Bridget Felber : HANGVERSENY

 

Nyugodtan ült a páholy vérvörös bársonyölelésében.

Nem egyszer?en csak hallgatta a szimfóniát: szinte szívta magába… arcán gyönyörteli arckifejezés fénylett, szemei behunyva, és csak figyelte, ahogy a hangok, a dallamok egységes egésszé állnak össze a fejében, hogy aztán tudattá válva a sejtjeiben leljenek otthonra.

 

– Élvezed, mi, te rohadék? – sziszegte a háta mögött ül? sötét ruhás férfi, de ? persze nem hallotta meg, oda sem figyelt rá… soha nem figyelt. Mintha ott sem lenne. Tudta ezt a sötét ruhás is, mert mit lehetne erre mondani? Mit lehetne tenni az ? féktelen gy?löletével, amiért ki tudja, meddig kénytelen szolgálni ezt a férget, ezt a rabszolgatartót, akit csak némán követhet, mint egy árnyék.

A karmester intett, a zenekar pedig engedelmeskedett.

Úsztak a hangok, tökéletes harmóniában a gondolataival; varázslat volt ez, mindig megújuló varázslat, egy csoda… a zene rend. Igen, a zene maga a rend, állapította meg újra és újra a bársonyszékben ül? férfi, miközben ujjai finoman doboltak a karfán.

– Ez Haydn, te bugris, még ezt sem tudod, amilyen primitív vagy! – dünnyögte maga elé a fekete ruhás. – A kilencvennegyedik, te tudatlan paraszt… – de a nyugodtan ül? férfi vissza sem fordult. Ebben a pillanatban egyszer?en csak örült az ? megtalált kincsének, amelyben új önmagára lelhetett, és csak fürdött a legtökéletesebb hangzásokban, szíve egy ritmusra dobogva a dallamokkal.

A szíve.

Volt id?, amikor nem is álmodott volna megtalált csodákról, hangversenyekr?l, bársonyszékekr?l, életr?l… nemrég még csövek álltak ki a testéb?l, s ritmusként hallgathatta a lélegeztet?gép egyenletes, monoton pumpálását, és nézhette a plafon unásig ismert rücskeit, miután magához tért a hosszú utazásból.

Akkoriban nem sokat adott volna az álmaiért, a holnapért. Nem sokat az életéért.

Miután felépült, megfogadta, hogy mindez máshogy lesz majd. Negyvenhét éves volt, és nagyon gazdag. Már ami az anyagiakat illeti… de az életébe addig nem fért bele más, csak a rengeteg munka: határid?k, tárgyalások, tervek, játszmák. Egyszerre rájött, hogy majdnem vége lett mindennek. Majdnem, mindennek.

Néha el? kell vennünk, és le kell porolnunk a bedohosodott álmainkat, gondolta. Hátha már nincs is azokra szükségünk.

Eddig ? szolgálta az életét. Most már szolgálják ?t.

Egyszerre kizökkent a zene b?völetéb?l, és hátra nézett.

Egyenesen a fekete ruhásra, aki most némán ült, és arcán nem volt gy?lölet… emlékezett. Eszébe jutott a gyerekkora, és eszébe jutottak olyan élmények is, amelyeket már rég elfeledettnek hitt. Újabban egyre gyakrabban fordult vele el?, hogy a kényszer?en végigült hangversenyeken elragadta az id?, és játszott vele. Furcsamód ezek az emlékek nem voltak sem örömtelik, sem fájdalmasak. Inkább csak tényszer?ek. Ám kétségtelenül rendkívül intenzív, mind.

 

A férfi a bársonyszékben újra csak a zenére, és a gondolataira figyelt.

Mindjárt vége a hangversenynek.

Kicsit sajnálta, de tudta, hogy egyszer minden hangversenynek vége szakad.

Erre a gondolatra egy finom nyilallást érzett a szíve táján. Ösztönösen is odanyúlt, és a finom ingen keresztül is tisztán érezte a vastag heget, amelyen keresztül új reményeket kapott.

Azel?tt soha nem szakított volna id?t olyan hasztalanságokra, mint a zene.

„Talán új kedvtelései lesznek, nem szokatlan egy szívbeültetés után…" – mondta a híres professzor, akit csak meg lehetett vásárolni. Mert neki mindenb?l a legjobb járt.

Igen, igaza volt a professzornak, ez a zene iránti hirtelen szenvedély nem lehet a véletlen m?ve, talán a donor rajonghatott a komolyzenéért, egy id?ben rengeteget olvasott err?l, a lábadozás ideje alatt… Tudományosan meg nem magyarátható, mindazonáltal tény. Ezt a maga b?rén is érezhette.

 

A fekete ruhás némán állt, és a karmestert bámulta.

Agyában hirtelen információk özöne jelent meg: újságcikkek, tanulmányok, színes plakátok.

Hihetetlen emóciók.

Mintha moziban nézné: egyszerre tudott mindent a zenészekr?l, ismerte az élettörténetüket, a vágyaikat, a reményeiket… csak önmagáról nem tudott már semmit. Vagyis, csak annyit, hogy egykor karmesternek készült, s lám, most mégis szolga lett.

 

A férfi felemelkedett a bársonyszékb?l, a teremben finom lámpafény gyúlt.

Vége lett az el?adásnak.

Lassan az ajtó felé sétált; a folyosón már lelkendezett az ért? közönség. Semmi kedve nem volt ezekhez az emberekhez, mert úgy gondolta, minden elhangzott szólam csak az ? magánügye… nem akarta megosztani senkivel. Megvárta, míg elül a zsivaj, aztán ? is a folyosóra sétált.

Mögötte a fekete ruhás lépdelt, de neki nem volt szüksége az ajtóra.

Szinte átolvadt a falakon, némán követve az el?tte lépdel? férfit.

 

A teste baloldalán, a szíve helyén ott tátongott egy üres lyuk.

Legutóbb szerkesztette - Bridget Felber
Szerző Bridget Felber 66 Írás
Felber Brigitta Tímea.