lassan már estébe kúszott az alkony, mint káprázat játszott szemeden a fény; lámpák látták benne nátriumg?z-álmuk, átviláglottak az éj gyolcsszövetén,
tücskök cirpeltek, arrébb tranzisztor búgott, valahol egy nejlont rángatott a szél, két szemed: két hold egy ezüst világban, két szemed hívott vákuumfeketén,
hogy elnyeljen pupillád vonatalagútja, ahol semmivé b?vül a fekete tér, azóta egyhelyben zuhanok benned, alizként szemtükröd másik felén.