dr Bige Szabolcs- : Az emberi szív mindig kész újra hinni

Horia Stancu: Aszklepiosz – regény – /10. rész/*

 

Az ország neve Asszíria. A vár: Asszur. Az istenük: Asszur. Ugyanazt az egy nevet ismétlik unos-untalan, újra és újra, monoton makacssággal, nekik ez jelent mindent. Vajon a királyt is úgy hívják: Asszur? Erre a gondolatra elmosolyodtam. A kötőfék-társam különös pillantást vetett rám. Nem volt okom a vidámságra.   

Mohon bekebelezett Asszur. Mögöttünk a bronzveretes kapu bezárult. Minden csak háborús célt szolgált és a remény halálát: öles falak, tornyok és árkok, keményen őrzött hidak, dorongokkal és zárakkal erősített bezárt kapuk. Mintha a felfegyverzett, komor katonák lennének a város egyedüli lakói.

Egy karám félébe tereltek. Ott megszámoltak és tőlük szokatlanul pontosan feljegyeztek agyag tábláikra. Sőt levették a nyakunkról a kötőféket és lábunkról a béklyót. Jobbfajta ennivalót is hoztak. Vizünk is volt bőven, ihattunk eleget és lemoshattuk az út porát. Megértettem, más volt útközben az értékünk és más bent a városban.

Miután kissé felerősödtünk és ez eltartott egy ideig, kisebb csoportokba osztottak kor és erő szerint. Őreik sorba állítottak. Előttünk fognak végigmenni; a vezérek, a harcosok, Asszur papjai, akiket velünk, rabokkal ajándékozott meg a király. A hatalmasok kedvük szerint válogathattak.

Már az első napon megállt előttem egy gazdagon öltözött harcos. Szolgák és alacsonyabb rangú katonák követték. Választott is már néhány rabot: csinos fiukat és lányokat. Szemmel látható megvetéssel és rejtett kíváncsisággal méregetet.

— Nem Sumér földjéről vagy te rab. Látom a képeden és a viselkedéseden. — Valóban idegennek látszottam: senkinek a karámon kívül, vagy belül nem volt szőke haja és kék szeme. Viselkedésem is más volt: nem sütöttem le a szemem a harcosok láttán.

— Eltaláltad! — válaszoltam.

— Mondd, mihez értesz. Tudsz szántani, aratni, vagy valamilyen mesterségben vagy jártas?

— Gyógyító vagyok, orvos. Emberi bajokat gyógyítok.

Az asszírok azokon a dolgokon is nevetnek, ami mások számára nem nevetséges. Láttam őket nevetni a kimerültségtől elvágódó rabokon, vagy a szomjúságtól és éhségtől gyötörteken. Az asszír is nevetett a válaszomon.

— Melléfogtál, idegen! Nálunk nincs mit keressenek a betegek és gyengélkedők. Asszur isten csak az erőseket kedveli. A szenvedőket és tehetetleneket hagyja meghalni. Látom, semmire sem vagy jó, karjaid is gyengék, de furcsa kinézeted miatt magamhoz vennélek. Asszur és a Hold fia, a király bátorságomért tíz foglyot adott nekem. Te leszel a következő.

Mindegyik csoport rab egy felfegyverzett, korbácsos felvigyázóra volt bízva. Egyetlen szó nélkül hallgatta a nemes harcos szavait, majd nyugtalan és zavart lett. Egyik lábáról a másikra állt, kétségbeesetten nézegetett jobbra-balra, mintha valamilyen veszélytől tartana és szabadulást keresne. Az összes karám felett parancsoló főfelügyelő megjelenése kissé megnyugtatta. Láttam már ennek a ravasz öregnek a képét, nőies vonásai és vékonyka hangja nevetésre ingerelt. A kisebb rangú felvigyázók azonban féltek tőle. A rabok irányába váratlan kegyetlenséggel és durvasággal lépett fel. Szokásos kevélysége mindenestől eltűnt most. Mélyen meghajolt, alázatos szavak törtek elő torkából, nyöszörögve, reszkető hangon szólt. Ahogy a főfelügyelő egyre alázatosabb lett, úgy sötétedett el a hadfi képe.

Ő is kérdezett valamit, amitől a felügyelő még mélyebbre görnyedt, de nem tett lakatot a szájára. Az előkelő asszír megfordult és továbbment a szolgái kíséretében, vitte a kiválasztott rabokat, itt hagyva a sopánkodó felügyelőt. Ahogy a nagyúr eltávozott nyávogása süvöltő parancsba csapott át. Két ember megragadott és belöktek börtönünk legtávolabbi sarkába. Lenyomtak a földre egy rakás parázs mellé, melyen bronzeszköz izzott vörösen. Láttam, de nem fogtam fel értelmét. A hatalmas termetű őr óvatosan felemelte és erőteljesen a vállamhoz nyomta. Sistergett az égő hús. A szívemig hatolt a fájdalom és elveszettem az eszméletemet.

Sötétségben ébredtem. Mellettem a sötétben emberi árnyak mozogtak. Különféle nyelveken beszéltek. Fent, magasan egy kerek lyukon az éjszakai égbolt sötétkékje látszott, teleszórva csillagokkal.

— Mi van itt? — kérdeztem gyengécske hangon.

Önkéntelenül Sumér nyelvét használtam és a válasz is ezen a nyelven érkezett:

— Tömlöc. Majd megszokod.

— Miért hoztak ide?

— Az átkozott királyuk rabja vagy. Ráadásul engedetlen rabja.

Hallván kétségbeesett feljajdulásomat, a sumér a sötétből csodálkozott:

— Nem tudtad? Hiszen neked sütötték a válladba a lázongók pecsétjét. Pecsenyeszagod van. Mit tettél, hogy így büntetnek?

— Semmit. Vagy hacsak azt nem, hogy nem vetettem magam a földre a királyi szekér előtt.

Felkuncogott a másik

– Könnyen megúsztad! Másokat kisebb bűnökért is szigorúbban büntet Asszur-Apal, levágatja a kezüket, a fülüket, kiégetteti a szemüket, vagy lefejezteti őket.

A sötétből jövő hang végül még szomorúbban csengett, mint előbb:

— Könnyen megúsztad, de lehet, még nagyobb kínok várnak rád, ha őfelsége visszatér a háborúból, ahova most ment el. Legrosszabb, ha itt felejt…

Az Asszur király ottfelejtett engem is és a többieket is a gödörben. Itt majdnem mindig hideg és sötétség honolt. Fény ritkán hatolt idáig, olyankor csak, amikor a nap éppen felettünk halad át, de börtönünk földje soha nem szárad ki. A dögletes levegővel és a mocsokkal megbarátkoztunk. Nehezebb volt megszokni, hogy a hideg éjszakákon, egymás hegyén-hátán aludtunk, nem törődve a legtöbb testet borító gennyes kelésekkel sem. Aztán ezen is túltettem magam, mert én is tele lettem elfertőződött bűzlő sebekkel. Naponta egyszer egy kötélen leengedték az ennivalót és vizet, ami a túléléshez kellett. Egy másik, erősebb, kötélen húzták fel a halottakat. A hullák addig hevertek közöttünk, ameddig a bűz már kibírhatatlanná nem vált. Az őreink csak ekkor és hosszas kiabálásainkra, szabadítottak meg ettől a kíntól. Mi élők az életnek minden pillanatához reménytelenül ragaszkodtunk, még ha testünk már csak roncsként tengődött is és elménk az őrület határán kínlódott. Minden erőmmel makacsul azon voltam, hogy túléljem, hogy ne süllyedjek a közöny mocsarába, mely már a másvilág előcsarnokát jelentené. Szakállam, hajam nagyra nőtt, izmaim elsorvadtak, bőröm elvékonyodott és az állandó nedvességtől berepedezett. Kezeim úgy reszkettek, mint az öregembereké, étvágyam semmivé lett, de erővel lenyeltem miden rohadékot, amit ennivalóként volt kegyes Asszur-Apal nekünk nyújtani. Minden gyengeségem ellenére egyes érzékeim sokkal élesebbek lettek a szokottnál. Látásom képes volt a sötétség mélyére hatolni, akár az éjszakai állatok. Hallásom olyan zajokat is észlelt, melyeket nem fogott fel előbb. Úgy tűnt, mintha a csontkockák zörgése, amivel őreink szórakoztak a börtön bejárata előtt, innen jönne lépésnyire tőlünk. Felettünk az éj csillagai mindegyre változtak. Szerintük állapítottuk meg az eltelt időt.

Hogy, hogy nem pusztultam el, tudja Apolló! Itt a kút mélyén, leállatiasodva bár, mégsem voltunk a világ folyásától teljesen elszakadva. Néha-néha az újabb halálraítélt érkező híreket hozott. Az egyik korbáccsal félig agyonvert rab vicsorogva mondta el, hogy Asszur-Apal eredménytelenül tért meg a háborúból.

— Asszur oroszlánja behúzott farokkal sompolygott vissza — mesélte két nyögés között. — Babilon nem esett el, Akkád fellázadt, Sumér földjén felkelt Tammuz fia. Új világot jósolnak, rabok nélkül, gazdák nélkül, egyenlő emberekkel.

Nem mindenki hitt neki: a sötétség szívében, a végtelenség határán is még a megalázkodás és a félelem uralkodott.

— Várhatod, amíg Tammuz fia kivisz innét. Egyedüli reményünk Asszur kegyelme…

— Vagy a hóhér kötele.

— Asszur hatalma megtört — folytatta az újonnan jött. — A király fele hadseregét elveszítette. A hátasok egyharmada odalett.

Egy másik alkalommal megvakított rabot löktek közénk. Késsel szúrták ki a szemeit. Ennyi. Nem sokkal érkezése után meghalt, de előbb még elmesélte Asszur-Apal dühét, aki megparancsolta ezer Akkád és Sumér rab legyilkolását és a levágott ezer fejet a folyón leúszó hajókon Babilonba küldte, ijesszen rá Kassit-illah királyra, hogy az adja meg magát.

— Kassit-illah majd levágja ezer asszír fejét, és a fejetlen hullákat elküldi Asszur-Apal udvarába — mormogta egy bölcselkedő hang.

Nekibátorodtam én is egy kérdésnek:

— Miért vakítottak meg?

— Ráemeltem szemeimet a pucér táncosnőkre. Tudjátok, csupán a királynak van joga ilyen látványra.

Máskor hetekig hírek nélkül maradtunk. Megtanultunk közben értékelni minden kicsi zajt, ami a külvilágból érkezett: a testőr katonák léptei könnyedek, vagy súlyosabbak, éjszakai kiáltásaik jelzik éberségüket, és Asszur-Apal szüntelen hatalmát a városon belül; a kockák zörgése, a kacagás és káromkodások jelzik, az élet mindenütt ugyanaz; a cimbalom és csörgők hangja mulatozásokról ad hírt. Hallottuk a király sátrába erőszakkal becipelt nők sikoltásait, a szekerek robaját, mikor a vadra indult a király, a megkínzott rabok üvöltéseit.

Egy idő után több rabot nem vetettek a tömlöc gödrébe. A legöregebb közülünk — számítás szerint több mint egy éve sínylődik itt — azt mondta, ez azt jelenti, hogy a király nem indul több háborúba.

— Kevesebb a rab és értékesebb. Lehet, eszükbe jutunk… De az egész földkerekség megfeledkezett rólunk. Egyre többször hallatszott le a palotából a mulatozások hangzavara és Asszur-Apal belemerült a dáridókba és lakomákba. Semmi reményünk nem volt a kiszabadulásra, hacsak nem a kötél végén, mellyel a halottakat húzzák fel.

Váratlanul eddig még sohasem hallott hangok törtek be kintről: halálsikoly, asszonyi visítás, fegyverek csattogása, harci szekerek robaja, sebesült lovak nyerítése. A palotában élet-halál harc dúlt. Ellenség rohanta volna le a várat és kiszabadítana? Hirtelen egy test zuhant be hozzánk. Egy asszír katona teste volt, még döngött a föld, ahogy lezuhant. Nem mozdult. Megtapogattam: már meghalt. Eltört a gerince az eséstől, de az arcán is kardvágás okozta sebből folyt a vér. Estére a harci zaj eltávolodott, majd meg is szűnt. Két napig élelem és víz nélkül tengődtünk. A harmadikon szakállas alakok jelentek meg a gödör szélén és köteleket, meg létrát bocsátottak le, hogy kihúzzanak. Szívemben, de a többiekében is feléledt a remény, részben teljesülve, részben megcsalatva.

Felérkeztünk: egy csapat reszketeg szörny. Előbb úgy tízen, majd egyre többen, ahogy az asszír katonák húzták fel őket a gödrökből, pincékből. Heves harcok nyomai látszottak az udvaron. A falak tövében otthagyott elesettek mind asszír katonák. Egymás hegyén-hátán feküdtek halálba merevedve, vagy összezúzódva a harckocsik romjai alatt, bámulva, mintha ki tudja, mire várnának. Semmit nem értettünk a történtekből. Őreink végig hajtottak kiabálással és lándzsaheggyel ösztökélve a palota udvarán: fényhez nem, csak az árnyakhoz, ködökhöz szokott szemeink elé mindenütt ugyanaz a látvány tárult. A király elé vittek. Azt vártam, Asszur-Apal képét pillantom meg, de más ült a trónon. Valahogyan ismerősnek tetszett, de hogy honnan, nem tudtam rájönni. Egyenként a királyt körülvevő főemberek lábai elé löktek és alaposan megvizsgáltak. Keresték, vajon jók vagyunk-e még valamire. A túl soványakat és nagyon betegeket félretaszították. A megbízott katonák elhordták őket onnan a kivégzésre, haszontalan éhes szájakra nem volt szükség. Közöttük volt az öreg is, aki több mint egy évet töltött a tömlöcben és a király kegyeiben reménykedett. Csak pislogott gyulladt szemeivel, nem értve mi történik körülötte. Mikor a katonák megragadták szűkölt, mint egy megvert kutya. Szívembe markolt a tehetetlenség miatta és minden miatt. Félrefordítottam a tekintetemet és a kezem ökölbe szorult. Hosszúra nőtt körmeim belevágtak a tenyerembe. Mikor hozzám érkeztek valamit intett az új király és hosszan rám nézett. Hosszúra nőtt szőke hajam és hosszú göndör szakállam mintha régi emléket ébresztett volna benne.

— Nem te vagy az, az orvos, aki nem akart arcra borulni Asszur-Apal előtt? — kérdezte.

A rabok, a főnökök, a harcosok mind talpra ugrottak a meglepődéstől, hogy milyen megtiszteltetés ért engem gazdájuk részéről.

Érdes, rekedt hangja a múlt messzeségéből a fülembe csengett. Ő volt az a harcos, aki meg akart magának venni, ott a rabok ketrecénél, mikor Asszur városába, Asszíria székhelyébe érkeztünk.

Bólintottam.

— Nagy istenünk Asszur hazug fia, a nyomorult Apal, a világ szégyene halott. Asszur isten választása reám esett, hogy legyek én a király. A rabszolgák, az asszonyok és Apal minden vagyona az enyém, Asszur-Nabu tulajdona…

A trón mögött egy pap orrhangon dicsőítő énekbe kezdett:

 

Asszur-Nabu a vár ura,

Övé a kincses kamra aranya,

A halott király asszonyai neki örülnek,

Ő küldi halálba az ellenkezőket,

Ő rak Asszur istennek belőlük halmot,

Illatos füveket gyújt, olajat áldoz,

Asszur istent imádjuk és fiát,

Asszur-Nabu királyt,

A nagy királyt…

 

Nabu újra szólott:

— Mindent megkap tőlünk az isten, ami megilleti és még azon felül is. A harcosok is megkapják, ami jár nekik, rabok és nők, lovak, kincsek és ruhák.

A pap képét a hála és a mohóság mosolya öntette el. A katonák örömükben bronz pajzsaikat ütögették fegyvereikkel. Asszur-Nabu nagylelkűnek akart mutatkozni velem szemben, tetszelegve a hatalmában? Vagy más gondolatai támadtak velem kapcsolatban? Úgy sejtette, varázslói hatalommal és jövendőmondással vagyok megáldva? Mindenesetre nem ütöttek, nem szidtak, sőt bizonyos tisztelettel bántak velem. A gazda kegyelméből nekem is jutott valamennyi. Elmenetelem közben láttam a többiek tekintetét, az irigységet vagy a gyűlöletet, ami kijár Asszur uralkodója szolgáinak. Szégyelltem magam és undorodtam, hiszen életem nagy részét a nyomorultak és semmirekellők között töltöttem, még ha talán isteni származású is voltam…

A királyi szolgák kamrájában pihentem napokig. Forró vizet, bort és olajat kértem és kaptam is. Gyógyítgattam a testemet, és lassanként erőre kaptam. Rendes ételt hoztak, tiszta vászonruhát és bronzeszközöket, hogy levághassam a hajamat és szakállamat. A napsütés nagyon jót tett és visszaadta erőmet. Szabadon járkálhattam a falakon belül a keskeny udvarokon. Különben maga a király is bezárva élt, testőröktől vigyázva, büntetve az ellenségeit és jutalmazva híveit, emelve rangjukat.

Eltelt úgy egy hónap. A napon melengettem csontjaimat. Jóformán észre sem vettem és egy rejtett kis udvarra tévedtem, talaja finom folyami homokkal volt felhintve. Reszkető kézzel, félig öntudatlanul írni kezdtem Egyiptom szent jeleivel a homokra: „Én Aton, a Nap fia, Théba papjainak, Ammon híveinek rabjaként éltem hét egész évig. Elsajátítottam tőlük a gyógyítás tudományát, a betegségek enyhítését, eltanultam a fej, a szem, a has és a végtagok operációit.”

Mindezeket a következőképpen írják: a nap jele, a fiú jele, a rabság jele, Ammon jele, az évek jele, a gyógyítók és az operációk jelei.

Folytatni készültem, mikor egy árnyék takart be és egyiptomi szavak jutottak fülembe:

— Egyiptomi vagy idegen?

Odafordultam, hogy válaszoljak, de a férfi, aki hozzám szólt éppen a homokba írt jelek fölé hajolva próbálta azokat olvasni. Ajka mozgásából kivettem, sikerül neki bár nehezen kisilabizálni, amit leírtam. Egy jó családból való harcost láttam, aki idegen ruhát hordott és — csodálkozásomra — olyan kékek voltak a szemei, mint az ég. Mióta Akháj földjét elhagytam, nem láttam ilyen szemeket, mert úgy az egyiptomiak, mint a núbiaiak, a Sumérba vagy Asszíriába valók szemei olyan feketék, mint a kátrány. Mikor az olvasást bevégezte, rekedt hangján megkérdezte:

— Igaz, amit ide írtál?

— Miért hazudnék nagyuram? — feleltem. — Csupán magam számára írtam, mert ki tudná elolvasni ezeket a jeleket itt Asszíriában? Egyiptomban éltem. A sors játéka vetett ide, ahelyett, hogy hazámba jussak.

Megkérdezte, hogy hívnak, szabad vagyok-e vagy rab, s kié? Elmondtam neki mindent, ahogy van, hozzátéve még azon vágyamat, hogy eljuthassak Hatti földjére és onnan Trójába, abba a városba, mely közel fekszik hazámhoz. Eltávozott anélkül, hogy még kérdezett vagy mondott volna bármit is. A kezemmel elsimítottam a homokot, azon gondolkodva, vajon mit hoz nekem ez a találkozás. Akármilyen oktalanság volt reményeket táplálnom, gondolataim mégis szárnyalni kezdtek, hátha a jószerencse hozta elém az idegent.

 

 Furcsa az emberi szív: mindig kész újra hinni a jobb sorsban,

Bármily távol is van honától, vagy balsors üldözi s rabiga sújtja.

Mint a tengeren bolyongó, ki kész szabadulást remélni,

Látni lankás partokat, hol csak sziklaszirt mereng a tengeren.

Így vagyok én is, hallván ismerős beszédet és szelíd szavakat,

Máris hiú remények támadnak szívemben pedig azok csak csalfa álmok.

 

Mégsem voltak csupán álmok. Este nagy lakoma készült a palotában, melyre váratlanul meghívást kaptam, előrángattak csöndes zugomból, ahol éppen nyugtalan álomba merültem és a vacsoravendégek elé cipeltek. Az asztalfőn az új király ült — Asszur-Nabu. Oldalt a díszasztalnál vagy tíz férfi foglalt helyet, mind olyan öltözékben, mint amilyent az viselt, akivel az udvaron beszéltem. A teremben rengeteg vendég nyüzsgött, az asztalok roskadoztak a húsok és gyümölcsök halmai alatt. Nagy ezüsttálak hevertek egymás hegyén-hátán. A szolgák folyamatosan hordták a bort és az ennivalót. Mikor Nabu észrevett, intett a mellette álló szolgának, aki az őreimnek továbbította a parancsot. Az idegen férfiak asztalához lökdöstek. Tolmácsuk ismeretlen nyelven mondott nekik valamit. Asszur-Nabu, a király hallgatta és jóváhagyólag bólintott. Ez volt minden. Nem vittek többet vissza régi zugomba, hanem egy másik, gazdagabb udvarba, ahol az idegeneket látták vendégül. Később értettem meg a történtek lényegét. Az idegenek Khatti nemzetiségűek, vagy ahogy magukat nevezik hettiták. Asszur békét akart kötni a Hettita birodalommal, az erős északi szomszéddal, kivel eddig harcban állt. Tervezték, szövetségre lépnek. Ezért aztán Asszur-Apal követeket küldött hozzájuk és fogadott tőlük. Apal már nem élt, de terve jónak mutatkozott és az új király Nabu elhatározta, maga is keresi a barátságot a Khatti urakkal. Tisztességgel fogadta küldötteiket és gazdag ajándékokat készített számukra. A megállapodás létrejött és a követek rövidesen vissza akartak térni Hatti földjére. Közülük éppen a legnagyobbal találkoztam, mikor az udvar homokjába hieroglifákat írtam. Hatti számára fontosak voltak az Egyiptomban tanult orvosok, de a régi ellenségeskedések miatt nem tudtak ilyeneket szerezni maguknak. A követ engem elkért a királytól, aki másokkal együtt átadott nekik. Ajándékozott még drága illatszereket és edényeket is, melyeket Sumér és Babilon földjén zsákmányoltak.

Nem sajnáltam, hogy mehettem. Asszíriából nem ismertem mást, mint a halottakkal borított utat, a nyomorúságos falvakat, a székváros tömlöcét, ahol raboskodtam és majdnem elpusztultam az éhségtől és betegségektől, valamint a palota szűk udvarait. Amíg Nabu országát el nem hagytuk, lehajtott fejjel lépegettem, ne lássam csak az előttem menő lábnyomát.

Ennyi nekem elég volt.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:19 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 620 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.