ha az ágyig jutott egy lánnyal, neki legalább olyan fontos volt, hogy a nők minden esetben jól érezzék magukat a társaságában.
Igen, ez a férfi minden téren, minden percben érezni akarta a hódítást, egy hálás női mosoly ugyanolyan értékű volt a számára, mint a beteljesülés. Így volt most Vandával is, neki most ez a nő volt a fontos, holott tudta, hogy csak cseverészni fognak és kettejük között az intimitás abban fog kimerülni, hogy nagy egyetértésben kibeszélnek valakit, vagy valamit és nem is feltétlenül rosszindulatú megjegyzések hangzanak majd el. Tibor fiú a játékba most belead apait, anyait, hogy Vanda az este végén úgy érezze, sehol máshol nem érezte volna jobban magát. Otthonosan odakönyökölt a pultra és mélyen az asszony szemébe nézett:
– De régen jártunk itt!
Vanda is benne volt a játékban. Szimpatikus volt neki a fiú és megtapasztalta már egy párszor, hogy milyen az, amikor a pultosfiú a partneréül szegődik, hogy miközben végzi a munkáját, és el sem mozdul a pult másik oldaláról, jut ideje ajnározni az ő hervadt lelkét.
– Miért, maga hol járt?
Ez a fogás a magázódással, ez is része volt a műsornak Tibor nem tegezte le rögtön még a tinédzsereket sem, hagyott rálátást a vadra s lassan cserkészte be. Akik igényelték, azokkal összetegeződött, de ezt kizárólag és mindig a vendégnek kellett kezdeményezni.
A fiú grimaszolt egyet.
– Én itt voltam, természetesen, ellenben kegyed már nagyon régen járt nálunk.
– A jövőben fogalmazzon pontosabban, ha szabad kérnem! Ami pedig azt illeti, hogy ily sokáig miért mellőztem ezt a szuper helyet, csak egy nagyon kiábrándító válasszal szolgálhatok: dolgoztam. Rengeteget dolgoztam.
– És most beérett a munka gyümölcse, kegyed pedig szüreti bált tart. Eltaláltam?
– Nem! Felejteni jöttem ma este. Mondhatnám azt is, hogy tort ülni!
– Tonikkal!
– Nem annyira súlyos az ügy, hogy alkoholt igényelne.
– Egy pillanat, madám, jelenésem van.
Pillanatok alatt töltött, kevert, gőzölt s már vissza is tért Vandához.
– Hol is hagytuk abba?… Igen, a búfelejtésnél. Mi történt? Már persze, ha az orromra köthető.
– Semmi különös! A szokásos banális történet: idősebb gazdag nő felkarol egy tehetséges, ám nem eléggé gerinces fiatalabb férfit, aki csúnya módon kihasználja az imént említett nőt, és a végén szemérmetlenül meg is csalja, egy, természetesen, fiatalabb – szerencsére legalább! – nővel. Az utolsó bekezdésig tudtam és elfogadtam a dolgot, de most azzal kellett szembesülnöm, hogy még az ifjú hölgyek ajándékát is nekem kellene finanszíroznom. Nem volt kellemes ébredés!
– Drága Vanda, ezek a mesék általában így szoktak végződni. A kezdet kezdetén is sejthette, hogy ez elkerülhetetlenül be fog következni.
– Hogy egyszer vége lesz, azt igen…
Tibornak ismét dolga akadt, nagyobb társaság jött, jókedvvel s zajosan kiabálva kértek mindenfélét.
Vanda magára maradt. Körbenézett. Valami andalító zene szólt, kortyolgatta a tonikot, alapjában véve jól érezte magát és nem bánta, hogy eljött ide ma este. Asztaltól asztalig végigpásztázta tekintetével a termet. Itt–ott ismerősöket fedezett fel, volt, akinek intett is diszkréten. A legtávolabbi asztalnál egy csupa férfiakból álló társaság üldögélt, élénken vitatkoztak valamin. Feltűnt neki az egyik férfi, az, aki oldalt foglalt helyet, így ugyan csak a profilját láthatta a göndörkés szakállal borított arcnak, mégis úgy találta, van benne valami izgató. Rövidre vágott göndör–kócos haja volt, amely rendetlen összevisszaságban kunkorodott inggallérjából kivillanó nyakára. Összességében nem sokat látott belőle, mégis odavonzotta, és ott tartotta a tekintetét. Ajaj, még így is veszedelmesen vonzónak találta! Nagykockás flaneling volt rajta, amelynek az ujját könyökig felgyűrte. Szenvedélyesen, erősen gesztikulálva beszélt. Vandának, hiába szuggerálta, egyszer sem sikerült elkapnia a pillantását.
– Ki az a férfi abban a piros–fekete kockás ingben? – kérdezte azon nyomban, amikor Tibor visszatért hozzá.
A férfi éppen csak odapillantott s már rázta is a fejét.
– Sajnálom, Vanda, ő nem az a kategória, akit maga keres.
– Szerzetes talán?
A pultos hangosan felnevetett, amire többen felkapták a fejüket, az éppen szóban forgó társaságból is odanéztek.
– Nem, nem úgy értettem. Csupán abból a megközelítésből kiindulva, hogy maga írókat, költőket, zenészeket, grafikusokat, festőket szokott keresni, ő pedig egy közönséges mezei bábszínész, így talán már érthető, miért gondoltam, hogy nem tudna mit kezdeni vele.
– Gondolja? – kérdezte Vanda kétértelmű hangsúllyal.
Tibor megjátszott sértődöttséggel fordult el.
– Nem, ez nem ér!
Vanda átnyúlt a pulton, megragadta a fiú mellén az inget és odahúzta magához, olyan közel, amennyire csak lehetett és halkan a fülébe súgta.
– Nős? Avagy fiús?
A férfi szeme kikerekedett.
– Én?
– Ő!
– Ja! Hogy meleg–e? Konkrétan nem tudom, nem hallottam ezt se, meg az ellenkezőjét… No, álljunk csak meg!
–… vagyis azt se!
– Vagyis csak azt tudom, hogy ide ritkán jár, évente két vagy három alkalommal, de általában csak férfitársasággal, nagyjából ezekkel a fiúkkal, akik most is itt vannak.
– Meséljen valamit róluk is!
– Jobbról balra haladunk, a kockástól indulva: bábszínész, rendező, őt nem tudom, zenész, tervező és még egy bábszínész.
Bármilyen diszkréten is próbálták kibeszélni őket, a társaság megérezte, hogy róluk sutyorognak s ezt jelezendő, vidáman integetni kezdtek a pult felé. Ők meg visszaintegettek, ezzel mintegy át is lépve az ismeretlenség szakadékát. Nem sokkal később az asztaltársaság egyik tagja, amúgy a zenész, egy szőke, félhosszúra növesztett hajú fiú, a pulthoz lépett azzal az átlátszó ürüggyel, hogy újabb italokat rendeljen, s ha már ott volt, megragadta az alkalmat és minden teketória nélkül megszólította Vandát.
– Ha unja már Tiborunk egyhangú társaságát, szívesen látjuk körünkben… Feltéve, ha bemerészkedik egy hímbarlangba!
Tibor odasúgta Vandának, persze úgy, hogy a zenész is jól hallja.
– Menjen csak bátran, rendes fickók ezek és gáláns módon biztosan kifizetik az italát is.
– No, ez jó ötlet! Kérhetek valamit magának is? – kapott rajta a muzsikusfiú.
Vanda a fejét rázta és felmutatta, hogy még félig van a pohara. A zenész megemelte a tálcát, és Vandára kacsintott.
– Nem jön? Pedig nagyon reméltük, hogy megszínesíti az est hátralévő részét!
Vanda vacillált, Tibor ismét közbekotyogott.
– Menjen, Vanda, nyugodtan! Jó srácok ezek, komolyan mondom. Meg itt vagyok én is, ha valamelyikük szemtelenkedni merészelne magával, csak sikoltson egyet, s máris megyek.
– Ha már Tiborunk ennyit lobbizott, jó, nem bánom, de csak egy rövid bemutatkozás erejéig. Ki tudja, valamikor jól jöhet még az ismeretség, oda–vissza.
Tibor élénken bólogatott.
– Vandának reklámcége van, így állandóan új színfoltokat keres. De ne hagyjátok, hogy a munkájáról kezdjen beszélni, mert akkor biztosan nem szabadultok reggelig.
– Ó, maga szemtelen!
Vanda játékosan Tibor felé csapott, hogy ezzel is megerősítse tiltakozását. Megindult a fiú nyomában, de nagyon rossz szájízzel, úgy érezte, valamiért nem szerencsés az ötlet, hogy odaül az asztalukhoz. Nem erkölcsi aggályai voltak, hiszen minden irányítható, alakítható s ezek a férfiak is úgy viszonyulnak majd hozzá, a „nőhöz”, ahogyan azt ő akarja, amennyit ő megenged, ahogyan ő jelez a viselkedésével, úgy lesz minden. Inkább az volt a problémája, hogy nem érzett magában elég spirituszt ahhoz, hogy a legjobb formájában mutassa meg magát, ahogyan azt mindig és mindenki szeretné.
A férfiak mind felálltak, amikor Vandáék az asztalhoz értek. Sorra bemutatkoztak az asszonynak, egyikük előzékenyen a helyét is átadta neki. Egy ideig senki sem szólalt meg, csak ücsörögtek, ki a poharával babrált zavartan, közben–közben aprókat kortyolva, ki a körmeit vizsgálgatta akkurátusan, és mintha mindegyikőjük a másiktól várta volna, hogy elkezdje a társalgást. Vanda egyre kínosabban érezte magát, erre pedig most igazán nem volt szüksége. Erősen gondolkozott, mivel törje meg a csendet, amikor a pultnál váratlanul a jogásznőjét pillantotta meg. Tibor készségesen kalauzolta hozzájuk.
Evelin nagyon fáradtnak látszott, de töretlen derűvel mosolygott a fiúkra
– Jó estét az uraknak! Csakhogy itt talállak még, Vanda! Beszélnünk kell!
Vanda egy sajnálkozó fintorral felállt.
– Úgy látszik, az őrangyalaik semmitől sem riadtak vissza, hogy megmentsék az estéjüket! Elnézést, uraim!
A fiúk kórusban tiltakoztak, de gyalázatosan rosszul leplezték megkönnyebbülésüket. Ám nem sokkal később – Vanda hajlott arra a feltételezésre, hogy ezt abbéli félelmükben tették, hogy ő esetleg vissza fog ülni közéjük – többen távoztak.
A két nő egy távolabb lévő asztalhoz ült le s Evelin azon nyomban egy csomó papírt terített Vanda elé.
– Elkészítettem egy tervezetet, ha most átfutod és jóváhagyod a főbb pontokat, vagy jogilag elfogadható változtatást javasolsz, akkor holnap reggel garantáltan alá is írhatod ezeket.
Vanda elmerülten tanulmányozta az iratokat, időnként kérdezett, javított, módosítást kért, javaslattal élt, Evelin alig győzött mindent feljegyezni. Bő félóra alatt át is rágták magukat a paksamétán. Vanda megdörzsölte a szemét és átnézett a másik asztalhoz. A díszes férfikoszorúból már csak a szakállas bábszínész üldögélt ott az itala mellett. Találkozott a pillantásuk s az asszony megérezte, nem véletlenül esett, a férfi valószínűleg eddig is őt nézte. Egyáltalán nem volt ellenére a dolog, ezért küldött felé egy bátorító mosolyt.
Evelin gyorsan összekapkodta a papírokat és felpattant.
– Én megyek is, ezzel van még egy kevéske dolgom, ha tartani akarom a beígért határidőt. – Közben követte Vanda tekintetét a színész asztala felé és cinkosan ránevetett a főnöknőjére. – Látom, neked még nem ért véget a mai este. Jó szórakozást! Szia!
– Szia!
Evelin távozása után a színész azonnal Vanda asztalához lépett.
– Megengedi?
Vanda felnézett és bólintott.
– Ilyen egy sikeres üzletasszony élete?
– Nem, egyáltalán nem ilyen, a mai estém kivételes.
– Amennyiben?
– Nem igazán jellemző, hogy itt múlatom az időmet.
– Tudom, különben már találkoztunk volna!
– Azért, ahogy hallom, maga sem túl sűrűn fordul itt elő.
– Nocsak! Lenyomozott?
Vanda fülig vörösödött.
– Szabad egy nőt így zavarba hozni!
– Nem hittem, hogy ilyen könnyen „az avarba” jön.
– Tessék! Most meg már sérteget is!
– Bocsásson meg, csak szellemes akartam lenni, de belátom, hogy félre sikeredett az igyekezetem, valóban nagyon faragatlan voltam. Egyszerűen mondhattam volna azt, amit érzek, sajnálom, hogy eddig még nem találkoztunk.
– Látja, ez kedvesen hangzott! De biztosan csak azért mondta, hogy megvigasztaljon!
– A vigasztaláshoz más eszközeim lennének. Egész este magát néztem, és nagyon boldoggá tenne, ha közelebbről is megismerhetném. Lehetséges?
– Ki tudja?! Talán…
A bábos körbenézett.
– Őszintén szólva én már nagyon unom ezt a helyet. Van akadálya, hogy más valahol folytassuk ezt a beszélgetést?
Vanda hátranyúlt és az ujjaival felfésülte a haját a tarkójából a feje tetejére. A férfi megbabonázva nézte.
– Tudja, hogy most észvesztően gyönyörű!
– Hogy mondhat ilyet egy fáradt, frissen megcsalt negyvenes nőnek!
A színész nézte az asszonyt.
– Azért mondhatom, mert így látom. Ebben a pózban most olyan, hogy egy képzőművészt is megihletne. Lehetne, mondjuk, a mű címe: Ejtőző istennő. De azért elemezzük ki gyorsan az iménti mondatát! Ami azt illeti nem látni, hogy fáradt és azt még annyira sem, hogy negyvenes. Végezetül elképedve hallom, hogy megcsalták. Ki lehet olyan idióta, már megbocsásson, aki magát unja?
– Nincs ebben semmi rendkívüli! Magának azért lehetek érdekes, mert még nem tapasztalta ki, hogy milyen vagyok. A gyönyörű Claudia Schiffert is elhagyták egy idő után.
– Igaz lehet, bár én például Claudia Schifferhez is ragaszkodnék életem végéig.
– Akkor mi most miért is beszélgetünk itt?
– Ez csak egy „például” volt!
Ujjaival sétáló mozdulatokat tett az abroszon.
– Megyünk?
Vanda tétovázott.
– Szívesen beszélgetnék még magával, de nekem már mennem kell, mivel holnap egy nagyon fontos elintéznivalóm lesz. Jól akarok dönteni és ahhoz tiszta fej kell, a tiszta fejhez pedig az a recept, hogy jól ki kell aludnom magam. Elnézve az órámat, máris veszélyben van a profitom.
– Értem… De nem lerázni akar, ugye?
Vanda átnyúlt az asztalon, és megsimogatta a férfi kezét.
– Akkor kapok egy időpontot?
Az asszony mosolyogva bólogatott.
– Holnap?
– Holnap!
– Délután?
– Este!
– Nyolckor?
– Kilenckor!
– Itt?
– Nem!
– Nálam?
– Rendben!
Hosszan néztek egymás szemébe, aztán a nő elhúzta a kezét és felállt. A férfi követte.
– Kocsival van?
– Nincs autóm.
– Hazavigyem?
– Miattam nehogy kockáztassa a profitot!
– Az a kitérő még belefér… Ne szabódjon már, ha nem lenne hozzá kedvem, csupán udvariasságból nem fuvaroznám.
– Hát akkor köszönöm. Nehogy a végén még azt higgye, hogy nem akarok a kedvében járni.
Nagyot nevettek és kifelé indultak. Közben Vanda odalépett a pulthoz, de Tibor nevetve elhárította.
– A tonikja már fizetve van. Jó éjszakát Vanda! Viszlát Károly!
Gyorsan odaértek Károly lakásához. Vanda várta, hogy a férfi mond valamit, de a színész szó nélkül egy csókot lehelt az ajkára.
– Egyedül is idetalál holnap, ugye?
– Igyekezni fogok! Jó éjszakát!
– Jó éjszakát, kedves!
Olyan forrón suttogta a szavakat, hogy az szinte felért egy vallomással. Vanda mégsem lett tőle boldog. Sőt, megint elhatalmasodott rajta, hogy túl hirtelen jött ez az egész! Először temetni kell s csak azután jöhet a tor, jutott eszébe. De nem! Nem hitte, hogy Viktor miatt lenne rossz a kedve, őt már régen elveszítette. Ha volt is, nagyon rövid ideig volt az a valaki, akit a szívébe tudott zárni és már elég hosszú ideje csak a kölcsönös érdekek tartották együtt őket. Ez tehát nem zavarhatja. Miközben próbálta elhessegetni magától a rossz érzést, arra gondolt, lehet ez egyféle jel, valami belső sugallat, jobb lesz nem elfelejteni és elővigyázatosnak lenni ezzel a férfival.
folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Józsa Mara
