Kiskacsa úszik fekete tóba, de nem készül az anyjához Lengyelországba. Tiszta hülyeség is lenne tőle, mert hiszen innen is látja, hogy anyját a hínárosban himbálja döglötten a hullám.
Meg mi az, hogy úszik a kiskacsa? — Csak úszna. De húzza a rohadt, olajtól elnehezült tollas testét a mocskos lé lefelé, ami még vele rémálmában sem fordult elő soha.
— Na, belőlem sem csináltok kacsasültet — sóhajtotta volna még süllyedtében, de nem volt mit. Utoljára még széttátotta csőrét egy korty levegőért, de csak nehézolaj ömlött bele. Ez még a könnyöböl is sok lett volna szegénynek.
Dr. Vörösseghy Pávián mire beért az embervédő egyesület laboratóriumába, aminek igazgatója volt, alig tudott utat törni a katasztrófa után a hatalmas nyüzsgésben. Önkéntes segítő lajhármakik csoportja szedte össze a parton heverő, mozgásképtelen embereket. De sajnos a legtöbb már döglött volt. A gorillák szünet nélkül cipelték a hordágyakon a betegeket. A segélyhely mivel már zsúfolásig megtelt, az udvarban felállított szükségsátrakban egy rendházhoz tartozó, szanitéc szolgálatot ellátó bóbitás csukjásmajmok mosták, súrolták megállás nélkül az embereket, hogy a méregtől megszabaduljon a b?rük.
Alig álltak már a talpukon, mikor végre megérkezett a várva várt kanadai különrepülő, kétszáz tagú mosómedvével. Az embereknek már a domesztikált fajtáit a városban a házak közt, a parkok bokrainál, vagy éppen az úttesten szedték össze a fürge csimpánzok. Néhányan könnyes szemmel nézték a tehetetlenül szenvedő emberkéket, kik még reggel önfeledten hancúroztak, és az életnek örültek.
— Hát ti mit vétettek, szegény ártatlanok? Hol van most a Nagy Égi Irányító? — kérdezte egy arra gördülő tolókocsiból egy szenilis öreg görény.
Pár nappal később a vizsgálat lezárult. Dr. Vörösseghy csoportjával megállapította, hogy a hatalmas környezeti kárt az új patkánydopping nevű tápszer készítési folyamatánál a kettesszámú savkeverő felrobbanása okozta, ami a környezetben élő emberekre halálos anyagot tett szabaddá. Az embervilágot sújtó katasztrófát a gyártó nemzetközi konszern, technikai és állati gondatlanságára vezethető vissza.
A multicég miután kifejezte őszinte sajnálkozását, könnyes szemmel mellényzsebből kifizette a hatalmas büntetést, amit Dr. Vörösseghy és a Pirosok világligája rájuk sózott.
A katasztrófa hatására az ENSZ-ben keresztülvitték, hogy ezentúl a klónozott biopatkányokat és az emberdögöket, csak higiénikus eljárás után szabad majd feldolgozni, a kisállat és makitápszer forgalomba hozatalára. Azt is nagy többséggel megszavazták, és törvénybe foglalták, hogy az embervilágra halálosan káros anyagok használatát kilencvenkilenc százalékról drasztikusan csökkentik.
— Azért csodálatos, szívmelegítő érzés uraim, ha az egész világ állatsága összefog és egy akarattal egy célért dobban össze — szögezte le Dr. Vörösseghy egy nemzetközi szimpóziumon. Meghatódástól remegő hangon még befejezéskép hozzátette, hogy a környezetszennyezés miatt elhullt emberek pusztulási arányát 0,001 ezrelékre sikerült visszaszorítaniuk.
A tapsvihar alatt elérzékenyült és könnyes szemmel törölgette bepárásodott szemüvegét.
*
Gombgyűjtő patkányok
” — Hát ti mit vétettek, szegény ártatlanok? Hol van most a Nagy Égi Irányító? — kérdezte egy arra gördülő tolókocsiból egy szenilis öreg görény…”
— Hát azok bizony semmit sem vétettek, Feri bácsi — fintorgatta az orrát Emese nővér és pár szál bajsza remegett az izgatottságtól. — Éppen ideje a tatát pelenkázni — gondolta — mert elég büdös volt szegény, mikor ott ültében nyugtalanul fészkelődött. De ez semmiség volt ahhoz az édeskés dögszaghoz, amit az elhullott emberi tetemek ontottak magukból.
— Mér megyünk má’ haza? — nyűgösködött az öreg, mikor érezte, hogy Emese megfordítja a tolókocsit, s elindulnak a Belvárosi templomtól a Kálvin tér irányába.
— Azért, Feri bácsi, mert még várnak rám a többi gondozottak is. Nem csak maga van nekem egyedül.
Felfelé a Váci utcán csak nagyon lassan haladtak, mert kerülgetni kellett az elhullott tetemeket, ahogy ott még szanaszét hevertek, ahol éppen elérte őket a halál. Egy-egy testesebb törzs már annyira felfújódott, hogy a lazábban odavarrt gombok lepattogtak s kabátokról. A patkánygyerekek persze rögtön elkezdtek gombot gyűjteni s csak akkor iszkoltak el rémülten, amikor feltűnt egy karszalagos vadászgörény a sarkon.
Itt a lajhármajmok mentőosztaga dolgozott, de még nem szedték össze az összes betegeket, csak a házak falaihoz támasztották őket.
Végig az úton Feri bácsi magába roskadva ült a járművében, s csak akkor szólalt meg, mikor elérték a Vásárcsarnokot.
— De jó, hogy már öreg vagyok, kedveském. Csak akkor van sírhatnékom, amikor kisbabákat látok. Hát azokra milyen földgolyóbist hagyunk? Ha addig nem pusztítják el az állatok az egész miskulanciát. Hiszen már megfulladtak a jegesmedvék is, mert elfogyott alattuk a jég.
Emese nem válaszolt, mert már ismerte Feri bácsi túlzott borúlátását.
Mikor hazaértek a Kálvin téri házba, tisztába rakta a bácsit, kikészítette az ebédjét, majd az almáriumból kiszámolta az esti gyógyszeradagját. Nem felejtette el elalváshoz kitölteni az öregnek a deci, álmot hozó sligovicát, amit Horkai doktor írt fel neki. Biztonság kedvéért a nővér azért a pálinkát kulcsra zárta, mielőtt elbúcsúzott volna.
Emese nem lakott messze; gondolta hazamegy pihenni egy kicsit, hátha elmúlik már a reggel óta kínzó fejfájása. Sietősen átvágott a Köztársaság téren, ahol Dr. Vörösseghy Pávián átmeneti mentőközpontja működött.
Meglepte, hogy már délelőtt az eltakarító hiénák már megásták a négy, teniszpálya nagyságú gödröt és odagyűjtötték a környezeti katasztrófa áldozatait.
Otthon Emese megivott egy gyenge fröccsöt s félfüllel hallgatta a környezetvédő „piros párt” tájékoztatását. Éppen ott tartott, hogy; „ami az országos emberállományt oly mértékben revidiálta, félő, hogy hamarosan Európából is el fog tűnni ez a fokozottan veszélyeztetetten kihaló species. Unokáink talán csak az egy-két emberkertben fennmaradó példányt nézhetik majd, ha ugyan lesz még túlélő ötven év múlva, a rovarokon és a patkányokon kívül. Szomorú volt nézni is az állati gondatlanság eredményét…”
— Te marha, hiszen már húsz éve mondjátok ugyanezt… és ki garantálja, hogy nem fogják-e majd egyszer még az állatok is így végezni? Azért mondom, hogy meg kell győzni a felelős politi”… —, itt már elzárta Emese a rádiót.
A televízióban éppen csak a hírek végét kapta el, mikor mutatták a világ négy nagyhatalmának az elnökét, amint boldogan kezet ráznak, mert végre negyvenévi tárgyalás után aláírták a határozatot, hogy megfelezik a nukleáris és vegyi fegyvereik hatását.
— Mostantól fogva csak kétszeresen tudnak majd kioltani minden életet a Földön, s nem négyszeresen, mint eddig.
Az aulában jelenlévő nézők lelkesen, egetverően vivátoztak, örömkönnyeket sírtak, tapsoltak és a kis ennivalóan édes, különböző színben, fajtában született kisgyerekek mosolyogva, édesen lengették a zászlócskáikat.
Igazán felemelő, történelmi pillanatot élhettek át. — Legalább is a televízió kommentátora szerint.
Mikor véget ért a felemelő ceremónia, a Tv és a fotósok, újságírók hada elvonult az ünneplő közönséggel.
A Nagyok is végre visszavonultak a közös, kényelmes nagyszalonba egy áldomásra.
Ünnepélyesen kivárták, amíg megszárad a tinta a dokumentumon, és magukra maradtak a fenséges urak.
Akkor hamiskásan egymásra néztek, és mert újra sikerült a néptömeget átverni, lassan elkezdtek istenigazából, jóízűen röhögni…
Emese már kikapcsolta a tévét — rájött, hogy a fröccs mégse segített émelygése ellen. Felkelt a fotelból, s imbolyogva kibotorkált a fürdőszobába hányni.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 12:13 :: kisslaki
