Zsákai Lilian Szerző
Vezetéknév
Zsákai
Keresztnév
Lilian
11 év Nincs Komment

mint levetett kabátod, heverek a pamlagon,
míg h?vös volt, jóles?n ölelhettelek,
gyenge vállaidra borulva védtem
ifjúságtól sovány, beteg testedet,
keszty?ként simult kezem a kezedre,
saját magadtól, mint szélt?l óvtalak,
én voltam a csizmád, hogy ne érjen mocsok,
er?s borként ittam minden meleg szavad,
minden délután és minden áldott napon
az id? kerekét szavaddal hajtottad,

azóta azokat a szavakat hallgatom.

 

akkor még nem tudtál hazugságlabirintust,
nem ismerted az elhallgatás komor poklait,
nem hitted még, hogy csak f?szerep az élet,
nem hallottad még a szirének hangjait,

 

mára piszkos teher a fényes órák násza,
mert aki szeretett, csak az marad magára.

 

most csak kopott kabátod vagyok,
szálanként foszlottam le rólad,
rongyperceimben hazug az élvezet,
a nyugalom kerül, mint a maguknak valókat,
akiket már nem ?riz, csak pár emlékezet,
hol vagy már te, hogy újra betölts,
engem, a korán és rosszul öreget?
kinek gyöngyözöd most id?kerék-szavad?
kinek fehéríted a bíbor felleget?
kinek nevetsz most? nevetsz még néha?
kinek adod át megizmosult testedet?
ki borul ölelésemben er?sült válladra?
van még bármi, amit érted tehetek?

 

nem emlékszem, mikor adtad már
a legutolsó csókot fonnyadó ajkamra.
te férfivá lettél, én öreggé benned,
emléked foglalom árok-ráncaimba,
és csak fekszem, és már nem várok,
b?römre egy élet álma tapad,
izzadt képzelgésben szentté teszlek,
ördöggé, emberré – mindnek láttalak
az éjszakák végtelen képsorain át
álmodom él?vé a sosemvolt napot,
a pamlag karfáján, odavetetten
illatodon kívül mindent elhagyok,

 

semmi, csak egy kabát a karfán.
testmeleged az ablakon párafolt.
százszor le-, ki- és megvetettél.
én mindvégig, az én szavam igaz volt.

 

———————————————————

Kedves Lili!

Sok-sok finomság, szépség;
gyögítik olykor közhelyes részek:

akkor még nem tudtál hazugságlabirintust,
nem ismerted az elhallgatás komor poklait,
nem hitted még, hogy csak f?szerep az élet,
nem hallottad még a szirének hangjait,

mára piszkos teher a fényes órák násza,
mert aki szeretett, csak az marad magára.

ÉN helyett nem ÉS van itt?:
én mindvégig, az én szavam igaz volt.

Nem sok kell hozzá, és igazán szép.
Kérlek, nézd át!

Kézcsók:
Gy.

11 év 9 komment

lassan már estébe kúszott az alkony,
mint káprázat játszott szemeden a fény;
lámpák látták benne nátriumg?z-álmuk,
átviláglottak az éj gyolcsszövetén,
 
tücskök cirpeltek, arrébb tranzisztor búgott,
valahol egy nejlont rángatott a szél,
két szemed: két hold egy ezüst világban,
két szemed hívott vákuumfeketén,
 
hogy elnyeljen pupillád vonatalagútja,
ahol semmivé b?vül a fekete tér,
azóta egyhelyben zuhanok benned,
alizként szemtükröd másik felén.

fekete szemed
11 év Nincs Komment

lassan már estébe kúszott az alkony,
mint káprázat játszott szemeden a fény;
lámpák látták benne nátriumg?z-álmuk,
átviláglottak az éj gyolcsszövetén,

 

tücskök cirpeltek, arrébb tranzisztor búgott,
valahol egy nejlont rángatott a szél,
két szemed: két hold egy ezüst világban,
két szemed hívott vákuumfeketén,

 

hogy elnyeljen pupillád vonatalagútja,
ahol semmivé b?vül a fekete tér,
azóta egyhelyben zuhanok benned,
alizként szemtükröd másik felén.

11 év 7 komment

poros már minden.

 

törölgetni. azt kéne,
és kidobálni az olvadt,
felpüffedt tárgyakat;
boldogan vonyítani az égre,
tudván: hazaértem végre,
és selyembe öltöztetne
egy abszurd alkonyat.

 

mostanra elfáradtam.
– ne mondd, hogy nem vártad –
mégis átölelsz, mikor
remegtet a bánat.

 

átölelsz, mikor ledönt a nyomor,
és elfogadod, ha egy ötösöm sincsen,
átölelsz, mikor nullamerev vagyok,
és átkozottul poros a minden,

 

barátoddá tettél.
persze, ezek csak szavak,
mint a szegénységben is
arany alkonyat.

 

11 év 8 komment

hova mehetnék, ha te nem laknál bennem,

ha nem suttognád mindig ugyanazon szavakat,

mihez menekülhetnék, ha épp szeretnél engem,

vagy éppen én szeretném fájó magamat,

mi volna forrásom, ha egyszer? volna,

és érdekelnélek, akár csak percekig,

mi maradna t?led, ha nem lázálom volnál,

– az álom nem hazudik, te hazudtál mindig is –

mibe feledkeznék, ha nem volna a kezed,

amivel terheled a kis- és nagyterceket

a kemény alaphangra, egy és millió éve,

gyerekként, feln?ttként, ?sz hajat megérve,

mit hallgatnék, ha nem a te hangjaid,

míg imádott fájdalmam újra megébred,

miért görnyednék, ha nem ismernélek,

ha élek egyáltalán, már csak ezért élek,

hogy érezzem, ahogy újabb döfésekkel

ékesíted kih?lt testem.

 

 

üres szemmel téged nézlek:

már csak nemlétedt?l félek.

 

 

csak figyelek, szeretek, nem remélek semmit.

az én sorsom marad egy kék hajnalig várni,

ujjaim nyomán csak egy sor vers fakad,

nincs már más, csak képedre vigyázni,

addig a hajnalig, amelyen testem megtagad.

11 év 6 komment

1.

nem hinnéd, de egyszer én is voltam gyerek.
voltam a tojássárga, nevet? nyári sugárnyaláb,
mikor még nem vártak sehol veszélyemberek,
csak simogattak a tekintetek, a hangok, a szavak,
mert téged még soha, soha nem láthattalak,
nem tudtam, hogy iszod majd a kávét,
és milyen vagy, mikor számolod a percet,
ahogy költöd egymásra a kis- és nagytercet,
nem tudtam semmit, s a nyárban a sz?ke kazlak,
a mosolygó, kövér délutánhegyek
megengedtek mindent,

azt is, hogy önmagam legyek:
kicsi ember, a tornácon állva.

tél is volt néha, de nem fáztam sohasem.
a jégkristályok koccanása csilingelés volt,
és ajándék volt minden,
pedig még nem kellett semmi,
nem volt mit?l félni,
nem kellett rosszat tenni,
nem kellett még vágyni,
csak viszontszeretni,
csak átaludni az ezüstös
éles pengeéjszakákat –
nem volt soha semmi,
ami holnapig nem várhat –

csak szaladni kellett a libatop közt,
és leverni mindkét kövérkés térdem,
királylánynak lenni pár tündérmesében,
mikor légvárak helyett homokból van minden,
és anyám neve még mind elásott kincsem,
h?vös volt keze piros homlokomon.
arca ott olvad a forró betonon.

most szürke szemem hályoga vetít?vásznom,
parádéztatom rajta emlékeimet.
nem hinnéd – néha én sem hiszem –
de én is,

még én is voltam gyerek.

2.

voltam bolond is, úgy hívják: fiatal.
álltam néha én is reflektorfényben,
csillagot kutattam a fényszennyezett égen,
tábortüzek mellett a hamis gitárok
barátokká tettek, éltették az álmot,
hálózsákokban aludtunk még együtt,
minket a h?vös nem érdekelt,
s mindenki megkapta még,
amit csak érdemelt,
ébred? vágyunkban szabadok voltunk,
ünnepnapokra még vörösbort is hoztunk
és hittük: nem lehet baj,
csak szerelmek, cetlik és füzetek vannak,
néha dolgozat, a tábor és semmi más,
mert tudtunk még hinni, tudtunk együtt lenni,
csak cip?nk tört néha, amikor épp új volt,
verseket írtunk, amikben mosoly volt az újhold,
csak töltöttük az id?t, nagy vizespohárba,
a könyvtárban vihogtunk,
és ránk szóltak mindig,
nem számítottunk holnapra csak mára,
meg a zsebben lapuló törött cigarettára,
egymásnak voltunk, mert titokban féltünk,
de mindig hittük, mi majd örökké élünk,
és tettünk folyton, mert tenni volt a szép:
diadém ölelte mindannyiunk fejét.

te? te és te és te végig ott voltál, és nem is.
lehet, hogy csak a fény vetett be az ablakon,
lehettél csak árnyjáték a csupasz falakon,
de én csak néztelek, mert nekem látszottál.
az volt életemben az utolsó tiszta pillanat:

kontúrod id?tlen lebeg.
kontúrod örökké megmarad.

voltam bolond is, úgy hívják: fiatal,
volt, mikor még szép volt hinni szépet,
hogy együtt leszünk egyszer majd félig egészek,
mert voltam bolond is. nem tehettem róla.

másodpercet kattog a józan falióra.

3.

voltam ember, akinek számít a szava.
éltem egy bonyolult, színes életet,
kezem végigszaladt a lét függvényein,
gy?ztem a szikár munkahegyeket,
és láttam, ahogy a kávét iszod,
sok cukorral, kevés tejjel,
a színes, mintás bögrékb?l,
ázottszürke hétf? reggel,
mikor bedobják az újságot,
és tompa fény oltja ki lángod,

voltam tisztes állampolgár,
voltam minden, aminek akartál,
voltam büszke, komoly és kacér,
néhanapján szégyelltem magam,
de ember voltam mindig,
ha ?szült is már hajam,
írtam sokat, és borvörös
b?rkötésbe szorítottam
minden elmúlt mosolyod,
a cinikust, a naivat,
a kérd?re vonókat,
te rám szórtad ?ket,
de nekem rólad szóltak,

a mosolyokat, amikért azóta egyenként fizetek.
ha már nem tartozom többé, csak akkor mehetek,

mert láttam, hogy terhelsz alaphangra tercet.
láttam, ahogy végtelenig és tovább feszíted a húrt,
láttam, ahogy megjelennek els? ?sz fürtjeid,
és láttam zsebedben életem hogy lapult,
és már sosem leszünk együtt anya és apa –

de voltam ember, akinek számít a szava.

4.

most ?söreg monstrum vagyok,
az id? szögesdrót talapzatomon,
ajkaimon porszárazak szavak,
nincs már holnapom, és a tegnaphoz viszonyom,
semmi sem sújt, csak egy remeg? látomás:
a tiéd, mert ha te vagy, nincs senki más.

és vagy, anélkül, hogy tudnál róla,
anélkül, hogy kísérteted ajka megvonaglott volna,
az, amivel évezredekig ittad a kávét,
sok cukorral, de csak kevés tejjel,
és isten voltál: uralkodtál felszegett fejjel

reggelente frottírköntösben jártad el
a mindennapi, csendes táncokat,
és én csak néztem és láttam,
és ezredszerre is újra megszerettelek,
magam kapcsoltam föl az acélláncokat,
amiket most egy más világban ékszerként viselek.
még ebben az életben is szeretlek,
amiben soha nem ismertelek.

talapzatom omlik, múló faj vagyok magam is,
nincs többé már igaz, csak egy,
de lehet az is hamis,
nem számít mert te voltál,
és szemem hályoga alatt
neked mindig új életet adok,

bár már csak egy ?söreg monstrum vagyok:
magam után csak talapzatom

és egy testnyi teret hagyok.

5.
már halott vagyok,
de voltam emlékm?ved is,
és fejfája a napnak, melyen megismertelek.
az id? galaxisgerincén ülve elképzelem kezed,
és egy univerzumnyi csillagot kezedbe szórva
köszönöm meg, hogy szerethettelek.

 

 

12 év Nincs Komment

 

1.

 

újra pereg most épp egy rég leforgott filmem:

s?r? cseppek szántanak vízkövet a csempén.

közben szappan marja ki tisztára sírt szemem,

zuhanyrózsa bomlik volt fehérünk mentén,

vénámban a víz tudatlan, áldozottan zubog.

 

ego-k pillangóznak ego-k víztestén.

 

2.

 

fürd?szobánk fala foltos, h?vös, szétélt,

s mint változó, mi már magától is eltért

élvezi a helyzet abszurd, lágyult magát:

vízcsobogás komponál újabb éjszakát.

 

megfáradnak ebbe a halvaszült nappalok,

mert önismétl?k már az üvölt? balladák.

kulcsra zárt szemmel sötétet hallgatok,

 

zuhanyzom. folyjon át rajtam a holdvilág.

 

3.

 

zuhatag lazítja betontömb izmaim,

mutatóujjam egy apró örvényt kavar,

tegnap még téged is úszni láttalak:

 

 

mára bennünk sz?kült csenddé a zavar.

——————————————————————-

Szia! Jó, meg minden, de az els?ben a közben – miközben nem túl szerencsés, az egyiket váltsd ki valamivel!

Pussz!

12 év 5 komment

 

1.

 

ronggyá tetten, megveszetten,

egy gy?rt farzsebb?l kiesetten

a hajnalpacsirtákat hallgatom.

 

minden megszerettettem,

minden éltem elhagyom;

úgy fürdöm a hajnalban,

mint halni hívó mélyben.

 

nem számít már rég az id?.

te megtudtad – én megértem.

 

2.

 

most dögvirágok bús illatát

issza magába a partmenti táj.

a lépcs?n múltunk elüldögél,

kiöntve karcos vörösborát;

 

felejtend? vagyok neked,

mint bárki ember bárkinek.

a létezésb?l kiszakadtan

áldozzunk a semminek –

 

3.

 

homok pereg ujjaink közt,

közénk feküdt a rettenet.

id?vel már nem számít,

hogy ki kit is szeretett.

 

12 év 4 komment

újabb három jelenet

3. jelenet

 

a kis emo-s üveges tekintettel bámul ki az amúgy párától és tagekt?l átlátszatlan, betonfalra mutató ablakon. a kocsi végében áll, mintegy ellenszegülve az utazóközönségnek, és görcsösen próbálja lazának feltüntetni magát: háttal a falnak d?l, nem kapaszkodik, tornacip?s lábát keresztbe veti. feketére festett, félhosszú haját hagyja szemébe hullani, és érz?dik rajta, hogy rettent? sejtelmesnek gondolja hajfüggönye mögül el?villanó, ellenséges tekintetét. próbálna is építeni a hatásra, amennyiben lenne a kocsiban legalább egy valamirevaló célpont. a sajnálatos körülmény azonban az, hogy most épp ? az egyetlen jelenlev? a tizenhárom éves világfájdalmasok klubjából.

fekete-fehér kockás converse cip?t visel, piros f?z?kkel; fölötte enyhén sz?k, fekete cs?nadrág, amit egy többsoros, szögecses öv tart meg csenevész derekán – hasának horpadása jól látszik az xs-es, vérvörös halálfejjel díszített lánytrikóban, csakúgy, mint a metró szelét?l és a pózolás jóles? izgalmától megmerevedett, t?hegynyi mellbimbói. Ruháit és féloldalas táskáját az élet egyetemes utálatát, és kedvenc depresszívrock zenekarait hirdet? kit?z?k díszítik, helyenként oda nem passzoló rajzfilmh?söket ábrázoló badge-ekkel vegyesen. alsó ajkában, bal orrcimpájában és egyik szemöldökének n?iesen kecses ívében vékonyabb fajta piercinget visel.

els? blikkre nehéz volna eldönteni, hogy fiú-e vagy lány, második blikkre pedig érthet?vé válik, hogy pontosan erre hatásra gyúr: külsejének minden gondosan megkomponált eleme hangsúlyozza divatos metroszexualitását.

a népligetnél amolyan b?rkabátos-borsodis banda száll föl. mozgásukból ítélve nem ez volt az els? kör; lendületükb?l pedig egyértelm?vé válik, hogy nem is az utolsó. nem abból a toleráns, mindegy-ki-vagy-haver punkfajtából valók, és nem is az intellektuálisabb komplexmetál-hallagtókat tömörít?, feketepólós-szomorkodós táborból: néha egy-egy akelás és pokolgépes póló villan ki b?rkabátjuk alól, miközben öntudatlan végzik elnagyolt mozdulataikat. még fel sem szálltak mindannyian, de már kiszúrják maguknak az emo-s srácot, és minden kertelés és megingás nélkül közelítik meg a célszemélyt; hét méterr?l elhangzik már a söríz? köszönés:

mivan köcsög, a pöcsödbe is lövettél egyet? – mutat a falkavezér az egyik piercingre, majd hogy a többiek fogukat villogtatva nyerítenek ezen, felbátorodva folytatja: ha lenne pöcsöd megtetted volna, mi?

újabb bárgyú röhögéshullám. az emo-s karcsú teste menekülni feszül, de túl sok id? van még hátra a pöttyös utcáig és túl sok a tér közte és az ajtó közt; zakatol a metró, a sok ellenséges tekintet félelemgyengült testének feszül, és csodálkozón nagyra nyílt szeme ragyogóvá nedvesedik, ahogy gyomorszájon találja az els? sz?rös ököl. mikor a váratlan ütést?l földre kerül, a felbátorodott haverok anorexiától törékeny bordáit rúgják, hátracsavarva pálcikakarjait. arisztokratikus ív?, cukorkarózsaszín szája gyomorsavval kevert nyálat öklendez a sokat látott metrókocsi padlójára, majd még miel?tt idejünk volna a felháborodásra, a banda leront a metróról a pöttyös utcánál.

a srác alázottan, öntudatát keresgélve, meg-megránduló rekeszizommal hever. többen odarohhannak, kérdezik, jól van-e, hívjanak-e ment?t, vagy valami rend?rt, vagy akár a biztonsági szolgálatot; kérdezik, mit érez, eltört-e valamije. ismeretlen tapintások áradata éri ványadt testét, óvatosan segítve ?t talpra, és miközben lassan újra pózába helyezkedik, szájáról és álláról letörölve savkevert nyálát, csak annyit kér: hagyjatok!

az ügy le van rendezve.

 

 

 

4. jelenet

 

 

barátom a tolakodó es?t?l bosszúsan szárítgatja kalapját a metró deák ferenc téri megállójának nyugati pályaudvar felé mutató peronján. apjától örökölt b?rkabátján es?cseppek ragyognak, pilláin is ott csüngenek még a város nyomora fölött síró ég könnyei; kócos haja a tincseket összetapasztó vízt?l fénylik; az egész megfáradt ember mintha gyöngyökkel volna kivarrva.

a nagy kalaptisztogatás közepette ártalmatlan, reflexszer? káromkodás sz?r?dik ki ajkai közül, mikor figyelmes lesz egy bozontos szemöldök?, köpcös férfire, aki észrevétlenül közelítette meg, és most szemérmetlenül szólítja meg ?t:

szereted a lányokat? – kérdi a köpcös, mire barátom, csak hogy tudja, mire számítson, végigméri az embert: ódivatú, lomtalanításról származó, makkos b?rcip?, zokni nélkül; kockás nadrágjának alja mintegy háromnegyedessé rongyolódva lifegi körül a trombózisgyanús, kidagadt vénákkal díszített bokát. az ember fölötte usa feliratú pólót visel, egy enyhén bandzsának rajzolt szabadságszoborral díszítve; alul kidagad a pólóból apró, el?reugró sörhasa. erre ráborítva viseli a nadrágjához méltóan elny?tt, szintén kockás tweedjakót, ami mintha szell?ztetés céljából volna számtalan helyen kiégetve.

úgy alkalmatlankodik az es?, mint az intimitás fogalmára érzéketlen emberek, gondolja barátom, majd hirtelen felfogja, hogy mit kérdeztek t?le, és automatikusan válaszol:

persze.

biztos? – er?szakoskodik a kis köpcös, és szinte tapinthatóan áramlik ki az állott b?z a szájából kérdeztében; erodált fogai, mint savette mészk?szilánkok keretezik vitaminhiánytól sárgult nyelvét, gennykevert lepedékkel fedett ínyét, kannásborokba adagolt vegyszerekt?l kiett szájpadlását.

miel?tt az túllehetne az elképedésen, a köpcös egy kacsintással egybekötve barátom farmeres fenekébe csíp, szerencsére a farzsebbe dugott tárcáját tapintja csak. a mozdulatot olyan kéjes nyelvcsettintéssel kíséri, mintha több évitizede érlel?d?, finom bort kóstolt volna, majd hogy barátom egy félszeg mozdulattal leüti magáról fekélyes kezét, kissé hátrahúzódva, szemhunyorítva kérdezi még:

biztos?

 

 

5. jelenet

 

 

mintha csapást mérne ránk az ég, úgy zuhannak ki az állomásra az épp befutott szerelvény ajtajain az emberek. csiricsáré nyári ruhák flittereivel, olcsó bizsukkal ékesítve magukat lépdesnek mindannyian vélt, vagy valós céljaik felé. arcukon konzekvens rigiditásként feszül a maszk, homlokukat mártíromság ráncolja; szemeik levont vitorlaként hagyják sodorni testük csónakjait.

az ajtó mellé húzódom, megvárni, hogy eljárja táncát a kifelé áramló tömeg. mögöttem egy újságpapírral telt kerekeskocsit húzó öreg vakarja épp napedzett tarkóját, és igazgatja a kiskocsijára kötözött papírhalmokat. hallom, ahogy az öreg a párás melegt?l liheg, majd két lapockám közt pont azt a pontot böki meg, amit ha er?sen nyomnak, eléggé fáj.

mért nem mozdul már, kisasszony? – teszi fel a kérdést, majd hogy látja, továbbra sem mozdulok, és inkább megvárom, míg leszállnak az emberek, lilába vörül? nyakkal korábbi szavait ingerültebbekkel toldja meg:

leülnék, ha hagyná, hogy fölszálljak végre, öreg vagyok már, ne álljon utamba, mondja, miközben még b?ven áramolna ki a metróból az emberhad; majd göcsörtös ujjával háromszor újra hátbabök, egyre er?sebben, mire mint lázmér?n a higanyszál szalad föl bennem a méreg:

hát maga nem bírja kivárni, míg mindenki leszáll? – mondom ingerülten, majd hogy megértem, hogy ezzel hibát követtem el, szabadkozni kezdenék, de az öreg nem hagy rá id?t.

évtizedes fájdalmaiból táplálkozó dühét rég várt élvezettel borítja rám: üvölt, hogy mit képzelek magamról, hogy hogy merészelek így beszélni vele; ordít, hogy neki kora folytán kijár, hogy legalább egy ilyen pofátlan tinédzser el?reengedje; üvölt, hogy a modern kor olyan fiatalokat termelt ki, akikben nincsen tisztelet; ordít, hogy majd’ ötven évet lehúzott a nyomdában, ahol senkit sem fizettek meg; üvölt, hogy miért nem értem meg, hogy ? megfáradt ember, a metrón nyilván ülnie kell; ordít, hogy a mocskos rendszer elvette a megélhetést, és üvölt, hogy nem fogadja el az alamizsnát, amit nyugdíjként kínál föl az állam; ordít, hogy ne álljak el?tte, mikor fölszállni kíván; üvölt, hogy neki már ezen a kiskocsin jár-kel az élete, és ordít összefüggéstelenül, csak mert ordítania lehet…

a ferenciek teréig utaznék, de jobb leszállni korábban. ugyan az öreg végül leülhet egy rágógumi-foltos, kövér háziasszony melegítette, félrees? helyre, maga elé vonva féltett újságpapírjait, de elviselhetetlen hallgatni a kocsi másik oldaláról rámzúduló, becsmérl? szavait:

a tisztelet az semmi, a hetven év az smafu – motyogja, majd elhangzik még egy elharapott ’kurvannyát’ is, mikor leszállok.

neki, és a tisztelt utazóközönség minden tagjának egy jobb életet kívánok.

12 év 1 Komment

1.

mint számtalan ny?gös, kövér gyermekét
öleli keblére felh?it az ég.
felsírni látszik a páratelt leveg?,
s mint ászoksör-üvegcserép
recseg a föld a talpam alatt,
a távolban fák inganak,
s egy légrohamtól elfújt gyufát
perdít táncra az északi szél.

mint puhává vénült gyolcson a red?,
hullámzik a szelíd búzamez?.
pipacspettyezte, aranyló ráncain
végigfuttatja kezét az id?;
meglovagolja széldizájnolta
széles öszvérhátait,
vad ölelésben tombolja ki
sötéted? vágyait,
míg lankadni nem kezd
a görcsbe zárt er?.

piszkosszürke fátyol
a szemerkél? es?.

2.

magam vagyok.
isten ujja nem rám mutat,
a légrétegek is magukat,
és nem vállamat ölelik;
orkánüvöltéssel metszi
az ég sírásra ereit;
céltalanul kerget?znek
a leszakajtott falevelek;

talán baj (és talán nem),
de nem lehetek veletek.

3.

mint ultimátum, ül a tájon
a hallgatásból kifakadt csend.
a halványlila láthatáron
pár vadászó ölyv kereng,

gémeskutak szikkadt fáin
apró szobrok a verebek.
búzamezejükbe zártan
sem ettek soha eleget.

a napszítta, vén talajon
éhes hangyák rajzanak,
oszlopaik ?si nyelvén
bús titkokat mondanak;

az elhallgatott gondolatok
most újabbakba hajlanak;
szénabálákat fest elém
a nyugtában is sárga nap.

4.

mint odavetett lepel fekszem
a csillagt?zdelt égbolt alatt,
és pergetem ki tenyeremb?l
porrá tört önmagamat.

Zsákai Lilian Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.