elsuhanó hegy
mögül ki-kibukkanó
fénygömbök dala
a vonatablakon túl –
így vakítasz el néha
éji rázkódás
kitikkadt színű vagon
részeg valóság
ölelkező álmai –
fényedre riadok fel
káprázik a szem
véletlen esőcseppek
matt fátyla mögött
talán csak álmom része
lehetett e fény
életet s halált
vonat döcög valahol
mező közepén
valószerűtlen éjjel –
vagy tán csak harangoznak
s erre ébredtem
vagy épp ez álmom része
kint s bent ugyanaz
egy vonat vágja ketté
a végtelen hómezőt
mint félbetört szó
egy haldokló szájából
olyan titkos most
ablakon túli világ –
tán még nem láthattalak
mégis mintha mind:
– a fa, patak, az ösvény –
rég csak te lennél…
ennek az éjszakának
tán soha nem lesz vége
fák csíkja mögül
tudom – ha majd kifakult
minden csend-kérdés
a meggyűrött huzaton –
a város bukkan elő
a város amit
ezer éve álmodok
vonatülésen
szürreális éjjelen
hol a peronon te vársz
és ott folytatunk
mindent hol abbahagytuk
régi álmokban
és nem kérdezel semmit
csak mutatod az utat
s én már ismerem
sálad minden varrását
az állomáson
lidércekként táncoló
sárga körvonalaid
százszor láttalak
tudtam még vársz valahol
mikor felszálltam
a vonatra új arccal
sorsarcú véletlen
fehér fényekben
szótlanul vágunk utat
így rendeltetett
tudom hogy merre tartasz
ismerem ezt a lépcsőt
a hotelszoba
az ágy és a füstölő
ahogy még nézel
és kibontod a hajad
és szédült vörös fények
s az utca hangja
ahogy egy autó száguld
köd-célok felé
– ott százszor megálmodtam –
a véletlen hangjai
mégis egybeforr
most az idő és a tér
s megvakítanak
nyelved hegyén a fények
szemed orrod illatod
csak ilyen lehet
hasadon fénycsepp táncol
könny vagy izzadság
bennünk zihál az örvény
egy kiszakadt világban
forró testedbe
bújok, és igazságunk
átviláglik láng
és ösztön vad ritmusán
profilodba vésve rég
az egész világ –
melled dobog kezemben
ajkadon remeg
kimondatlan ígéret
és fülembe leheled
s a szédült táncot
szakítja át fehéren
talpalatnyi csend
harangok zúgásával
„ugye mindig itt maradsz?”
egymásba szédül
jin és jang a láng-táncban
s a szoba falán
a mozdulatlan város
függ csak bekeretezve
pecsét lett a csók. szemed
kútjába hajlok buján:
hát célhoz értem –
színek fröcskölnek árnyra
s velünk lüktet a város –
—
és felébredek
csak hegy s kibukkanó
fénygömbök dala
a vonatablakon túl –
így képzellek el néha
2005
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:30 :: Kovács-Cohner Róbert
