Zsákai Lilian : inert létem VII.

 

1.

 

ronggyá tetten, megveszetten,

egy gy?rt farzsebb?l kiesetten

a hajnalpacsirtákat hallgatom.

 

minden megszerettettem,

minden éltem elhagyom;

úgy fürdöm a hajnalban,

mint halni hívó mélyben.

 

nem számít már rég az id?.

te megtudtad – én megértem.

 

2.

 

most dögvirágok bús illatát

issza magába a partmenti táj.

a lépcs?n múltunk elüldögél,

kiöntve karcos vörösborát;

 

felejtend? vagyok neked,

mint bárki ember bárkinek.

a létezésb?l kiszakadtan

áldozzunk a semminek –

 

3.

 

homok pereg ujjaink közt,

közénk feküdt a rettenet.

id?vel már nem számít,

hogy ki kit is szeretett.

 

Legutóbb szerkesztette - Zsákai Lilian
Szerző Zsákai Lilian 40 Írás
Zsákai Lilian - hivatásos torzszülött