Bridget Felber : A VÉGSŐMENEDÉK

Megtörtént eset alapján

 

  A férfi áthajolt a Hammersmith híd korlátján, és köpött egyet a Temzébe.

Hosszan bámult a nyúlósan röpül? nyálcsomó után, majd arra gondolt, hogy nemsokára ? is utána ugrik.

Semmi értelme nem volt már az életének.

Néhány percet ácsorgott még a nyirkos, januári éjszakában, és hosszú búcsút mormolt a kékes fény? utcai lámpák felé.

Aztán lassan, kimondottan lassan mászott fel a hideg acélvázon, nehezen fújtatva a több tíz kilós súlyfeleslege alatt, míg gúnyos öniróniával vigyorgott a saját képzeletbeli hullája láttán. „Nincs randább a vízi hulláknál…" – mondta egyszer régen egy rend?r barátja, és hajszálra pontosan kivehet? volt az arcán az iszonyat.

Borongós kilátások.

Egy utolsót sóhajtott, majd számba vette a lehet?ségeit. Utoljára. Csak a rend kedvéért.

Vagyis, ha elengedi ezt a korlátot, akkor örökre vége. Ez világos. Száztíz kiló volt és nem tudott úszni. Ha viszont marad, és mégsem fullad bele ebbe a jegesen kavargó, rohadt hidegnek látszó folyóba, akkor hazakulloghat a feleségéhez, akit hónapok óta kefélget valami bájgúnár, aki véletlenül a f?nöke… ezt egyébként fényképekkel alá is támasztotta az alapos magándetektív.

Hiába voltak remekül men? cégei, ha egyszer?en nem volt már ereje az irányításukhoz. A válópert a biztonság kedvéért már beadta, nehogy halála után az a ringyó legyen a kedvezményezett…

Egyszóval az egész élete egy teljes káosz.

Újra megállapította, hogy az egésznek így semmi értelme, de óvatosságból – na és a szívét jegesen markolászó rémülett?l – el?ször csak a bal kezének ujjait fejtette le egyenként az addig szorosan markolt korlátról.

Erre eszébe jutottak a feleségér?l mutatott fotók…

Akkor már inkább leugrik.

 

A kabátját hirtelen megmarkoló kéz sokkal er?sebb volt, mint amit kinézett volna egy ilyen törékeny, id?söd? asszonyból.

– Talán van ennél jobb megoldás is… – mondta a n? valami egészen elképeszt? tekintéllyel a hangjában, miközben a tekintete szabályosan leparancsolta a korlátról.

Nem ellenkezett, inkább határozottan megkönnyebbült, ha már úgy alakult, hogy valami különleges isteni beavatkozás miatt mégsem kell lezuhannia. A folyó túl hidegnek és túl gyorsnak t?nt, a férfinak pedig addigi életében soha nem kellett fáznia.

– Mindannyian voltunk már nagy bajban. – folytatta az asszony, és türelmesen várt, amíg kis id? után engedelmesen visszamászik a járdára.

„Ki maga?" – kérdezte volna, de egyszerre úgy érezte, hogy ennek a kérdésnek még nem jött el az ideje. Azt azért megállapította, hogy ebben az asszonyban nem volt semmi különleges. Ötvenes, átlagos n? volt, szürke bundában és kordnadrágban… csak a tekintete… a furcsa, sárgás szemei…

Egy darabig bámulták egymást, majd újra a n? szólalt meg:

– Sokan vagyunk, és hiszünk valamiben. – aztán a csillagok felé mutatott. – Maga is csatlakozik ahhoz több millió kreténhez, aki azt hiszi, hogy a Föld az egyetlen hely, ahol élhetünk?

A férfi nyelt egyet és félve bólintott. Egyetlen ismer?se sem élt idegen bolygókon.

Erre a n? két lépést hátrált a korláthoz, majd lenézett a sötéten hömpölyg? vízre.

– Úgy vélem, maga talán éppen most fulladna meg. Talán éppen most szorulna a tüdejébe a fagyos víz, és talán éppen most bánná meg a legrosszabb döntését az életben… és talán senki sem segítene, ha nem jövök erre. Furcsa gondolat, nem igaz? Hisz a véletlenekben?

A férfinek sok volt ennyi titokzatosság egyszerre, de értette mire céloz a n?.

– Ki maga… és mit akar? – tette fel végre a kérdést, miközben mégis éppen úgy érezte magát, mint aki végre tiszta lapot kapott az élett?l. Mert ebben igaza van ennek a n?nek… most elvileg fuldokolnia kellene.

A n? elmosolyodott és megfogta a kezét.

– Talán hihetetlen, de nem vagyok emberi lény. Egy távoli csillag szülötteként a barátaimat keresem, hogy magammal vigyem ?ket… tudja, azt hiszem most rá is találtam egyre.

A férfi elmosolyodott és elhatározta, hogy kideríti, milyen szert szed ez a n?. Nagyon jó anyag lehet. Aztán amolyan minden mindegy alapon elindult felé, de el?tte még a folyóra tekintett, hátha… de az borzasztó ijeszt?nek t?nt.

Úgy döntött, hogy nagyobb baja már úgysem lehet.

Aztán kézen fogva elt?ntek az éjszakában.

 

 

Hét hónap múlva…

 

Az észak-angliai White Water Park évszázados fái között finoman szitált át a kora reggeli napfény. Csodálatos nyugalom volt.

A húsz f?b?l álló gyerekcsoport békésen sétálgatott a korai túrán tudva, hogy nemsokára kinyílnak a reggelis táskák, amelyb?l a tábor legfinomabb szendvicsei kerülnek majd el?. Nevel?jük, Miss May kissé lazábbra engedte a vállát borító óriáskend?t és az arcát a nap felé fordítva remélte, hogy mire visszaérnek a sétából, talán egy kis színt kap majd a hófehér, könnyen szepl?söd? arcb?re. Eközben azért igyekezett lényegesen kevesebbet gondolni a tábor tornatanárára, aki talán éppen e kis pírnak köszönhet?en döbben rá, hogy mindketten olyan magányosak…

– Nézze, Miss May, milyen furcsa emberek! – kiáltotta mutatóujját a völgyre szegezve a kis George Smith, aki mindig a sor legvégén kullogott és eddig szinte a hangját sem hallotta…

A tanárn? követte a parányi kéz mutatta irányt, aztán elsápadt és ösztönösen is szorosabbra húzta magán  az el?bb még túl melegnek érzett kend?t.

Egy darabig néma csend ült a dús level? fák közé.

Miss May felkészült, összeszedett tanárn? volt, de a t?lük nem messze kör alakban hever?, mintegy tucatnyi, egyforma hófehér tornaruhába öltözött, egy ideje már oszló id?s ember hullájának láttán váratlanul hisztérikus sikításba kezdett.

 

A kiérkez? rend?rautók szirénái felverték a környék nyugalmát.

Álmosan nyújtózkodó polgárok gy?ltek a nyaralóházak ablakai mögé, kíváncsian lesve, vajon mi történhetett.

Mert Jack Houston rend?rnyomozó szerette a felhajtást. Köpcös, hiú ember volt, aki apró malacszemeken át vizslatta a világot, mégis messze a legnevesebb szakember, akit a kisváros valaha is ismert.

„A sziréna a mi vörös sz?nyegünk" – szokta mondani gyakorta a kollégák el?tt és komolyan is gondolta.

Most is neki volt köszönhet? ez az ?rült hangzavar, ahogy a helyszínre érkezett.

Miután kipréselte mind a százhatvan centijét a rend?rautóból, már szinte az egész környék értesült a bokrok alatt hever? hullákról.

A nyomozó pillanatok alatt lezáratta környéket, majd kiadta a parancsot a helyszín részletes átkutatására, miközben idegesen vakargatta az egyre látványosabban ritkuló haját…

El?tte hevertek a holttestek és bár órák óta dolgoztak, mégis már az els? pillanattól volt egy határozott megérzése, ami kapcsán csak a laboreredményekre várt.

– F?nök, találtunk valamit! – szólt az egyik kolléga, mire a nyomozó már ugrott is. El?tte már gondosan megnézte a tetemeket: tizenketten voltak, mind hatvan év fölött, egyforma fehér tornaruhában. Mindannyian furcsa alakzatban, lábukkal egymás felé, szabályos körben hevertek az aljnövényzeten. Körülöttük kiégett f?… talán valami szekta furcsa szertartásának a nyomai.

A hely, ahová a kollégája vezette, nem is volt annyira messze, mint gondolta volna.

A hatalmas parkban egykor még építkeztek, pár éve azonban természetvédelmi területté nyilvánították, visszavonva minden további építési engedélyt. Ezért zömében a kikapcsolódni vágyók paradicsoma lett ez, a zsúfolt táborok mellett egy-két régi, az év minden napján itt lakó tulajdonossal, akit nem zavart a h?vös szelek hátán utazó dermeszt? csend, ha elvonult ?sszel a jó id?.

A domb oldalába épített ház tulajdonosa azonban minden jel szerint minden id?ben a legtökéletesebb nyugalmat kereste.

Szinte lehetetlen volt észrevenni a hatalmas bokrok mögött megbújó faajtót és talán soha nem is találják meg, ha nem hever el?tte egy újabb holtest. Az utolsó métereket már mászva, hason tette meg a ház felé…

Átlagos, id?s hölgy az ég felé mered?, furcsán sárga szemekkel.

A tizenharmadik.

 

A ház nyitott ajtókkal várta a rend?röket, mintha csak kiszaladt volna pár nyugdíjas meghalni, elfelejtve bezárni az ajtót. Talán siettek valahová…

 

Huszonnégy órával korábban, ugyanabban a házban azonban élénk készül?dés folyt.

A száz négyzetméteres nappali egyik szabadon hagyott fagyott falára a kivetít? készülék kékes fénye vetült.

A sárga szem? n? olyan nyugodt hangsúllyal beszélt el?tte, mintha csak egy szokványos összejövetelen tartana beszédet a buckinghami n?klubban:

„…és akkor mindannyian bevesszük ezeket a kék kapszulákat. – mutatott a tenyerén hever?, nem átlagos méret? tablettára – Tehát ebb?l beveszünk szám szerint öt darabot… nem többet, nem kevesebbet, ötöt… a hat már túl sok lenne: túl drasztikusan venné el a tudatuk teremt? erejét, míg a négy kevés lenne… túlélhetnék a kalandot, persze, földi értelemben." – tette hozzá nevetve. – „Ezt a kockázatot nyilván egyik?jük sem vállalná… „ – a körben ül?k játékos felháborodással tiltakoztak. Élükön egy kövér férfival, aki a mellette ül?, pironkodó, ?szhajú hölgy kezét szorongatta. A sárga szem? elmosolyodott. Pontosan emlékezett a férfi elkeseredettségére, amikor nemrég még ugrani készült a hídról… s lám, most körükben megtalálta a kései szerelmet. Erre a gondolatra elmosolyodott, de a mosoly egyszerre láthatatlan fintorba fulladt… aztán a falra mutatott, amelyen különös bolygók keringtek az ?rben, látszólag igen messze egy kis ponttól, amelyet Föld névvel láttak el. A kivetített kép legtávolabbi pontján egy hatalmas csillag ragyogott. A „Gamma Atlantica"…

„Augusztus tizenegyedike éjszakáján utazunk, mint ahogy err?l már annyiszor beszéltünk." – folytatta. – „Az utazás nem materiális, hanem tudati szinten fog bekövetkezni. Ehhez kellenek a kapszulák… de hiszen minden részletet ismerünk már. Az érkezéskor új testet fogunk kapni – vagyis én visszakapom az eredeti formámat, nevetett fel újra – amellyel gyakorlatilag halhatatlanok leszünk. Mert maguk a szerencse kegyeltjei… örökké fognak élni egy olyan bolygón, ahol nincsen éhínség, öregség, vagy háború… ahol soha nem kell menekülniük az emlékeik el?l. Atlantisz megmaradt lakói várják önöket!"

A hallgatóság szemében könnyek gy?ltek. Hihetetlen kalandnak néznek elébe. Csodás, hihetetlen kalandnak.

A falra vetített ábra a mindenséget jelentette a maroknyi id?s embernek… Pedig csak két szó volt:

 „Gamma Atlantica."

 

Jack Houston nyomozótiszt különösen formában volt.

Érezte, hogy a látszat mögött sokkal több van, mint egy erdei szekta egyszer? csoportos öngyilkossága, ahogy napokkal kés?bb a boncolási jegyz?könyv megállapította. A házban találtak alapján tizenhárom, ötven év fölötti személy lakott, a jelek szerint hosszú hónapok óta.

Különös baráti társaság.

Iratokat, személyes tárgyakat nem találtak. Minden használati és fogyasztási cikk a legközelebbi szupermarket polcairól származott; de mindenb?l ugyanaz a darab volt. Azonos márka, csak az adagok és a méretek különböztek. Agyrém. Egyforma fogkrém, egyforma törülköz?, egyforma ruhadarabok… sehol egy fotó, vagy egy régi emlék… csupán millióféle rajz és terv különös bolygókról. Nehéz ügy.

A nyomozó válaszokat keresett. Vagyis, a tizenhárom személlyel ugyanaz a könnyen felszívódó toxikus szer végzett, amit az orvostudomány hatásos idegméregként ismer. De mi okból szedték be, és miért hevert az egyik?jük sokkal messzebb a többiekt?l? Talán meggondolta magát? Talán segítséget akart hívni, de már nem volt ereje… egyáltalán, kik voltak ezek az emberek? Ki lehetett az ajtó el?tt fekv? asszony, aki szinte úgy vonszolta el magát odáig? Ki lehetett, és miért viselt élénksárga szemeket, amelyekr?l a kés?bbiekben kiderült, hogy egyszer? kontaktlencsék?

Aztán a nyomozó érezte, hogy talán rátalált a fontos kérdésre: és ha így volt, kit?l kérhetett volna bárki is segítséget egy magányos, erdei házban?

 …

 

Aznap éjjel nem aludtak.

Nem kényszerítette ?ket erre a döntésre senki: egyszer?en így látták jónak.

Az erd? legszebb tisztásán, a házaktól távol ültek le kört alkotva, mindenki kezében gyertya… az utolsó estéjük. Hónapok, de voltak, akik hosszú évek óta nem láttak egymáson kívül más embert. Elzárva, önkéntes fogságban éltek a sárga szem? n? vendégeként, ebben a szeretve-gy?lölt erdei házban. Már csak egyetlen reményük maradt…

Egy ideig egy szót sem szóltak, csak hallgatták koromsötét erd? éjszakai hangjait, mígnem az egyik id?s férfi megszólalt:

„A fiam… – kezdte, de nem nézett a többiekre – a fiam volt az egyetlen értelme az életemnek, a kisfiam… de hiába kértem, beállt a seregbe, és egy nap… – aztán képtelen volt többet mondani: a hangja görcsös zokogásba fulladt. A mellette ül?k némán átölelték, és hagyták sírni. Nem baj, ha folynak a könnyei… ma búcsúzni jöttek.

„A férjem elhagyott az esküv?nk után… – vette át a szót egy kontyos n?, akinek a gyertyafény most kísérteties fényeket varázsolt az arcára. – Soha nem tudtam többé férfire ránézni… soha. Még ma is csak ?t látom magam el?tt, ha behunyom a szemem, pedig már rég eltemették az emlékeinkkel együtt…" – motyogta, aztán a többiek is csendben sorra kerültek. Minden fájdalmukat kiadták a némán mered? fáknak, minden félelmüket, ami miatt hátat fordítottak az életnek.

Még örökkévalóságnak t?n? órákig vallottak, aztán amikor már úgy érezték, elfogytak a könnyeik, a sárga szem? jelt adott, és mindannyian bevettek öt darab kapszulát, majd egymás kezét megfogva hanyatt feküdtek a h?vös f?ben.

Végül még hosszú percekig hitték, hogy a Gamma Atlantikára mered a tekintetük.

 

– Egyszer? gyilkosság volt az egész! – kiabálta a nyomozó a f?nöke gondosan becsukott üvegajtaja mögött. – Rafinált gazdasági csalás, ahol kihasználtak néhány id?s embert, hát nem érti? – ordította. – Kell lennie a háttérben valakinek, aki mozgatta a szálakat, harminc éve vagyok nyomozó, érzem! Adjon egy kis id?t, hogy dolgozhassak az ügyön!

A f?nöke azonban makacsul rázta a fejét.

A nyomozást azóta lezártnak tekintették, miután bizonyított lett az önkez?ség. Itt már nincs mit tenni.

A rengeteg megtalált tervrajz alapján egy szektával volt dolguk, akik egy furanev? bolygóra tartottak… dilis népség. Talán közveszélyesek is voltak és ez nem lenne jó reklám a turizmusból él? városkának. Így legalább lenyugodhatnak a kedélyek.

– Ehhez a rend?rségnek már semmi köze. – bizonygatta a nagyf?nök, majd látva a nyomozó dührohamát, nagyvonalúan fizetett szabadságra küldte…

Hiába, akármilyen nagyágyú volt világ életében, egyszer ? is hibázhat.

 

A monte carlo-i öböl kiköt?jében halk suhanással futott ki egy hófehér luxusjacht.

Fedélzetén éppen abban pillanatban töltött magának újabb pohár pezsg?t egy merész tekintet? fiatalember, amikor Houston nyomozó hangosan becsapta maga után a rend?rség nehéz fakapuját, amelyet addig már ezerszer elátkoztak a bilincsben érkez?k… és most ? is.

A finoman gyöngyöz? pezsg? alatt a vastag fémtálcán különféle papírok: csupa-csupa id?s ember képei, adatok, információk, bankszámlakivonatok.

A férfi erre hatalmas szivart dugott a szájába, és miel?tt meggyújtotta volna, lángra lobbantotta az egészet. El?tte azonban még vigyorogva kiemelte az üveg pezsg?t… az nem jó melegen.

Egyszerre röhöghetnékje támadt.

A mai napig a szemei el?tt van, ahogy a kis öregek elindulnak az örökélet felé vezet? úton az ismeretlen bolygó felé… vicc. Szerencsére a „sárga szem?" jól játszotta a szerepét: remekül elhitette mindegyikkel, hogy azzal csak jobban összekovácsolódnak, ha minden vagyonukat a közösség számlájára íratják. Bár állítólag ezeknek már mindegy volt… egy csomó, vén nyomoronc, akik mindenesetre mintegy másfélmillió fontot dobtak össze neki.

Jó bolt volt, gondolta, majd felvillant emlékeiben egy pillantás… a behúnyt szemei mögött tisztán látta, ahogy a sárga szem? vélhet?leg rájött, hogy a megbeszéltek ellenére ? is igazi kapszulát kapott, mint a többiek. Jól ismerte, milyen volt, ha csalódott benne.

„A házban várlak." – mondta neki, amikor elindult az asszony a többiek után a tisztásra. Aztán már csak a ház el?tt találkoztak, a n? méltatlanul heverve el?tte a porban. Nem is gondolta volna, hogy ekkora adaggal ilyen messzire elér.

Egy pillanatra még összeakadt a tekintetük, mindkett?ben ugyanaz a hideg fény csillant meg, majd a férfi lehajolt hozzá, és mintegy magyarázatképpen hozzátette: „Túl sokat tudtál, bocsáss meg!" – majd végigsimította az id?s n? arcát. Hiába, anya csak egy van.

Erre a gondolatra megmagyarázhatatlan rossz érzés tört rá.

Fenékig ürítette a pezsg?süveget, majd a vitorlást a nyílt tengerre kormányozta.

Kecsesen suhant a hófehér hajótest, játékos habokat keverve a víz felszínén.

Oldalán a felirat:

 

„Gamma Atlantica"

 

 

EPILÓGUS

 

A csillagos égbolt szinte vakított aznap este.

Puha szelek fújdogáltak a virágos domboldalon, id?nként bele-belekapva a gyönyör?, fiatal lány rengeteg, hullámos hajába.

Egyszer?en nem tudott betelni a mellette fekv? férfi mozdulataival.

Hetedszer szeretkeztek aznap éjjel.

„Talán a Holdak miatt…" – nevetett fel a férfi, és felnéztek az égre.

Nevettek. Aztán ugyanabban a pillanatban mindketten azonos dologra gondoltak. A két világító éjjeli?r mögött a sokaságban elvegyült egy parányi bolygó.

A Föld.

Egykor a lakhelyük volt.

A férfi megnyújtóztatta friss, fiatal testét.

Tényleg kár lett volna akkor leugrani a hídról…

Mert most már minden tökéletes lesz.

Örökké.

 

Mallorca 2007.

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Bridget Felber 66 Írás
Felber Brigitta Tímea.