1.
ronggyá tetten, megveszetten,
egy gy?rt farzsebb?l kiesetten
a hajnalpacsirtákat hallgatom.
minden megszerettettem,
minden éltem elhagyom;
úgy fürdöm a hajnalban,
mint halni hívó mélyben.
nem számít már rég az id?.
te megtudtad – én megértem.
2.
most dögvirágok bús illatát
issza magába a partmenti táj.
a lépcs?n múltunk elüldögél,
kiöntve karcos vörösborát;
felejtend? vagyok neked,
mint bárki ember bárkinek.
a létezésb?l kiszakadtan
áldozzunk a semminek –
3.
homok pereg ujjaink közt,
közénk feküdt a rettenet.
id?vel már nem számít,
hogy ki kit is szeretett.
Legutóbbi módosítás: 2008.08.14. @ 13:31 :: Zsákai Lilian
