1.
mint számtalan ny?gös, kövér gyermekét
öleli keblére felh?it az ég.
felsírni látszik a páratelt leveg?,
s mint ászoksör-üvegcserép
recseg a föld a talpam alatt,
a távolban fák inganak,
s egy légrohamtól elfújt gyufát
perdít táncra az északi szél.
mint puhává vénült gyolcson a red?,
hullámzik a szelíd búzamez?.
pipacspettyezte, aranyló ráncain
végigfuttatja kezét az id?;
meglovagolja széldizájnolta
széles öszvérhátait,
vad ölelésben tombolja ki
sötéted? vágyait,
míg lankadni nem kezd
a görcsbe zárt er?.
piszkosszürke fátyol
a szemerkél? es?.
2.
magam vagyok.
isten ujja nem rám mutat,
a légrétegek is magukat,
és nem vállamat ölelik;
orkánüvöltéssel metszi
az ég sírásra ereit;
céltalanul kerget?znek
a leszakajtott falevelek;
talán baj (és talán nem),
de nem lehetek veletek.
3.
mint ultimátum, ül a tájon
a hallgatásból kifakadt csend.
a halványlila láthatáron
pár vadászó ölyv kereng,
gémeskutak szikkadt fáin
apró szobrok a verebek.
búzamezejükbe zártan
sem ettek soha eleget.
a napszítta, vén talajon
éhes hangyák rajzanak,
oszlopaik ?si nyelvén
bús titkokat mondanak;
az elhallgatott gondolatok
most újabbakba hajlanak;
szénabálákat fest elém
a nyugtában is sárga nap.
4.
mint odavetett lepel fekszem
a csillagt?zdelt égbolt alatt,
és pergetem ki tenyeremb?l
porrá tört önmagamat.
