Steffer Erzsébet : Istenek (h)arca

Ne a piros gombooooooooooooooooooot! – üvöltötte teli torokból a katonatiszt, de már kés? volt…. A rakéták kirepültek, és szinte azon nyomban robbantak. Izzó pokollá változott a Föld, az atomrobbanás minden él?lényt elpusztított. Embert, állatot… senki nem maradt…

 

 

 

A test nélkül maradt szellemi lények, a lelkek, riadtan és értetlenül gyülekeztek a völgyben. Rájuk már nem hatott a sugárzás, nekik magasabb volt a rezgésük. Tudták, hogy nem eshet bajuk, a szellemük tovább él, csak elhagyta, bár kényszer?ségb?l a testét. Tudták, hisz fizikai létükben többnyire hív? emberek voltak, hogy a test halála után eljön az ítélet órája. Ámde azt nem sejthették, hogy mindannyiuknak egyszerre. De nem sejtették ezt az istenek sem, nem készítettek B-tervet… volt is felfordulás! Özönlöttek a lelkek, ki-ki a maga hite szerint kereste istenét, vagy poklát.

– Erre, erre! Jehova tanúi ide jertek! – hallatszott egy hang, valahonnan, sejtelmesen.

Néhányan felkapták a fejüket, és keresték a forrást, majd elhussantak abba az irányba, amerre a hipnotikus hang hívta ?ket.

– Jehova! Bölcs vagy, igazságos, és tiéd a hatalom!

– Jehova szeret minket!

– Ti, akik töröltétek a nevemet a Bibliából, pedig benne volt, és holmi jelképeket imádtok helyettem, az egyetlen, igaz isten helyett… – dörrent a sztentori hang a többiek felé, – ti arra, balra menjetek! Ott van a ti jól megérdemelt helyetek. H?séges híveim, akik hirdettétek igémet, jobbomra álljatok!

– Jehova irgalmas! Jehova megbocsátó, nagylelk? és türelmes!

– Úgy van! Nagylelk? vagyok, épp ezért, akik megtagadtak engem, pokolra kerülnek, hogy ott új esélyt szerezhessenek a megtérésre…

– Megtérés? – szállt vele vitába Jézus. – Akik hozzád megtértek, azok engem hagytak el! Ã??k kerülnek a pokolra gondolkodni, akik mellettem maradtak, azok a mennyekbe jutnak általam. Hív? keresztények, itt gyülekezzetek, a domb tetején. Itt várlak benneteket.

 

– Te ki voltál? – kérdezte a Hang.

– Teréz anyának neveztek utolsó életemben, uram! Beteg embereket gyógyítottam a világ minden táján, és hozzád imádkoztam a gyógyulásukért.

– Ez szép cselekedet volt. De tudod jól, hogy a világ a kett?sségen alapszik, mindennek van ellentéte. Nincs fény árny nélkül, és nincs fehér fekete nélkül. Nincs élet halál nélkül, ahogy nincs jó rossz nélkül. Mi rosszat tettél életeidben, ami egyensúlyba hozza a cselekedeteidet?

– Hajdan Néró császárként irtottam az embereket. F?leg a pogányokat, a te dics?ségedre, uram!

– Te ki voltál? – kérdezte a következ? lelket.

– Hernando Cortez, aki leigázta az indiánokat, és utódaikat a te hitedre térítette, uram.

– Tehát igába hajtottad ?ket, ha jól tudom, mint a barmokat. Mivel ellensúlyoztad b?neidet?

– Észak-, és Dél-Amerika küzdelmében az északiak oldalán harcoltam, a rabszolgák felszabadításáért.

– Rendben, beléphetsz a kapun – adott engedélyt a Hang. – Hát te mi jót tettél?

– Feltaláltam a penicillint, hogy az embereket kevesebb fert?zés érje. – Válaszolt a kérdezett lélek. – Tudom, tudom, a rosszat is hallani akarod. Én voltam Dzsingisz, a rettegett.

– Én részt vettem az atombomba kifejlesztésében – mondta egy másik, kérdés nélkül. – De én terveztem meg Semiramis függ?kertjét, ami évezredekig híres volt páratlan szépségér?l.

– Mehetsz – intett nagylelk?en a Hang gazdája.

– Jeanne d'Arc, az orleansi sz?z és Cicciolina, az utóbbi évek legnagyobb pornósztárja voltam. Egyik életemben sz?zként tartóztattam magam, a másikban az ellenkez? végletbe estem. Megtapasztaltam a szexualitás tökéletes hiányát, és teljes kiélését egyaránt.

– Lépj be! Rád emlékszem – fordult a következ? lélek felé. – Mindig csodáltam a gyorsaságodat, ami világhír?vé tett téged, Nurmi.

– Valamikor, nagyon régen, erre már biztosan nem emlékszel, uram, leestem a fáról, és eltört a gerincem. Kicsi gyerek voltam, és hosszú földi évtizedeket kellett bénán leélnem. Nurmiként igyekeztem bepótolni akkori mozgáshiányomat. Ez hajtott, ezért lettem én a leggyorsabb.

– Te meg ki vagy? – dörrent rá egy alakra, aki fel-alá mászkált. – Nincs türelmed kivárni a sorodat?

– Hasfelmetsz? Jack vagyok! Ha akarod, a tiedet is felmetszem.

– És mivel? Nincs kezed, nincs késed, és nekem nincs hasam… tehát ezt hagyjuk. Mivel ellensúlyoztad a gyilkosságokat?

– Semmivel.

– Akkor eredj a pokolba!

– Ateista voltam világéletemben. Soha nem hittem istenben, tehát a pokolban sem hiszek. Nincs isten, nincs pokol. Egyszer?.

– Arra menj! – szólt gúnyosan a Hang, és szikrázó karjával a háta mögé intett. – Ha nem találod, gyere vissza, és beeresztelek a mennybe.

 

Egy lélek összevissza bolyongott, egyik isten sem nyerte el a tetszését.

– Gyere, ülj ide mellém! – szólította fel Buddha. – Szerencséd van, ahogy minden hívemnek… földi szenvedés nélkül elérheted a Nirvánát… de tenned kell érte! Mélyedj el magadban, most úgysincs más, amiben elmélyedhetnél… meditálj, és rájössz te is…

A lélek, akinek neve Iriki volt, hitetlenül tovalebbent. Meg sem hallgatta a Megvilágosodottat.

– Nem láttad véletlenül a Messiást? – szólalt meg egy lágy hang mellette. – Én ?t keresem, mióta világ a világ. Erkölcsösen éltem földi életeimet, soha nem csaltam meg a páromat. Buzgón, hittel imádkoztam, és megtartottam a szombatokat. Nem loptam, nem öltem, kívülr?l tudom Mózes könyveit, mégsem lelem a Messiást!

– Pedig itt vagyok! – A szavak csak telepatikus úton érkeztek, hang nem hallatszott, mégis tömegével fordultak a szellemlények abba az irányba, ahova Iriki is tekintett. Meg is indultak egy újonnan képz?dött fénykapu felé, de ? nem követte ?ket.

– Meg van írva a Koránban – zengett Mohamed hangja, – hogy közeleg az isteni ítélet napja, és most eljött! Még nem kés?! Még elkerülhetitek a súlyos büntetéseket! Térjetek meg az egyetlen, mindenható, teremt? Istenhez, Allahhoz, és vessétek alá magatokat az ?akaratának. Az iszlám az egyetlen igaz hit, aki más istennek hódol, soha, de soha nem jut el a hetedik mennyországba!

Tíz- és százezrek csoportosultak Mohamed körül. Id?nként a semmib?l megjelent egy hatalmas, fényes kapu, és betódultak rajta a gyülekez? lelkek. Ha valaki hamis szándékkal akart bejutni, a kapu érzékelte, hogy nem hív?, és bezárult.

– Te ott! – reccsent rá Mohamed. – Te nem vagy igazhit? muzulmán! Te arra menj! – mutatta fénykarjával az irányt. – Ott vár rád a Gyehenna tüze. Ne félj, nem leszel egyedül! – Allah hívei elzavarták a hitetlent, és a kapu újra feltárult.

Hatalmas, fülsiketít? dörrenés hallatszott. Csak úgy, a semmib?l termett, és moraja el is t?nt a hegyek között. Zeusz, a viharok és a villámok ura próbálgatta erejét. Rá kellett döbbennie, hogy hiába volt hajdan hatalmasabb az összes többi istennél, nem mindenható. S?t! Régi hívei mind-mind elhagyták, elpártoltak t?le, más isteneket imádnak. Mérgében villámokat szórt, és aki mellett lecsapott egy istennyila, ijedtében ugrott egy nagyot. Zeusz rafináltan épp akkor, és épp ott nyitotta ki a kapuját, így csak szerzett néhány lelket. Hogy nézett volna ki, ha ?, a valaha legnagyobb, egyetlen követ?t sem tudna felmutatni?

– Hare Krisna, hare Rama – zsongott a dal egy másik csoport irányából. Együtt énekelték hajdani fehérek, feketék, sárgák. A világ minden etnikumát képviselték, míg fizikai testükben éltek. Most szellemi lények voltak valamennyien, és végre a saját fejlettségi szintjükt?l függetlenül mindannyian láthatták Krisna transzcendentális testét. Régi, fizikai szemükkel csak kevesek voltak erre képesek.

– Hare Krisna! – zümmögték, és átlépték a kecses fénykaput, amely Krisna intésére nyílt. Ott lebegett a földt?l pár centi magasságban. Türelmesen várta, hogy a Krisna-tudatú hív?k átlebbenjenek rajta.

– És te mit csináltál életedben? – szólt rá a Hang Irikire, aki láthatólag nem találta a helyét.

– Megnyomtam egy piros gombot – felelte.

– Te az enyém vagy! Gyere! – integetett felé Síva megszámlálhatatlan sok karjai egyikével. A többiben különböz? dolgokat tartott, íjat, dárdát, háromágú szigonyt, harci korongot, dobot, imafüzért, varázspálcát, lándzsát, s?t még lótuszvirágot is. Hogy mi haszna volt ezeknek, ebben a testtelen létben, senki nem kérdezte. Síva, a pusztító, örök haláltáncot járt. Tudta az összes isten, hogy a világ pusztulása az ? m?ve.

Egyik szabad karjával kaput nyitott, a másikkal mutatta az utat. Iriki belépett a fénybe.

Egy végtelennek t?n?, széles fénynyalábban találta magát. Kicsit hasonlított egy alagúthoz, de az egész fénylett, nem csak a kijárat. Elindult el?re. Jobbról-balról fénylények csatlakoztak mellé, és már együtt folytatták útjukat.

– Iriki! De jó, hogy te is itt vagy! – csendült egy hang a bal oldalán. Ditana hangja. De hát ?t látta belépni Mohamed kapuján, hogy kerül mégis ide? Meg is kérdezte rögtön.

– Te hogy kerülsz ide, Ditana? És Alemis! Hiszen téged Zeusz ragadott el!

– Úgy látszik, csak a bejárat más, az úti cél ugyanaz mindannyiunk számára – vonta le a következtetést Ditana.

– Gyertek csak, testvéreim! Hamarosan valamennyien megérkeznek. Már nem kell soká várni.

Mentek a hívó hang irányába. Hosszú sorokban vonultak egy ismeretlen, új világ felé. Néha meglepett kiáltások harsantak, ismer?sök leltek egymásra, csodálkozva, hogy a másik is itt van. Pedig…

– Figyeljetek rám, testvéreim! – zengett egy érces hang. – Bizonyára csodálkoztok, hogy mindannyian, hajdani vallásotoktól függetlenül, ugyanoda kerültetek. Ne csodálkozzatok. Hagyjátok, hogy tudatotok mélyér?l feltörhessen az információ, amit valaha én blokkoltam. Most, itt, az Emlékezés Völgyében, mind rá fogtok jönni, kik vagyunk, honnan és miért jöttünk erre a bolygóra.

A völgy közepén hatalmas, zöld fa állt, koronája felett áttetsz?, fényes alak lebegett magasan. A völgy telis-teli volt fénylényekkel, akik mind az ? szavait itták.

– Emlékezzetek! – A mágikus szó beterítette a lankás hegyoldalt, megült a fák tetején, sziklák csúcsain, az értetlen lelkek tudatában. És ?k emlékeztek. – A mi hazánk ott van – mutatott az ég felé fénykarjával a titokzatos alak. – A csillagok között, nagyon-nagyon messze. Én voltam a királyotok, amíg a saját bolygónkon éltünk, és én voltam a vezéretek a hosszú úton, amíg ide eljutottunk.

Iriki rápillantott Ditanára. Látta, hogy lágyan mosolyog, és fejével igent intve, helyesl?en bólogat.

– Te is emlékszel? – kérdezte t?le. Ditana testetlen alakja kifényesedett, energiaburokjának színei élénkebbek lettek. Örült.

– Igen. Emlékszem – sugározta. – Emlékszem régi hazámra. Az erdeinkre, vizeinkre, hatalmas óceánjainkra, és az óriási holdunkra, amely olyan közel volt, hogy a fél horizontot eltakarta. – Aztán elkomorodott. – De el kellett jönnünk onnan.

– El – bólintott rá Alemis. – Mert tönkretettük. Vajon megvan-e még szeretett bolygónk, vagy valóban szétrobbant, ahogy jósolták?

– Hajdanvolt otthonunk már rég nincs meg. Szétrobbant. – A hang mintha csak Alemis kérdésére felelt volna. – És minden el?vigyázatosságom ellenére ezt a bolygót is megöltük. Hiába töröltem ki a tudatotokból azokat az információkat, amelyek a mi fejlett technikánkat tárolták, néhányan halványan emlékeztek valamire. Nem tudták, mi az, de keresték, kutatták a választ. És az eredmény? Láthatjátok! Egy félhalott bolygó, ahol újra csak növényi élet van, mint akkor, amikor rátaláltunk. És még hosszú-hosszú évezredek fognak eltelni, míg kialakulhat az élet más formája is. Nekünk pedig ismét hazát kell keresnünk.

– Miért nem maradunk itt? – kérdezte valaki a tömegb?l. – Ránk nem hat a nukleáris sugárzás, hisz akkor nem lennénk itt most sem.

– Azért, mert sajnos képtelenek vagyunk ezt a magas rezgésszintet sokáig megtartani. Szükségünk van fizikai testre, amiben megpihenhetünk. Anélkül halálra vagyunk ítélve – felelt a király. – Ezért kezdtük az életünket a lehet? legprimitívebb formában itt, ezen a földön is. Azt reméltem, így tovább maradhatunk. De azok, akik kutatták a titkokat, felgyorsították a folyamatot, és itt is fejl?dött a tudomány. Az emberek értelme viszont nem. Ez volt a hiba, de most már kés?. Már nem lehet – nincs mit! – kijavítani. Tovább kell mennünk. Most, hogy már mindenki megérkezett, együtt visszamegyünk az évmilliókkal ezel?tt elrejtett ?rhajónkra, és addig utazunk, amíg találunk egy újabb hazát – vagy amíg elpusztulunk. Gyertek utánam, testvéreim!

És fellebbent, hogy jól láthassák, majd méltóságteljesen elsuhant a legnagyobb piramis irányába. Ebben a pillanatban sokezer lény tudatában formálódott a gondolat, hogy végre megtudhatják a TITKOT!  Azt az ?si, rejtélyes titkot, amely mindig vonzotta ?ket az egyiptomi piramisokhoz.

 

Legutóbbi módosítás: 2007.09.09. @ 18:24 :: Steffer Erzsébet
Szerző Steffer Erzsébet 42 Írás
Üdv! Kiskorom óta szeretek olvasni, írásra csak néhány éve adtam a fejem. Azóta keresem az olvasóimat... Saját honlapom Eliza Beth honlapja, http://eliza-beth.hu Főállásban egy naaaaaaaaaaaaaaagy gyárban dolgozom, mert élni is kell valamiből, meg a netet fizetni. Ha még tudni szeretnél valamit, kérdezz, úgy sokkal könnyebb nekem! Kösz.