Magyar Csaba : Ihlet

Szeptember végén Weninger Jen? legszívesebben jó órányira a f?várostól, dombok lankái között meghúzódó hétvégi házának verandáján id?zött. Habár a f?könyvel? örökké tevékenykedett, a színesed? lombok és az elhulló virágok között mégis el-elmélázott a természet körforgásán, az eliramló életen.

A hétköznapokban a könyvel? végtelenül gyakorlatiasnak mutatkozott, munkáján kívül egyedül a hírek érdekelték. Ezeket viszont válogatás nélkül falta, ha tehette több csatornán is megnézte a híradót, és az újságot is minden reggel végigolvasta. Könyvet azonban csak néhanap vett a kezébe, akkor is els?sorban útleírásokat vagy a szakmájába vágó kiadványokat. Az irodalmi m?veket, csakúgy mint a színházat, unalmasnak és teljesen haszontalannak tartotta, verset pedig iskoláskora óta nem olvasott.

Szórakozásképp és, hogy a társasági életb?l se maradjon ki, hetente egyszer együtt vacsorázott a gazdasági igazgatóval és a vállalati jogásszal, akihez rági barátság f?zte. Azért, ha igazán nyugalomra vágyott, már péntek délután a kanyargós kis hegyi úton találta magát.

Azon a szeptember végi délutánon is házikója felé tartott, a szokásosnál kissé gondterheltebben. Néhány napja szakadatlan bántotta egy gondolat, egyszer?en nem tudta kiverni a fejéb?l. Legutóbbi vacsorájuk közben ugyanis a gazdasági igazgató száraz vörösborát szörcsölgetve, egyszercsak minden átmenet nélkül megjegyezte, hogy az elmúlt húsz év során nem történt vele egyetlen említésre méltó esemény sem. Azt is valószín?nek tartotta, hogy ezid? alatt még egy önálló gondolatra sem telt t?le.

A f?könyvel? els?re elengedte a füle melett a megjegyzést, ám másnap reggel a fürd?szobatükör el?tt borotválkozva, hirtelen arra lett figyelmes, hogy korábban sötét haja, itt-ott ?szbe vegyül már. Észre sem vettem, hogy megöregedtem, gondolta. Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, mormogta még lehangoltan, majd megkötötte a nyakkend?jét.

Hiányérzete néhány nappal kés?bb, szeretett verandáján ücsörögve sem enyhült. Weninger Jen? jó félórája a szemközti domboldal fái fölött a vas-szín? égbolton úszó felh?ket bámulta. Elleng a néma, kék id?, futott át rajta. Hiányérzete már-már elviselhetetlenné vált. Mintha ezüstös fejszesuhanás villant volna odát a nyárfák levelén. Sohasem hallott dallamok járták át, énjét teljesen betöltötte a lehulló lomb lágy nesze, az ?szbeforduló föld illata.

A f?könyvel? nem bírta tovább, zaklatottan kutatni kezdett a házban, míg végül egy köteg papírlappal a kezében a konyhaasztalhoz ült. Írni kezdett és ett?l jobban lett. Képtelen volt abbahagyni az írást, ráébredt, hogy egész eddigi életében hiába döngetett kaput és falat, de most végre vadul száguldott valami gonosz és h?vös szépségek felé.

Vasárnap este is folytatta a munkát, s?t még éjjel is ontotta magából a sorokat, másnap reggel pedig betelefonált, hogy szabadságot vesz ki. Egész héten a házikóban maradt, borostásan, zilált küls?vel dolgozott, az evésre is sajnálta az id?t. Végül, amit soha nem hitt volna magáról, egy egész kötetre való verset írt össze. Weninger Jen?ben csakúgy pezsgett az élet, akárha újjászületett volna. Múltja, mint az ?rön át hangtalanul hulló k? enyészett el a semmiben.

Alaposan kialudta magát, majd másnap reggel el?kotorta egy folyóiratszerkeszt?vé avanzsált volt gimnáziumi osztálytársa telefonszámát. A három nappal kés?bbre megbeszélt találkozóra remeg? gyomorral készül?dött. Rövid udvariaskodás után átadta a kéziratot, melynek a Semmi ágán címet választotta. Eleinte nem értette volt barátja csodálkozó arckifejezését, mely a kézirat átlapozása során fokról-fokra döbbenetté változott.

– Ezt mindet te írtad? – kérdezte.

– Igen, egyetlen hét alatt. Azt hiszem, hogy csoda történt velem. Ezt nevezhetik ihletnek.

– Csak az a baj, – vakargatta az állát a szerkeszt? – hogy egyetlen eredeti sor sincs az egészben. Ám így is egészen elképeszt? a teljesítmányed, valami megfoghatatlan módon papírra vetetted a magyar költészet legkiemelked?bb remekeit.

– Pedig mégcsak nem is ismertem egyiket sem – hebegte a könyvel?.

Weninger Jen? egészen összezavarodva ért haza. Fáj a szívem, a szó kih?l, gondolta még elalvás el?tt. Másnap reggel a szokásosnál jó órával korábban ért be, azzal az elhatározással, hogy bepótolja az elmaradt munkát és, hogy véletlenül se kerüljön többé vers a kezébe.

 

Legutóbbi módosítás: 2007.09.09. @ 21:49 :: Magyar Csaba
Szerző Magyar Csaba 174 Írás
Már gyerekként is tudtam, hogy írni jó, mégis hosszú időre megfeledkeztem róla. Kicsit a véletlennek is köszönhetem, hogy újra felfedeztem magamnak ezt a nagyszerű játékot.