dr Bige Szabolcs- : A legendákban összefonódik az igazság a hazugsággal

Horia Stancu: Aszklepiosz – regény – /11. rész – folytatás/*

(lehet egyszer majd gyermekek játszanak ott, hol egykor harci tüzek égtek…).

 

 

A járvány eleinte alig észlelhetően jelentkezett. Előbb az állatok — ökrök és öszvérek —, melyeket a feldúlt városból hoztak hullottak el. Azután itt-ott megjelent a Krisabeli rabok és azok őrzői között. A kevés számú megbetegedést a kimerültséggel és szenvedésekkel magyarázták, amíg fel nem ütötte a fejét megállíthatatlan erővel egyszerre tíz helyen. Az embereket óriási és végzetes forróság lepte meg, étvágyuk elveszett és égő ajkaikat, nyelvüket csillapíthatatlan szomjúság gyötörte. Mikor már a kék foltok is megjelentek, a hálál nem váratott magára. Leginkább a nélkülözéstől és őrködéstől legyengült egyszerű harcosok estek áldozatul, mint a vezető emberek, de őket sem kímélte. Egyik-másik sátor teljesen kiürült. Másokban ez elhullottak együtt hevertek a még élőkkel. Akikben még maradt erő, igyekeztek rendet tartani a vártán, máglyákat gyújtottak, hogy a halottakat elégessék. Mások, kétségbeesetten ténferegtek a tábor szűk sikátorain tétlenül, képtelenül arra, hogy bármit is tegyenek.

Úgy gondolom a járvány gyors terjedésének a zsúfoltság volt az oka. Magának a seregnek is szűk a hely a sáncok, a tenger és a hajók sora közt, és mindenképpen elégtelen a krisai rabok tömege, az akhájok és a jövevények sokaságának. Mindennek tetejében a nagy melegek hónapjai uralkodtak, melyet mi északiak nem szoktunk meg. Még egyetlen cseppnyi eső sem esett. A levegőt sem mozgatta meg a legkisebb fuvallat sem s az éjszakák, melyeket csak a fáklyák fénye világított meg, még fojtóbbak voltak. A nehéz és forró levegő, megtelve porral, kiszárította a dagadt torkokat és még a légvételt is akadályozta.

Jól ismertem az ilyen járványokat. Annakidején Egyiptomban találkoztam vele a szegénység mocskos, zsúfolt negyedeiben és a rabszolgák agyag hodályaiban. Rémálmaimban is láttam Krisa ostroma utáni éjszakákon, miután rátaláltam egy kifosztott ház előtt a lilafoltos nő testére. Egy fajta elégtétel futott át rajtam: beigazolódott tudományom. Az értelmetlen büszkeséget először a közönyösség, majd a keserűség és tehetetlenség érzése váltotta fel. Céltalanul bolyongtam, minden félelem nélkül a sátrak, putrik, a szenvedők és hullák között és mikor láttam az egész nagy nyomorúságot, harag támadt szívemben Agamemnón és követői, a sors és a háború ellen. Nem egyszer ragadták meg a kezemet, vagy lábamat a haldoklók:

— Szabadíts meg Aszklepiosz, ha orvos vagy, ahogy mondod és istennek a fia! Gyógyíts meg, enyhíts bajomon, adj erőt és életet…

Megrázkódtam, és továbbmentem, mint valami látomás, törve a fejemet, vívódva, hogy valami lehetőséget találjak mindannyiuk megmentésére, mert az egyesek számára nincs mód.

Újra megjelentem Agamemnón színe előtt. Gondolataiba merülve ült a sátor mélyén teli kupával a kezében.

— Eljöttél Aszklepiosz?

— Eljöttem, nagyuram. Ha rám hallgatsz, nem tör ki a járvány. Nem pusztul el annyi derék…

Agamemnón dühödten ugrott fel a trónszékről, amin ült.

— Még maradt elég. Akhája mohó tömegeket szül, és akit anya szült, arra halál vár…

Figyelmesen néztem rá, és ő folytatta felhevülten:

— Nem érzem hibásnak magam. Ilyen a háború. Kötelességem harcba vinni őket. Gondolod, jókedvükben jöttek el otthonukból? És csöppnyi dicsőségben és zsákmányban nincs részük.

A szavai azonban csak félelmét és elbátortalanodását takarták. A dicsőség, amit említett nem volt más, mint a harcmezők sara, pora és a zsákmány, a csalódás. A máskor jéghideg tekintetében most nyugtalanság költözött. A jégpáncél alatt menekülés, veszteség, értelmetlen és a döghalál, a szégyenletes visszatérés Akhája földjére tükröződött. Felfogta, hogy olvasok benne.

— Igazad volt — csikorogta. — És? Ha tudsz valamilyen gyógyszert, áldozatot, ráolvasást, miért nem adod elő? Vagy hamis varázsló vagy?

— Parancsold meg, hogy vágjanak le és égessenek el minden beteg állatot. Senki ne részesüljön húsukból. A betegeket különítsd el az egészségesektől. Adass mindenkinek könnyű ételeket és elegendőt. Gyújtsanak mindenfelé máglyákat, dobjanak rá illatszereket, gyógyfüveket, hogy a mérgezett levegő keveredjen a füsttel és tisztítsa meg azt. Adj mellém száz kemény embert — szolgát vagy rabot, ahogy akarod —, hogy gyűjtessem össze velük az elhunytakat…

Agamemnón csalódottnak tűnt. Azt szerette volna inkább, hogy idézzem meg az isteneket, hogy varázsszavakat mondjak, és a járvány tűnjön el, mint egy rossz látomás.

— Lesz ideje a könyörgéseknek és az áldozatoknak is, királyom. Később…

Hitetlenkedése miatt Agamemnón csak a vállát vonogatta, mégis jóváhagyta később a terveimet. A véghezvitel nehezen ment. Saját kezemmel gyújtottam meg a máglyákat, a kapitányok és vezetőemberek ellenére tűzre vettettem a betegség által sújtott sátrakat, a drága ruhákat, ágyakat, köpenyeket. A segítségemre adottak felét elveszítettem a betegség miatt, de nem adtam fel. Fokról-fokra enyhült a járvány dühe, köszönhetően kitartásomnak, vagy lehet kifulladt saját magától. Csökkent a betegek és halottak száma. A megbetegedettek is hamarabb felerősödtek, mint előbb. Ez azt mutatta, hogy a járvány a végéhez közeledik. Eljött az ideje, hogy az istenek is megkapják, ami jár nekik, különösen, hogy a jövendőmondó Kalkhasz is kezdte hangoztatni mindenfelé, Apolló mennyire várja az engesztelő áldozatot. Elhatároztam, megelőzöm a jövendőmondót, aki mostanig rejtőzött, és aki most látva eredményes munkámat, részt kívánt a dicsőségből.

A baszileuszok és vezetők gyűlése előtt elmondtam, hogy a járványnak rövidesen vége. Tudomásomra hozta ezt álmomban a Napisten, válaszul könyörgéseimre. Ellenben azt kéri, ököráldozatot mutassunk be neki, az egész sereg tisztuljon meg és a rabul ejtett krisaiak, már akik még élnek, legyenek szabadok…

Egyhangúan mind egyetértettek. Részben örültek, részben nem. Sajnálták ugyan a megszerzett zsákmányt veszendőben hagyni, de nem volt más választásuk. Legnagyobb csodálkozásomra elsőnek maga Agy tett eleget az isten óhajának. Még Kalkhasz is, akitől ellenkezést vártam támogatott

— Apolló békét akar az akháj és a krisai nép között. Megjósolom: mindebből nekünk csak jó, és Trójának rossz származik…

Gyanítottam valamit, de nem jöttem rá, hol itt az ármány. A hamiskodásom — hiszen az álmom Apolló istennel soha sem történt meg — abból indult ki, hogy a babona leple alatt segítsek a rabokon. Nem feledtem, hogy magam is hozzájuk hasonló voltam, velük szenvedtem, és velük vágytam otthonom földje után. Agamemnón és Kalkhasz tervei szerint történt minden, tudtam meg később.

A járvány megzavarta és legyengítette az akhájokat. Sokan meghaltak. A többiek olyan elgyötörtek voltak, hogy nem tudták egész napon át a nehéz fegyverzetet elbírni. Kevesüknek jött meg a harci kedve. A tíz éve tartó háború fáradalmai, a sebesülések és a nélkülözések sokukban felébresztette a békekötés vágyát. Ahogyan a szél változtatja mindegyre irányát, úgy változott a sereg hangulata is. A lelkesedés és az eltökéltség úgy elolvadtak, mint a hó a tavaszi széltől. Az akhájok állhatatlansága szülőhazájuk egének állhatatlanságából fakad: a derült kék ég egyik óráról a másikra elborul, fekete fellegek borítják be, cikkázó villámok hasogatják, és zápor zúdul a földre… Zúgolódás kelt, panasz szavak visszhangzottak és vágyakozás a távoli, elhagyott Akhája után. Úgy hírlett, maguk a trójaiak sem zárkóznának el a megegyezés elől.

Agamemnón a mindenünnen összeszedett hadat készült elámítani. Első lépés a Krisa népével kötött béke volt, mely egy kis haladékot hozott. Igaz veszteség is járt vele: Akhileusz körüli viták, sértődések, és egyes harcra vágyakozó baszileuszok eltávolodása. A második lépés: a trójaiakkal kötendő béke elleni hangulatkeltés. Maga Illion is két részre szakadt: egyik, a békét óhajtók az öreg Priámosz királlyal és első feleségével (több is volt neki) az élen; másik, a háborút minden áron folytatni akarók, akik a Párisz által feltüzel hadfiakból állt. A háborút pártolók úgy hitték: nem sok kell és övék a győzelem az ellenség felett. Az ide-oda hajló beszédek nem akadályozták meg az időnkénti összecsapásokat. Illion urai fokozták a támadások erejét, mintha a hajókra akarnák kényszeríteni az akhájokat. Ilyen mostanáig még nem történt – a tábort övező sáncokig jutottak. Napközben harciszekereikkel támadtak; az éjszaka leple alatt pedig trák és phrygiai harcosok lopakodtak a közelbe hajító dárdáikkal és nyilaikkal. Az akháj harcosok kimerültsége és számának csökkenése, és az a tény, hogy nem tudtak a trójai nyomásnak ellenállni, arra késztette a békét és a hazatérést óhajtókat, hogy felemeljék szavukat, egyre gyakrabban és egyre meggyőzőbben.

— Használjuk ki a jó időt, amíg csendes a tenger.

— Tartsa csak meg Párisz a kedvesét. Nem szenvedtünk még eleget miatta?

— Barátaim, jobb a szegénység a halálnál!

Siránkozva emlegették a gyermekeiket és asszonyaikat. Egyesek sebeiket mutogatták, meg a mellvért által feltört vállaikat. A sisak alól előtűntek a megőszült tincsek. Vezetőink sem ültek a babérjaikon: estéről estére összegyűltek Agamemnón sátrában és hol titokban, hol hangosan szitkozódva és átkozódva tanácskoztak. Mint Trójában, itt is a harcot kedvelők jutottak többségre, de sehogyan sem találták a módját a harci kedv felszításának. A duzzogó Akhileusz távol tartotta magát a tanácskozásoktól sőt, parancsot adott, hogy hajóját, mely Phthia partjairól idáig hozta, újra kátrányozzák, és a tömítéseket javítsák meg.

Agamemnón várt, figyelt-lesett, hagyta magát majdnem legyőzetni. Éppen ebben rejlett a ravaszság. A trójaiak erejükben bízva, általános támadásra szánták magukat. Gyors rohammal a sáncoknál teremtek és azon áttörve felgyújtottak néhány hajót, melyek teljesen ki is égtek. A támadást csak estére tudták visszaverni, de reggel kezdődött minden újra. Az elbizakodott ellenség még a várba sem tért vissza. A tábortüzek egész éjjel égtek szerte a mezőn. Az akhájokat elbátortalanodás kerítette hatalmába, ekkor Agamemnón, Menelaosz és mások kezdtek a harcosok közt a táboron széltében-hosszában járva az embereket összegyűjteni és hangos szóval korholni:

— Keljetek fel akhájok, ha még az életben haza akartok jutni! Az ellenség békeajánlatának sokan hitelt adtak közületek! Még mi vezetők is hajlottunk a megegyezésre, ne folyjon több vér. Nézzétek, milyenek a trójaiak. Föl akarják gyújtani a hajóinkat, hogy ne tudjunk hazatérni, és hogy megöljenek minden akhájt! Most csak néhány égett el. De holnap? Akhileusz a sátrában ül; Diomédesz sérült; Ajax kimerült. Ti pedig nem mozdultok! Eszetekbe jutottak az asszonyaitok és a kölykeitek és most csak az elmenetelre gondoltok. Keljetek fel végre! Nem látjátok, hogy mi vagyunk az ostromlottak, a becsapottak, a félrevezetettek? Ha el nem kergetjük őket a hajóktól, vége az akháj seregnek!

Ilyen szavakkal és hamis könnyekkel ijesztgette az embereit, ily módon akarta rábírni őket a harc folytatására, bátorságra cserélni a reménytelen beletörődést. Hiába mondogatták mások, hogy az a pár elégett hajó nem sokat számít, és a támadást csak egy kisebb merész trójai hajtotta végre. Szavaik elvesztek a kavarodásban és az egész sereg nagy tusakodásban volt. A baszileuszok a veszteséggel nem törődve mindenfelé osztogatták a tartalékolt élelmiszert: a kövér ökröket és juhokat, a jó erős borokat, mit eddig félve őriztek meg, a még Akhájából hozott korsókban tárolt illatos olajokat…

A könyörgések, hazudozások, fenyegetések, a sok bor bódító hatásának és a lakomák lelkesedésének következtében mindenkit megnyertek maguknak. A harc folytatásának vágya szárba szökkent. Feldühödtek a bortól felbátorodva a trójaiak hitszegése miatt. Később jutott a tudomásomra, hogy Trójában Priámosz királyt aggodalom töltötte el, látva a trójai harcosok sikereit tartott a következményektől, melyeket mások nem láttak meg. Túlságosan öreg és gyenge volt azonban, hogy meghallgatást nyerjen. Mindkét táborban a szenvedélyek és félreértések úgy tekergőztek, mint egy mérges kígyó gyűrűi. A legravaszabbak és a legeltökéltebbek győztek: a háború mindáron folytatni akarók. Párisz felbiztatta a barátait és rokonait, fogadkozva, hogy rövidesen teljes győzelmet arat a görögök felett. Agamemnón asztaltól asztalig járkált, együtt ivott az egyszerű harcosokkal, tüzelte őket, fogadkozott, hogy nem ő akarja a csatát, hanem a trójaiak szenvedélyes elbizakodottsága az oka.

A következő nap, győzelmük biztos tudatában támadtak a trójaiak. Rendetlen sorokban nyomultak előre, mikor oldalról és szemből nyílvesszők és lándzsák zápora fogadta őket. A szekerek összetorlódtak, a megvadult lovak két lábra állva riadoztak és az első sorok felhagyva a tábor bevételével, szétszóródtak. A roham váratlan menekülésbe torkollott. A harci szerencse hol erre, hol arra ingadozott, sikerek és veszteségek váltakoztak. Egyszer Illion, máskor Akhája harcosai jutottak előnyhöz. Az események ismertek mindenki előtt Mükéné, Pülosz, Spárta házaiban: Patroklosz elesik a Hektorral vívott küzdelemben, őrajta véres bosszút áll Akhileusz, akit pedig Párisz mérgezett nyílvesszeje terít le. A gyilkolások nem érnek véget. A gyilkos őrület mindenkit karmai közzé kaparintott, ismeretlen tájakra sodorva áldozatait. Trója számára romokat, tűzvészt és rabságot jelentett — szerteszóródást, csalódást, undort és fáradságot a hazatérő akhájoknak…

A vándorénekesek meséihez csak ennyit akarok hozzáfűzni: még az átélt eseményekben is összefonódik az igazság a hazugsággal. Bizonyság erre a mód, ahogy majd az utókornak tudomására jutnak ezek a történések. Maga a faló meséje, melyet Epeiosz épített, és amit csapdának szántak a hiszékeny trójaiaknak, mely Odüsszeusz találékonysága vitt sikerre, csupán kitalálás. Jól ismertem Epeioszt, akiről azt mondják, gerendákból rótta össze a csodálatos építményt, a két hajó méreteinél is nagyobb lovat. Epeiosz képtelen lett volna homokba rajzolni egy olyan ábrát, ami a legkisebb mértékben is hasonlítana egy lóhoz. Életében nem fogott a kezébe ácsszekercét és nem tudott megfaragni egy gerendát. Nagy mestere volt ellenben a titkos üzelmeknek és a hazugságoknak. Ő volt egyike azoknak, akik béketárgyalásokat folytattak Trójával, és az oda-vissza utakon a trójaiak szövetségesei között vele egy húron pendülő barátokra lelt.

Különben Trója valóban keményen beletenyerelt a környező behódolt népek életébe, sokan szívesen látnák porba hullni a várat. Egy kis csoport ilyen ember, ámítva természetesen gazdag ajándékokkal is, éjszaka titokban kinyitotta a nagykaput. A megfelelően előkészített tervet siker koronázta. A kitárt kapun beözönlöttek az akhájok. A trójaiakat álmukban érte a támadás. Lekaszabolva, felgyújtva, rémülten és összevissza menekülve a trójaiak elveszítették azt a várost, melyet az akhájok csalással váratlanul lerohantak, melyet évekig tartó becsületes harcban nem tudtak bevenni. Rablás, tűzvész, gyilkolás, a lángoló falak között menekülők üldözése napokig tartott. Első reggel Agamemnón előtt megjelentek az Epeiosz által megvesztegetettek, akik az árulást véghezvitték.

— Parancsod meg nagyúr — fordultak a királyhoz —, adják ki a kialkudott bérünket. Mi nyitottuk ki a vár kapuját, melyet annyi keserves éven át nem voltatok képesek bevenni!

Agamemnón hallva ezeket a szavakat megdühödött:

— Mit gagyogtok itt alávaló, hazug gazemberek? Semmilyen fizetségről nincs tudomásom! A várat mi vettük be, senki nem adta nekünk ajándékba a győzelmet.

És a mellette álló harcosra mutatott:

— A győzelmet látjátok? A lónak köszönhetjük!

Valóban, az Agy testőreinek a pajzsára egy lovat festettek, Pallasz Athéné szent állatát.

Az árulók tovább makacskodtak. Nem csak részt követeltek az ezüstből és rabszolgákból, hanem még dicsekedtek is alávaló tettükkel.

— Epeiosz a nevedben tett ígéretet Agamemnón — ismételgették. — Esküt is váltottunk. Add ki a részünket!

Láttam, ahogy Agy elvigyorodott, az ő gonosz vigyorával és a testőr katonák felé fordult. Rövid parancsszó hangzott el csupán és az árulás kivitelezőit kegyelem nélkül legyilkolták.

— A halál hallgattat el legjobban! — jegyezte meg, mielőtt elindult volna egyéb dolgai iránt, süketen a jajszavakra és halálhörgésre.

Gondolom innen ered a görögök által később mesélt történet a falóról, amely igaz, hogy szebb a valóságnál, de hazugság.

 

Íme férfiak, így születik a semmiből derék mese,

Arra szánva, mint igazat higgyük el szó szerint.

Árulásból ló születik és a ló lesz maga az árulás.

Miért ne lehetne ugyanígy Aszklepioszból Phoebus fia?

 

Mikor a fosztogatásnak vége lett, régi görög szokás szerint a táborba vitték a prédát, hogy mindenki válasszon belőle járandósága szerint, és az istenek is kapják meg részüket. Egy vászonsátor alatt összegyűltek mind a baszileuszok és a vezetőemberek, élükön Agamemnón, Menelaosz és a szőke Heléna. Mellettük foglaltak helyet a kisebb parancsnokok és az egyszerű hadnép. Előttük haladtak el egymás után a rengeteg kinccsel megrakott szekerek, az élőktől és holtaktól zsákmányolt fegyverek, a rabszolgák sokasága és végül a legértékesebb préda: Priámosz király családja és a trójai nemesek.

Helyem a nézők, a jósok és varázslók között volt, közel a baszileuszok sorához. Helénát szerettem volna látni, úgy mondják kimondhatatlanul szép. Mostanig a férje sátrában tartották, senki sem láthatta. Szerettem volna látni az arcát, mikor elvonulnak előtte tegnapi rokonai és barátaik, akik annyit kényeztették, akik harcoltak érte és most megláncolva, rongyosan fáradtan és mezítláb vonszolják magukat az út porában, hátuk mögött fegyveres őrökkel. Vajon sírva fakad, vagy uralkodik magán? Közönyös marad, vagy kegyelmet kér egyik-másik részére Agamemnóntól?

Megkezdődött az ezüst, arany kincsekkel rakott szekerek áradata: kupák, tálak, tálcák, messze földről, vagy Trójából származók; festett és arannyal hímzett öltözékek; pókháló vékony fátylak; drágakövekkel kirakott köpenyek. Azután jöttek a fegyverek egymás hegyén-hátán: pajzsok, vértek, sisakok, szabják, mind bronzból veretve, vesszővel tele tegezek, antilopszarvból hajlított íjjak.

A trójai főemberek fegyverzetét és mellvértjeit külön hozta mindegyiket két-két rab. A hírnök Sztentor erős, az eltelt évektől kissé rekedt hangján hirdette ki, melyik kié és ki a győző. A sátor alatt ülő kisebb-nagyobb baszileuszok szemében mohóság és elégedettség csillogott. A dicséret és lelkesedés hangjai kísérték a hírnök szavait. Csak Heléna ült szótlanul, néha unott pillantást vetett a drágaságokra, majd hosszú ujjának körmeit kezdte vizsgálgatni. Nem csodálkoztam viselkedésén: a gazdagság számára megszokott volt, drága holmik között élt. És ezután is úgy fog élni…

Ahogy a rabokra került sor az akhájok hangulata felforrósodott. A fiatalabbakat vették inkább szemügyre: — Ez ügyes, ez jó lesz juhásznak, vagy kecskepásztornak. Az ott meg jó keménykötésű. Törhet majd követ nekem az új palotám építésekor…

Egy másik paraszti munkára való. A fiatal nők lesütött szemmel haladtak. Háziszolgák lesznek. A legszebbek pedig gazdájuk ágyába kerülnek. Egyszer-egyszer felkiáltott valamelyik baszileusz:

— Agy, ez legyen az enyém! Odaadom érte cserébe ezt az egész bronz fegyverzetet!

A nagyúr erre egyetértően bólintott, hiszen jól küzdöttek és megérdemelnek minden jutalmat.

Heléna továbbra is közönyös maradt. Néha felemelte vállig meztelen dundi karját és megigazította aranyszőke fürtjeit, melyeket egy kóbor szellő összeborzolt. Arcáról semmi érzelmet nem lehetett leolvasni, amíg a megjelent foglyok csapata el nem kezdte szidalmazni. Trója népe soha sem szerette. Benne látták — lehet igaztalanul — a háború, az átélt és a még rájuk váró szenvedések okát. Két kemény ránc jelent meg a homlokán, ajkait összeszorította. A szidalmak egyre hangosabbak lettek. Az elhaladó nők elveszítették férjüket és gyermeküket, otthonukat, hazájukat és szabadságukat. Csak ekkor emelte tengerkék, tiszta tekintetét Menelaoszra.

— Hagyod, hogy ezek a közönséges rabok átkozzanak engem? — kérdezte. — Ezért hoztál ide?

Menelaosz parancsot adott az őröknek, tereljék gyorsabb tempóban tovább a merész asszonyokat. Heléna meg kellett elégedjen férje gyors intézkedésével, de homlokán a ráncok ottmaradtak és ajkait továbbra is összeszorította megvetése jeléül. A nemesek asszonyai, lányai következtek. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha nyugtalanság rebbentette volna meg szemeit. Felkavarta volna a gondolat, hogy a nagyság, a gazdagság, a hatalom csupán por és füst ezen a világon? Vagy talán attól tartott, hogy hajdani rokonai emlékeztetik a tőlük kapott kényeztetésekre, simogatásokra, az együtt töltött ünnepségekre, lakomákra. A magas, megtermett, tetőtől talpig bebugyolált Hecuba, Priámosz öreg felesége haladt el, körbevéve egy csapat fiatal lánytól és unokahúgaitól — már aki még élt közülük. Ajkain apró rángás futott végig, mintha valamit rágna, kék szeme sarkában nedves csillogás támadt, és csak ennyi. Közöny, vagy önuralom? Észrevettem egy másik rejtett pillantást is, ami Heléna arcvonásait leste: a Menelaosz pillantását. De sem a nagy Menelaosz, sem a jelentéktelen orvos, Aszklepiosz nem fedeztek fel semmi kivetni valót a királynő gyönyörű orcáján. Lehet nem is volt semmi meglátni való s azt, amit láttam is csak én hittem.

 

Nehéz olvasni embertársaink arcán, mi rejlik lelküknek mélyén.

Megtanultuk hogyan rejtsük mélyre érzéseink s lelkünk viharát.

Idegen ne lássa. Ezért nem ismerjük meg soha egymást igazán.

 

Nehéz szívvel hagytam ott a zsákmány és rabok felvonulását. Egyesek tekintetében csak mohóságot, míg másokéban fájdalmat láttam csupán. Egyik oldalon túl sok hangoskodás, a másikon túl mély csend, sóhajoktól megszakítva. Abban a pillanatban elhatároztam, nem kell semmi az engem is megillető közös zsákmányból: sem ruhanemű, sem rabszolga, sem fegyver. Semmi nem kell Trójából. Elég volt, amit a szemeim rögzítettek: a ledöntött várfalak, a rabigába vettek, a rablás, a még most is füstölgő üszkös romok. Éppen elegendő volt számomra, éppen elegendő.

 Véget nem érő lakomák következtek, hogy méltóan megünnepeljék a győzelmet. Bőven pusztították a húsokat, a kenyeret, a Trójából hozott fűszerekkel megszórt ételeket, a mézes édességeket és Priámosz kertjének gyümölcseit. A bor és a drága olaj patakként folyt és keveredett el a föld porával. A sátrak előtt a fegyveres csapatok által ledöngölt földön otthoni táncaikat ropták. Néhányan új táncokat találtak ki, eljátszva a harcot az ellennel és a győzelmet felette. Üstök és fuvolák adták a talpalávalót és a mulatozók danája. A baszileuszokat lenge fátylakba öltözött fiatal trójai lányok szórakoztatták. Karcsú lábaik, karjaik, hajlékony testük a réztányérok és húrosok ritmusára hajladoztak, de arcuk könnyben ázott és parancsolt mosolyuk keserű bánatot tükrözött. A fiatalabb rabok birkózásban és ökölharcban jeleskedtek, lándzsadöfésekkel biztatták a húzódozókat. A sok nyomorúságtól megvadulva egyes párok halálos tusát vívtak egymással, mintha a másik ellenség lenne és nem testvér vagy barát.

A megszerzett vagyontárgyak gyakran gazdát cseréltek, minden alkalom jó volt arra, hogy fogadásokat kössenek és az asztalon gyakran gurultak az apró báránycsontok, próbára téve a fogadók szerencséjét. Megelégelve az evés-ivást, a táncot és a szerencsejátékokat — ez legtöbbször jóval éjfél után történt —, a győzedelmeskedők kezdtek dicsekedni alig megesett hőstetteikről. A háború csak most ért végett. Trójában még izzik a zsarátnok, a lemaradt fosztogatók még turkálnak a romok között és a legenda máris szárnyra kapott. Jelentéktelen kis csetepatékból világraszóló hőstettek lettek és a meghátrálást, menekülést, bukást: a Tróját pártoló istenek rovására írták. Az árulásból Odüsszeusz és Epeiosz leleménye lett. A zsákmányért és fosztogatásért indított háború — jogos harccá alakult. A lakomákon megfeledkezve a hőségről és szomjúságról, a fáradtságról és a háború tíz évének szenvedéseiről, kóbor dalnokokat fogadtak, akik a húrokba csapva harsogni kezdték hősi éneküket Illion elestéről. Az igazságot közben eltemették. Lehet, majd egyszer valaki, mint most én önmagamról, felszínre hoz valamennyit az elrejtett igazságból.

Az akháj sereg egyszerre érkezett, együtt állt Agamemnón hatalma alatt, együtt harcolt, vagy húzódott a sáncok mögé a parancsok szerint. Illion ellenében mind akhájok voltunk. A közös cél összetartott. Ha megindultunk, semmi meg nem állított. A győzelem után átalakultunk újra mükénéi, spártai, dolopi, vagy krétai görögökké. Agamemnón befolyása szertefoszlott, mint egy látomás. Saját embereinek tudott már csak parancsolni, mint akármelyik másik király. A családok rendre behajóztak, felrakták a rablott kincseket és kifutottak hajóikkal a kék tengerre. A hajókról egy darabig jól hallatszott a harcosok éneke és a rabok jajgatása, akik itt kellett hagyják örökre rokonaikat és szülőföldjüket, aztán ahogy távolodtak a tenger moraja minden más hangot elnyomott. Reggelenként mindig kevesebb hajót számoltam a partra kihúzva: kétszázat, százat, nyolcvanat, ötvenet, tízet.

És hirtelen teljes csend borult a táborra, eltűntek a sátrak, az emberek. A part üresen állt. Úgy látszik, egyedül maradtam. Végül is kinek volt rám szüksége? Az öböl legtávolabbi sarkában, a parton kóborolva, a sziklák között rátaláltam az utolsó hajóra. Egy közepes méretű jármű, húsz evezős egyik oldalon, húsz a másikon, fedélzetén ötven harcos: negyvenen az evezőknél, ketten a kormánylapátul szolgáló nagy evezőknél és hatan kezelik az árbocot és a négyszögletes vitorlát, ez hajtja előre a hajót, ha jó szél fúj. Tíz éve teljes létszámú katonával érkeztek Trója alá, most a fele hiányzik: a füvet hizlalják testükkel. Helyüket rabszolgák és nők, edények és fegyverek, gazdag szövésű ruhák halma foglalja el. A hazatérők mindegyike kétszer annyit visz, mint amennyit hozott s így eszükbe sem jutnak elvesztett barátaik. A hajó egy sziklás ki szigetről származott, Akhája partjainak közeléből, olyan köves-sziklás, hogy lakóit alig tudja eltartani. Ezért aztán Ake — ez a szigetecske neve — lakói jobbára tengeri rablásból és halászatból éltek, mint földművelésből, vagy pásztorkodásból. Mivel helyük még volt, kértem vigyenek magukkal. Minden fizetség nélkül felvettek.

— Nem Aszklepiosz vagy te, aki egyszer meggyógyított? — kérdezte kapitányuk. — Szívesen elviszünk hazád közelébe. A jótettért majd megfizetnek az istenek…

Valamilyen kimondhatatlan vágy hajtott szülőföldem felé, ahol lehet még él jó anyám, Ixiona, ha bele nem pusztult a bánatba. Az eltelt idő elfeledtette velem testvéreim csúfolódásait és megvetését. A fiatalság hibájának róttam fel. Rég megbocsátottam, mint valami jelentéktelen tréfát. Eumenichés részéről nem vártam szeretet, de gondoltam kora engedékenyebbé tette. Vándorlásaimból csak meséket hoztam és múlékony, halvány hírnevet. Gondoltam ennyi elég. Magam előtt láttam, ahogy örömmel fogadnak, ahogy együtt mulatunk a rokonokkal és barátokkal, mesélek a tűz mellett ülve, s a gyerekek csodálkozva lesik szavaimat, mindenki bámulja bátorságomat, ahogy az oroszlánnal küzdöttem, ahogy megszabadultam Sumér földjéről, ahogy enyhítettem a beteg akhájok szenvedéseit. Habár tisztában voltam vele, hogy úgy Akhája, mint Akkád, vagy Hatti földjén nagyobb dicsőség gyilkolni, mint életet menteni; nagyobb dicsőség kincseket és rabszolgákat szerezni, mint egy bottal és orvosságos tarisznyával róni az utakat. Mégis vágytam az enyéim után. Reméltem, szeretni fognak és visszafogadnak. Hiába hívtak Ake harcosai, boldogan szerzeményeik bőségétől és kapitányuk irántam való jóindulatától vezérelve:

— Gyere velünk a sziklás Ake szigetére. Szívesen fogadjuk az idegeneket, még ha semmijük sincs is. Hiányoznak a férfiak. Házat adunk neked és feleséget. A mi lányaink és asszonyaink a legszebbek…

A hajó — a már elcsendesedett üres part mellett a mocskos habokon hánykolódó dióhéj — elszakadt a földtől. Visszanéztem. Mindenütt csak pusztaság. A sáncokat kezdte benőni a fű. A messzeségben még kivehetők voltak a tábortüzek fekete nyomai. A reggeli szél az esőtől elrothadt és szakadt sátorvászon darabokat sodort. Még távolabb, a mezőn az elesettek sírhantjai sorakoztak: kerek halmok szomorú rendje. Jobb felől Illion kiégett romjai, leomlott falai. A hírnév és dicsőség helye bánatot és vigasztalanságot árasztott. Csak romokat és halált termett.

Eleveztünk Trója mellett. Az Akebeliek előre, a nyílt víz fele tekintettek. A foglyokkal együtt én visszanéztem az elhagyott földre. A falak tövében bujkáló emberi árnyakat láttam. Ez a látvány valamiféle reménnyel töltötte el a szívemet: az élet újra indul a romokon, előbb félve és alig-alig, majd egyre bátrabban. Semmi sem ért véget, semmi sincs lezárva. A fű is frissen sarjad. A hamu alatt a parázs kihuny magától, és ahol az akhájok tüzei lobogtak, lehet, majd egyszer gyermekek játszanak.

Az evezősök nekifeszültek a lapátoknak, érjenek ki mihamarabb a nyílt vízre nevetve, boldogan a hazatérés örömében. A rabok csöndesen sóhajtoztak és szemeiket nem tudták levenni a mezőkről és halmokról, melyek nemrég még a sajátjuk volt. Én magam egyedül üldögéltem a hajó tatján és titokban búcsút intettem a partoknak.

Azután én is a végtelen kék tenger felé fordultam.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:19 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 622 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.