Bandika kés? éjjel megébredt. Valami nagyon rosszat álmodott. Azt hitte, azért hall még mindig sírást, mert az álombéli folytatódik. De nem! A hang a sarok fel?l hallatszott. Nem merte felkapcsolni a kislámpát, igazából megmozdulni sem mert. Nem tudta, ki lehet a szobájában, de megijedt.
Meresztgette a szemét, hátha meglátja, ki zokog olyan keservesen. Hirtelen észrevette, hogy az ablak el?tt álló virágcserép világít. No, nem nagyon, csak halványan, ködszer?en, de fénylett. Tudta, hogy szép er?s, zöld levelei vannak a virágnak, aki a cserépben lakik, de eddig még soha nem világítottak. És nem is sírtak.
Összeszedte minden bátorságát, és suttogva megszólalt.
– Miért sírsz? Éhes vagy?
A zokogás elhalkult, mintha a kérdezett meglep?dött volna. Vagy el akart volna rejt?zni. Aztán egy visszafojthatatlan hüppögés után mégis válaszolt.
– Nem vagyok éhes. Megbüntettek!
– Kik büntettek meg? És miért? Rossz voltál? És ki vagy te?
– Tündér vagyok, hát nem látod? Vagyis leszek, ha felnövök. De még a tündériskolába járok. És a szüleim megbüntettek, mert elhanyagoltam a tanulást. És most nem tudok varázsolni! Pedig már egész jól ment…
– Te tudsz varázsolni? – ült fel Bandika az ágyában. Kezdte érdekelni a dolog.
– Nem tudok, épp most mondtam! – felelte türelmetlenül a tündérke. – Elvették a varázser?met. Büntetésb?l. Egy egész hónapra.
– Milyen kár! – szontyolodott el a kisfiú. – Nekem nagy szükségem lenne a segítségedre. De, ha nem tudsz varázsolni… Azért ne sírj! Hamar eltelik egy hónap, majd meglátod. Én is voltam büntetésben, nem mehettem focizni a barátaimmal, aztán annyira unatkoztam, hogy mindent megtanultam, még azt is, amit fel sem adtak leckének.
Kimászott az ágyból, és mezítláb odaosont a cserepes virághoz.
– Hol vagy? – kérdezte halkan, hogy meg ne ijessze a tündérkét. Egész közel dugta az orrocskáját és látta, hogy az alig hüvelykujjnyi kis varázslópalánta rémületében a növény szára mögé menekül, és maga elé húz egy levelet védekezésül. – Ne félj, nem bántalak! Hogy hívnak?
– Lilinek – felelte a tündér. Még egy halvány mosolyt is megengedett magának. Bandika ámulva látta, hogy az a sejtelmes fény, ami körülveszi, feler?södik. A szemében maradt könnycseppek apró gyémántokként ragyogtak. Hófehér ruhácskájára a szivárvány színeit vetítették.
– És hol laksz? Még soha nem láttalak.
– Mert elbújunk el?letek, emberek el?l. Csak a gyerekek álmaiban merünk el?jönni és éjszaka, mint most. Napközben elrejt?zünk a virágok szirmai között, a nap fényében, a folyók vizének tükrében. Felolvadunk a szélben szálló illatokban. Ott vagyunk mindenhol, és mégsem láttok minket. Vagyis… – gondolkodott el egy pillanatra. – Ti, gyerekek, még láthattok, ha jól figyeltek. De a feln?ttek már nem vesznek észre minket akkor sem, ha nem bújunk el. De te… te más vagy!
– Miért vagyok más? Azért, mert beteg vagyok?
– Hát gyógyítsd meg magad! – mondta Lili.
– Én? A doktor bácsinak sem sikerül…
– Neki nem is sikerülhet. Csak neked! Jaj, ha meglenne a varázser?m! – siránkozott újra a lányka. – Segíthetnék rajtad. De így magadnak kell megcsinálnod…
– Mit kell tennem, hogy meggyógyulhassak? – kérdezte Bandi.
– El?ször is hinned kell benne. Ez az egyetlen dolog, amit senki más nem tehet meg helyetted. Aztán meg kell mondanod magadnak, hogy mit akarsz.
– Megmondani magamnak? De hát én tudom!
– Úgy kell tenned, mintha valaki másnak mondanád. Er?sen, hittel. Minden reggel, és minden este, amikor fogat mostál, nézz bele a tükörbe. Nézz bele a saját szemedbe jó mélyen, mintha valaki más volna, és mondd meg neki – vagyis saját magadnak -, hogy meg fog gyógyulni. Mondd, hogy minden nappal egy kicsit jobban érzed magad. Mondd, hogy egyre er?sebb vagy. És hittel mondd!
– És ett?l meggyógyulok?
– Tudod Bandi, én még csak kicsi tündér vagyok, de már sok helyen jártam a szüleimmel. Láttam több olyan gyereket, és feln?ttet is néhányat, akik így gyógyították meg magukat. A gyerekek gyorsabban gyógyulnak, mert ?k még mernek hinni a csodákban.
– A hit gyógyít?
– Te gyógyítasz. Ha elhiszed. Ha elmered hinni. Láttam egyszer egy apukát, aki képes volt arra, hogy egy új számítógépes programot írjon a kisfiának, csak azért, hogy segíthesse a gyógyulásban. Egy izgalmas, lövöldöz?s játék volt, ahol a szervezetét megtámadó vírusokra kellett vadászni. Nagy figyelmet igényelt, sokan voltak a vírusok, és egyre csak jöttek… De az a kisfiú teljes átéléssel irtotta ?ket, és közben tudta, hogy a saját testében lev? kórokozókat ritkítja. És egyszer csak elfogytak! És a doktorok csodálkoztak, hogy mi történt? Hát az történt, hogy a kisfiú játékosan, de a saját er?s hitével el?zte a betegségét. Meggyógyult!
– Nekem nincs számítógépem és nincs is pénzünk rá – sajnálkozott Bandika.
– Nem számít! Képzeleted van! Láttam a fakardodat. Milyen szép! Azzal is hadakozhatsz ellenük. Nem a sárkányokat irtod, hanem a vírusokat. Képzeld el, hogy ott vannak el?tted a leveg?ben, és szeld ketté a kardoddal. Vagy, amikor a törököt kergeted… kergesd a vírusokat! Bármit megtehetsz, Bandi! Bármit! A képzeletnek nincsenek határai. Nem kell hozzá számítógép sem. Csak akarat, kitartás és a hit.
– Segítesz?
– Varázsolni nem tudok – görbült le a tündérlányka szája. – Pedig úgy szeretnék segíteni neked! Most látom csak, hogy milyen kemény büntetést kaptam. Nem csináltam meg a varázslat-házifeladatomat és most, hogy használnom kellene az er?met, nem tehetem. Nem is az a büntetés, hogy nem használhatom, hanem az, hogy akkor nem használhatom, amikor szeretném! De itt leszek veled. Támogatlak, biztatlak, nem hagylak magadra.
– Látni foglak? Nappal is?
– Te talán igen. De ha nem látsz is, itt leszek a virágok illatában, a lágy szell?ben, az ég kékjében. Anyukád szemében, mosolyában. A csillanó fényekben…
És Lili megtartotta a szavát. Ott volt mindenütt. Napfény képében ráragyogott az ablakon át, amikor reggel a fogmosás után Bandi a tükörbe nézve meggy?z?déssel mondta: egyre jobban vagyok. Amikor esténként megismételte a szavait, édesanyja mosolygott rá szeretettel. Lágy fuvallatként h?sítette felhevült homlokát, amikor a kertben futkározva fakardjával kergette a törököt, akikr?l csak ?k ketten tudták, hogy kórokozók. Ott volt, amikor a kezdeti lassú tempó egyre gyorsabb lett. Már ugyanolyan sebesen szaladt, mint rég. Bandi arcára visszatért a szín.
Lili ott volt akkor is, amikor a doktor bácsi megdicsérte, hogy javulnak a leletei. Sehol nem látott virágot, de rózsaillat szállt az orrába és tudta, hogy a tündérlányka jelen van. Ott volt akkor is, amikor meglátogatta Janit, azt a beteg kisfiút, akivel együtt feküdt a kórházi szobában. Amikor megsúgta neki a titkot. A gyógyulás titkát. És akkor az ? mosolyában Jani is meglátta a tündérlánykát és elhitte, hogy mindez igaz. Este kivánszorgott a fürd?szobába, és belenézett a tükörbe…
Néhány hónap múltán Bandi nagyot rúgott a fociba. A másik osztállyal mérk?ztek meg, és az edz? a legjobbakat választotta ki a játékra. Bandi is bekerült a csapatba. Senki nem tudta, miért olyan jó focista. Csak Lili.
Mert a képzeletnek nincsenek határai. Bandi azóta is, akárhányszor fociba rúg, azt képzeli, hogy a betegségbe rúg bele, jó er?sen, hogy minél messzebb kerüljön t?le.
Lili pedig szorgalmasan tanult, soha többé nem hanyagolta el a varázslat-leckéjét. Nehogy még egyszer úgy járjon, hogy nem tud segíteni. Testben apró maradt, de lélekben feln?tt, és igazi tündérré vált. Bandikával nagyon jó barátok lettek, és már megtehette volna, hogy segít a fiúnak. Az erejét visszakapta a büntetés lejárta után, de már nem volt szükség rá. Bandi meggyógyult a saját erejéb?l, a saját hitét?l.
De a focit nem kíméli… biztos, ami biztos!
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:24 :: Steffer Erzsébet
