1. jelenet
a pub egy pincehelyiségben van, és bár a lefelé vezet? lépcs?k, a légkör h?vösödése, az aláereszkedés mindig a lecsúszottság érzetét váltja ki bel?lem, ehhez képest szinte luxuskörülmények fogadnak. a falon bordó és királykék kárpit öleli egymást szépen metszett formákban, pontosan úgy, mint azok az egymás felé néz? arcok, amelyek közt a komplementer szín? tér tökéletes kelyhet formáz. bár hivatalosan a kéknek nem a mélybordó a komplementere, a színösszeállítást jóval kifejez?bbnek érzem, mint az utcai hercegn?k babakék-rózsaszín kombinációit.
vannak tükrök is. a bárpult mögötti, kötelez? darabot leszámítva még van néhány a helyiségben, de azok nem borítják be a falat, sokkal hangsúlyosabbnak t?nik tükör-mivoltuknál a súlyos, pattogzott aranyú fakeret. a meleg hangulatot a színek, a keretezett tükrök és az asztalok ében-látszata adja meg, a modernséget pedig falon kígyózó avantgard formák látszólagos öncélúsága. a bárpulton, mint hedonista laboratóriumban, különös formájú üvegekben színes-áttesz? és opálos-tejszer? mérgek állnak. sejtelmes, melegsárga a hangulatvilágítás, halkan szól a legcoolabb chill, amit csak föl lehetett lelni a város exkluzív cd-boltjaiban. árak a plafonon, az asztaloknál világnyelvek és szlávos vakkantások halmaza. jószándékú, udvarias turisták.
észreveszem a tíz centi magas, parányi platformot, ami szolid színpadként funkcionál. a kezemben lev? vasakat (mikrofon- kottatartó- és szintiállvány) szinte áhítattal támasztom a vörös bársony borítású falnak. a zongorista követ, vállán hatoktávos szinti, másik kezében aktatáska kottákkal, kábelekkel.
a tulajt keresem. ? még nincs itt, a pincérek elmondják, mi a házirend. a vendégek feszengve, várakozástelien méregetnek minket.
tétova beállás után nekikezdünk az els? dalnak. nem hivalkodóan, inkább csöndesen, hadd szórakozzanak az emberek, hadd mondják el a velük szemben ül?nek, mire vágynak, mit várnak t?le, mi tetszik nekik, mi nem, milyen csodálatos is az élet így kora este…. középtempós swinggel kezdünk, satin doll. utána finom, visszafogott, nem kevésbé laza bossa nova, címe corcovado, tudat alatti feszültséget, finom érzéki vibrációt kelt?, sznob felhangú szám. a vendégek már annyira nem figyelnek, észrevették, hogy hagyjuk ?ket élni, nem kell rajtunk csüngeni, mi csak szolgálunk, és ért? fület remélünk.
a zene lágy, omlós, befogadható, mint egy csinos teasütemény. a hangom kicsit talán túl finomkodó.
az angel eyes blues-vontatottságánál ráengedem a hangulatom a számra. mikor felpillantok, a te nevedet látom vérvörösen égni a bordó falikárpiton.
2. jelenet
zöld, gondozott tér, némi szemét, simogató napfény, kényelmetlen pad. fontos dolgokról beszélgetek, félig odafigyelve. a téma érdekel, de tudatom jó részét lefoglalja a napfény élvezete. még így is a megfelel? helyeken és jókat válaszolok, néha kezdeményez?készségem bizonyítékául irányítom is a témát. a másik padon sz?ke lány, csak a cip?je többe került, mint amennyi pénzem valaha is volt. státusszimbólum-mobilján hadovál valamit, talán távoli (vagy épp egy utcányira trónoló) kedvesével.
el?veszem a light kólás üvegemet, benne a házi kefirrel, a megfelel? résznél hevesen bólogatok, és elszégyellem magam afölött a tény fölött, hogy ez a beszélgetés több figyelmet igényelne t?lem.
3. jelenet
feszített figyelemben telnek a percek. biokémiai világkongresszust tartunk a természettudományi karon. személytelenül, problémamegoldó üzemmódban létezve hallgatom az adást. a walkie-talkie-n valaki az "a" épületb?l a szent és sérthetetlen "c" csatornára lépett, ami annyit tesz, hogy komoly gondja lehet neki – végülis ez egy hozzávet?leg háromezer f?s konferencia, bizonyára komoly oka van rá, hogy a saját csatornájáról a vezet?ségire lépjen.
van is. az egyik el?adó elájult, mondja, orvosra van szükség, és ment?t kell hívni. kinevezett f?orvosunk hihetetlen gyorsan reagál, és bár nagy az adásban a zörgés (tömör vasbeton az egész futurisztikus kóceráj) tisztán értjük a kérdést: mi történt?… a kissrác elmondja az esetet: török biokémikusn?, elájult a leveg?tlen kisel?adóban, körülötte közönyös és jajveszékel? értelmiségiek gy?r?je.
egy másik hang beszól – nincs szükség ment?re, már felállt.
els? hang közli, hogy a hölgy még mindig fekszik.
de épp csak elesett, mondja a második hang, azt mondja, jól van, már megy is a következ? szimpóziumra.
de hát itt fekszik, a két szememmel látom – mondja az els? hang az illusztris "c" csatornába, egyre ingerültebben.
a káosz eluralkodik, az elájult n? kés?n jut orvoshoz, az elsett n? néhány száz méterrel arrébb már harisnyáját igazgatja és megtartandó el?adásának diáit veszi újra magában. semmi közük nem volt egymáshoz, azon kívül, hogy mindketten a kritikus id?pontban kerültek a földre.
4. jelenet
másik bár. a zongorista és a nagyb?g?s a last tango in paris-t játssza. ez egy instrumentális szám, így hát lejövök a színpadról, és egy asztalhoz a zongorista rajongója mellé telepedek élvezni a dallamív szenvedélyességét és végletes húzását. már épp halvány burkot vonna szememre a meghatottság könnye, mikor észreveszem a rajongó szemén a már kialakult könny-hártyát, és arcán az elmélyedt kifejezést. összehasonlíthatatlanul nagyobb élvezet számára figyelni a zongorista göndör fürtjeit és hallgatni széthulott játékát, mint beszélgetni, vagy épp szeretkezni vele. tudom, hogy szeretne szép formákat összetákolni a zongorista szilánkosra zúzott, esend? életéb?l, de túlságosan imádja hozzá, hogy lényegében tudjon segíteni neki. a zongorista zaklatott életének csillogó cserepei gyöngyökké gömbölyödve ömlenek a szórakozó emberek hallójárataiba az észveszejt? dallamban.
mintha valami fontos történt volna most – gondolom – majd visszatérek a mikrofonhoz, és eléneklek egy jazz standardet, ami a maga egyediségében is ugyanolyan, mint bármelyik másik. a szerelem a távolságot igényli – gondolom még elmosódottan a szóló alatt, aztán ismét koncentrálnom kell, visszalépek mézes, finom hangon a következ? verzénél. nem rontottam el a belépést. ez is valami…
a rajongó szeme tébolyultan, nedvesen égve függeszkedik a zongorista feszült arcán. az viszont csak a harmóniamenetre koncentrál. még ha érzi is, hogy valaki mély érzelemmel figyeli, legfeljebb egy zavart mosollyal, egy suta félrepillantással mutatja, hogy észrevette. jól tudja: ?t is csak akkor szeretik, mikor játszik.
mikor ad.
5. jelenet
ronda kocsma; nem is tudni, pontosan hol – már jól az éjben járunk. az asztal nyikorog, sokan üljük körül, mindenki izzad, két üvegre olvadt gyertya von dicsfényt feltörekv? fejeink körül. futólag azt gondolom, hogy vajon nálam mindig este van-e, majd inkább a kancsó szép ívén pihentetem asszimetriáktól gyötört lelkemet.
a bormintás asztal körül mindenki elhasznált, fáradt, zavart, vagy épp nagy elánnal ilyen-olyan témákhoz f?z fontosnak hitt megjegyzéseket, amely – egyébként helytálló – megállapításokat primitív poénok és artikulálatlan hangok áradata teszi lehetetlenné.
egy-két ember borzongatóan izgalmas társasága tartóztat csak vissza az azonnali éjbeolvadástól. reményked? érzés, minta várnék t?lük valami nagyon is személyes lelki egyesülésfélét… ami egyébként technikailag nem jelent többet, csak egy-egy cinkos mondatot, tekintetet; egy-egy íves, pontosan rajzolt, kizárólag térid?ben értelmezend? kézmozdulatot, ami igazolja, hogy értjük egymást.
mostanra már mindenki a saját világában jár. néhány képzeletbeli kézfogás, ölelés, simogatás még történik az asztaltársaságon belül, aztán mint ázott ürgék megyünk, tanácstalanul szedel?dzködünk össze a hazamenetelhez, el?re élvezve a buszon zötyög?s hazaút élvezetes képzelgéseit, pótolhatatlanul jóles? egyedüllétét.
6. jelenet
elmegyek az erd?be megnyugodni. nincs más választás – az edz?cuccom büdös, a billenyt?zet poros. azt hittem valahol naivan, tudat alatt, hogy lesz ott valaki, aki majd segít nekem, de nyilvánvalóan nem volt. távolról vadorzók lövéseit hallottam, a közelemben csak zizegett a nyár. láz fogott el, vérb? bánat, aztán az égre néztem, és láttam, hogy a radar hogyan pásztázza azt… még az ég sincs egyedül.
attól féltem, lel? egy vadász, pedig felt?n? pirosba öltöztem. mikor magamra öltöttem a lopott nike-hamisítványt, arra gondoltam, hogy ennél nagyobb bóvli nem létezik – még a hamisítványt is loptam – és arra, hogy ebben csak nem puffantanak le. egyszer egy gershwin dalt énekeltem a porszáraz mocsár kell?s közepén, mikor a közvetlen közelemben süvített el a golyó.
úgy t?nt, magányosságom helye s?r?n látogatott. most elterülök a tájidegen betonon és várom a gyilkos vadorzót, de csak nem jön. egyedül vagyunk, én és magam.
buliba is mehetnénk, én és magam. ellennénk jól, afel?l nem kételkedem. az mp3 lejátszó zenéje mozgásra buzdít, a táj mozdulatlan hallgatásra. az ?z elszaladt, a vadász elmaradt.
a zene felkorbácsol, de nincsenek emberek, akik befogadjanak engem. ekkor értem meg, hogy az igazi dalok magányosan születnek, aztán vagy találnak platformot a megszólaltatásukra, vagy nem.
fekszem a betonon. esteledik, érzem a melegét. alattam a mélység; egy fedett dögkút tetején heverek. nyár van, bogarak csípnek – ami nem hiányzik – és szell? simogat, mint ért? kéz.
mindenb?l lehet tanulni, gondolom, csak nem biztos, hogy van hozzá energiám. a tanulás koncentrációt igényel, azt a bizonyos tehetséget, amit nem nagyon tudok irányítani mostanság. olyan a koncentrációs képesség is, mint a földi jók úgy általában – vagy van, vagy nincs. ha van, örülünk – ha nincs, mást keresünk helyette, vagy inkább pácolódunk, érlel?dünk saját levünkben.
semmi sem hat olyan er?vel, mint az els?, gyerekes szerelem.
el?ször ezt a bizonyos szerelmet jöttem ki ide megemészteni. ezt, amit tudvalev?leg nem lehet, de id?vel itt ragadtam majd' minden fontos gondolatomnál. ha épp jó id? volt, itt feküdtem végig a húszcentis betonon életem nagy váltásait; itt énekeltem ki magamból a b?rfeszít? szeretetet és bánatot – az egyedüllét feloldott, a meleg beton megnyugtatott, az erd? csendje pedig mindig megadta figyelmet, amit igényeltem.
7. jelenet
szimpatikus, régimódi kertiparti. a fiú játszik a gitáron. kertvárosi, levél-szegélyezte égbolt borul ránk, a tér minden fodrozódása végtelenül kedvesnek, barátinak, élhet?nek t?nik. hanyagul dizájnolt, kerti m?anyag-székeken ülünk, mohón szippantjuk magunkba a nyár illatát, a gitáros pedig csak játssza sorra a slágereket, id?nként zenei szakkifejezésekkel kommentálva saját tevékenységét. beszélni már talán nem is lenne képes összefügg?en, de zenélni még tud.
láthatalan, bizonytalan, érzékeny csápjainkkal keressük egymást a sötétben, meg-megbotolva a lápi zsombéknak is beill? f?csomókban, élvezvén a növények penge-kaparászását bokánkon. (tutajosnak a tüskevárban kottapapír lett a b?re a sástól, amire kés?bb, a regény cselekménye során, énekesmadarak elmosódott, vad dallamai lettek rögzítve.)
piros kedvvel végiggajdoljuk az összes slágert, amit közösen tudunk; egy ideig figyeljük még a roppanó tüzet, majd parttalan, de udvarias vitákba bocsátkozunk a leveg? tisztaságától és vitakészségünk bátorságától megrészegülve.
diófák. sokan. k?risfák. közeli szántók gyomjai… növényi illatok minden parfümnél szentebb pollen-felh?jébe burkolódzunk, kényelmes paplanként borul ránk az évszak krémes bája.
élni jó – érezzük mindannyian egy-egy pillanatra, majd reggel, visszahúzódva biztonságos csigaházunkba, hazakúszunk a helyre, ahol akkor tanyázunk, ha nincs mit mondanunk.
8. jelenet
egyszer strucctollat loptam az állatkertb?l. kés? tavaszi, ragyogó, szafarisan sárgásbarna hangulatú nap volt. a csíp?s cs?r?, kapkodó fej? strucc tolla fert?tlenítve és hajlakkal lefújva a mai napig a polcomon áll, más egyéb tollakkal egyetemben, egy dizájnos kólásüvegben. néha arra gondolok, hogy pontosan úgy mered ott, mint egy groteszk csokor virág.
meglehet?sen unatkoztam azon az állatkerti látogatáson. kicsi voltam, bár nem tudom pontosan besaccolni, hány éves is lehettem. annyi biztos, hogy valami céges csapatépít?-tréningekre emlékeztet? családi program volt, leszámítva persze az ingyenszaunát (az nem volt).
valamennyire persze érdekeltek az állatok, de a körülöttem lev? emberek semmi figyelemreméltót nem produkáltak. így döntöttem amellett, hogy inkább tollakat rabolok az állatkert különböz? madárfajaitól.
a pelikánoktól és a visongó arapapagájoktól viszonylag könny? volt, a halványuló rózsaszín? flamingóktól annál nehezebb… elkülönített tóból szürcsölgették a számukra alapvet?en nem megfelel? alga-összetétel?, poshadt vizet.
már akkor is mindig el kellett valamivel szórakoztassam magam, és ami azt illeti, mindig sikerült… tollakkal, feltört kristályú kavicsokkal, vagy épp a földb?l el?bányászott drótokkal, madzagokkal, gombokkal; kés?bb olvasmányokkal, fura tapintású dolgokkal, izgalmas textúrákkal, fizikai (anyagok) és elvont (érzetek) értelemben. mindig csak kerestem-kutattam valami után, ami igazán fontos lehet számomra, amiért rajongani tudnék.
mindig is szerettem volna magam átadni valami fels?bbrend? sodrásnak. mikor épp sikerült, mámorító érzés volt, de csak annyi id?re, mint egy darázscsípés: els? döbbenet, az esemény integrálása az aktuális világképbe, az esemény megemésztése, lecsengés. mindez percek alatt.
9. jelenet
egy rákosszentmihályi homokozóban ültünk – nem, nem voltunk már gyerekek… csak épp egy játszótérre hívtam ?t, hogy láthassam. ? meg akart szabadulni t?lem, én szintúgy. ez volt találkozásunk remélt jöv?beli értelme. az a remény vitt minket oda, hogy a p?re viszontlátás majd jól kijózanít minket illogikus, lehetetlen szerelmünkb?l egymás iránt.
? azt mondta: házinyúlra nem lövünk.
én azt gondoltam: ha én nem lehetek házinyúl, akkor egyes barátn?id miért lehettek azok?
nem szóltam, csak kezét szorítottam a nagy szerelemnek, aki könny?nek látszó léptekkel táncolt haza a diófa utcába, üres kézzel, dacos szívvel, búzavirág-kéken. szép volt, és távoli. pont olyan, amilyennek szerettem.
nem tudom, tudta-e, hogy vak szerelmemben tíz emelet magasan lebegtem a korláton kívül, csupán mert azt hittem, soha nem lehetünk többé együtt… és akkor már ez nem is számított.
azóta öregedtem, és sorra elmaradnak a látványos tettek. néha úgy érzem, szerelmes vagyok. néha úgy érzem, az ember bármit tesz, bárhol van, bármivel próbálkozik, végtelenül, elmondhatatlanul magányos. ekkor nosztalgiával gondolok arra a homokozóbeli pillanatra, amikor megértettem: mindenr?l le lehet mondani. még az els?, legnagyobb, legforróbb, felejthetetlen szerelemr?l is.
10. jelenet
vannak zsenik. igaz, nem tudom pontosan definiálni, kik is azok. csak egyszer?en hallgatom, olvasom, megértem ?ket. élvezem, hogy kimondják azt, amire én nem vagyok képes.
mégis… id?r?l-id?re, fáradhatatlanul megpróbálkozom kifejezni azt, ami "szerintem" van… mindennap gondolkodom, írok, gyakorlok, olvasok, figyelmesen hallgatok, és nem látok más utat magam számára, mint alkotni… nagy, aláhúzott, tizenhatos bet?méret? "a"-val. nem vágyom másra, mint valamivel, ami eddig nem létezett, gazdagítani a létez?k amúgy is széles tárházát… persze csak azzal, amivel érdemes.
itt kezd?dik a paralízis. mivel érdemes b?víteni azt, ami van, és már eleve felfoghatatlanul sok? vajon ez kiszolgáló, vagy épp önkiszolgáló rendszer?
hiába kívánom, senki nem mondhatja meg nekem, hogy mi az, aminek létjogosultsága van, és mi az, aminek nincs. magamra vagyok utalva, mint mindig is. létbizonytalanság száz százalékon, önbizalom nullán. engedjetek létezni, semmi többet nem kérek. minden embert szeretek, pusztán azért, mert létezhetnek. cserébe, simán üzleti alapon – engedjetek engem élni!
