A környékbeliek szerint tizenöt éve nem esett ennyire. S?t, kifejezetten ritka errefelé. Sokak emlékében élt a másnap reggel pillanata, mikor elállt. Visszatért az élet az emberekbe.
Aznap hajnalban leltek rá a csöppségre. Pár órája lehetett itt a földön, de máris az árvaság sorsára jutott. Az anyja az árvaház kapuja el?tt szülte meg. Az es? el?l egyetlen menedékként szolgált a hatalmas gesztenyefa, melynek lombkoronája nem engedte át a jeges csapadékot. A n? egész testében megremegett. Szinte zokogott, de a szíve er?s maradt. Utolsó erejével is küzdött, s lelkét csak akkor engedte kirepülni a testéb?l, mikor magához ölelte gyermekét. A döbbent tejesember fejtette le a halott anya kezeit a csecsem?r?l. A férfi szinte feltépte az árvaház kapuját, úgy rohant be segítséget hívni. Fél? volt, hogy nem marad meg az újszülött. Természetellenesen magasba szökött a láza, s apró teste t?zforró volt. Mindenki csodának vélte, hogy eddig életben maradt. Arra semmi esély sem volt, hogy az anyát megmentsék. Tagjai már merevek voltak. Teste nagy részét zúzódások foltjai tarkították. A jéges? nem kímélte.
A baba rendkívül er?snek bizonyult, komolyabb baja nem lett és pár nap múlva láza is lement.
Bájos lánnyá érett tizenöt év alatt. Társai közt felt?nt, a fiúk hamarabb körülvették, mint bárki mást.
Éjszakánként kiszökött, átmászott a kerítésen, hogy meglátogassa az anyja fáját, ahol meghalt. Béke töltötte el szívét, és megmagyarázhatatlan kérdések. Nyugalom áradt szét testében akárhányszor tilosban járt. Rengetegszer szökött már ki. Megvolt a kedvenc útvonala. Els?ként mindig az istállót vette célba. Imádta a friss széna illatát. A lovak meleg testét, ahogy a forró g?z kicsapódik az orrukból. Egy vékony ösvény mutatta tovább az utat. Egy hatalmas gesztenyefa jelezte az út végét, aminek a tövében rengeteg id?t eltöltött az elmúlt évek alatt. Tovább soha nem ment. Valamiért hidegség öntött el a szívét.
Az es? miatt nem mehetett ki már egy hete. Szenvedett a semmittevést?l, rettegett.
Rémálmai voltak, melyek valóságosnak t?ntek. Olyannyira, hogy ébredés után még mindig érezte orrában az álombéli illatokat.
Éjszakánként egy férfiról álmodott, vagy csak férfinak gondolta. Az igazat megvallva az arcát soha nem látta, csak a szeme csillant meg néha. Most is vele álmodik. Teste ívben hátrafeszül, kezével görcsösen markolja a takaróját. Félelem van a szívében. Minden ridegebb, mint eddig volt. A halvány fénynél látta, hogy a férfi ?t nézi. Nem tör?dött vele, hátat fordított neki.
– Vége…! – Ahogy jött olyan gyorsan el is halt a hang, de sokáig ott csengett a lány fülében. Valaki megérintette a vállát. Hátrafordult. Hirtelen oly közel került a férfihoz, hogy arcuk csak centiméterekkel volt egymástól. A zöld szemek egyé olvadtak, s a lány szeme káprázni kezdett. Megfordult, odanézett, ahol nemrég az árny állt, de az elt?nt.
– Vége!!! – Ordított az árny, de ezúttal nem öltött testet.
Veszélyt sejtetett, bekúszott a tudatalattijába, a gondolatai közé. Izzadni kezdett.
Egy robbanásszer? hangot hallott, de ?t a férfi szavai riasztották fel. A csattanás aztán teljesen elfelejtette vele a férfit. A zaj forrását kereste. A többi felriadt lányhoz csatlakozott. Az ablaknál álltak, fény világította meg az arcukat.
A lángok magasba csaptak fel. A t?z ontotta magából a füstöt. Az es? ellenére egyre csak lángolt a gesztenyefa. Váratlanul tört rá a félelem, egyedüllét, és a megmagyarázhatatlan, szívbe markoló kín. Lelke haldoklott a fával együtt. A lány nem tör?dött a szigorú szabályokkal, hogy mindenki ébren van már és az eseményeket figyeli, lerohant a lépcs?n. Két nevel?n?jét fellökve tört utat magának. Tennie kell valamit. Mezítláb taposta a sarat, szaladt, ahogy csak lábai bírták. Hálóruhája a testére tapadt, és egy letört ágban elbotlott. Egy darabig a sárban csúszott, majd támasztékot keresett. Megtorpant. Nem bírt mozogni. Megkövülten bámulta a fát, melynek egykor a tövében az anyja világra szülte. Villám szelte ketté az eget. Feladta, egy könnycsepp folyt le az arcán, majd ajkai közt beszivárgott a szájába.
Megértette a férfi szavait. Az álombéli alakét. – Vége! – Eltemette a múltját, az utolsó dolgot is, amit magáénak mondhatott. Az apját nem ismerte. Az anyjához kapcsolódó utolsó emlék, kapocs megsemmisült. Széthasadt lelke vérzett, de nem volt olyan elvetemült, hogy véget vessen a szenvedésének. Az elzárkózás jobban fenyegette…Túllesz rajta, érezte, de hogy mikor érkezik el a pillanat azt nem tudta.
A n?vérek hagyták, hogy végigégjen a fa. Reggelre elállt az es?. Pont úgy, mint tizenöt éve. Kis különbséggel: akkor megszületett, most meghalt valami.
A lány az anyja nyakláncára szorította a kezeit. A hideg ékszer mindig a nyakában lógott. Nem szerette, nem tartotta soha az ? örökségének. Néha mégis megnézte a medál hátoldalán lév? apró írást. A neve állt rajta. Mary.
A n?vérek adták neki, azt gondolták, hogy a n?t hívták így, aki meghalt a gesztenyefa alatt.
Emlékeztek az anyára. A halál pillanatában is gúnyosan nézett le a világra. Szinte megvet?en. Érezték, hogy a n?ben a gonosz lakott. Megvetették érte. A lány örökölte az anyja minden küls? tulajdonságát. Gyönyör? volt és még nem vették észre rajta a gonosz jeleit. Szelíden nézett a világra. Mary szenvedett, ha kinézett az ablakon. Nem látta többé a megnyugtató zöld lombokat. Elveszett. Nem találta többé a helyét a világban. Nem értette, hogy miért van ez. Végülis az csak egy fa volt…
Az aznap éjszaka lassan jött el. Nem ringatta ma éjszaka el ?t békaraj. Kés? éjjel könyörült meg rajta az álom, elaludt. Nem mélyen, még hallotta maga körül a hangokat. A lányok halk szuszogásait, Amelie hangos horkolását. Elmosolyodott, majd átfordult a másik oldalára.
Bekúszott egy kép a tudatába, egy férfié, azé, akit eddig mindig is látott, aki ott volt álmai mélyén, de ez most több volt ennél. A szemébe nézett. Végignyalta az ajkát, vágyakozva a zsákmányra. Szinte el?re érezte az áldozat ízét. Az ízlését tekintve finnyás volt, nem kedvelte a pórnépet – ahogy ? nevezte az embereket. A gazdagok mindig elb?völték, kedvelte a lenéz? stílusukat. Sokszor nevetett rajtuk, játszadozott velük, kiparodizálta a viselkedésüket.
Zuhogott az es?, a kukoricás között, gyorsan mozgott az árny. Nem lehetett látni, hogy ki az, nem volt kivehet? alakja, arca. Csak a szeme ragyogott. Zölden, csábítóan. Ezzel b?völte el az áldozatait, akik általában gyönyör? fiatal, elkényeztetett n?k voltak. Ma este vadászni indult vagy randevúra, de ma elmosódtak a határok. A mai áldozat különleges volt. Felhívta magára a figyelmet, nemcsak kivételes szépségével, hanem azzal a gonoszsággal, ami bel?le áradt. Ugyanolyan gonosz volt, mint az árny maga.
A vadász már hónapok óta figyelte a n? minden egyes mozdulatát. Mindenki félt a n?t?l, a háta mögött kinevették, gúnyolták, boszorkánynak nevezték. De tisztelet is járt neki, csakis a családja, a rangja miatt. Mikor az árny el?ször járt nála, leny?gözte a n?b?l áradó gonoszság. Talán el?ször érzett emberi érzelmeket magában. Érezte, hogy ez lesz az utolsó vadászata. Magának sem vallotta be. Félt a furcsa érzést?l a gyomrában, egy olyan érzéshez hasonlított, mint amit az anyja mesélt egyszer régen neki. Beleborzongott, a szerelem gondolata a fejében meg sem fordult. Egy olyan ember mint ?, aki szemrebbenés nélkül gyilkol, nem tud szeretni, szerelmes lenni. Csak a képzelete játszik vele. Remélhet?leg. Az árny már ott volt a ház el?tt. Kifigyelte, hogy a n? mindig nyitva hagyja a szobája ablakát. Ma nem volt szüksége arra, hogy falat másszon. A n? kint ült a padon arra várva, hogy a férfi vérét vegye.
Szédült, hányingere támadt, szabadulni akart. Teste nem engedte tovább, hogy az álomban maradjon. Zihálva riadt fel, egy a torkában rekedt sikollyal. Még soha nem engedte az árny ennyire közel ?t a gondolataihoz, érzelmeihez. Érzett mindent, amit a zöld szem? férfi. Nyugtatni próbálta magát, hányingerét leküzdötte. Vér ízét érezte a szájában. Émelyít?en édes volt. – Csak egy álom volt – nyugtatni akarta magát, … mégis…, olyan valóságos volt minden. Érezte a leveg?t, ahogy belekap a hajába, a nyári éjszaka illatait, a putri b?zét amely mellett elhaladt… és érezte a n? vérét.
A n?. Felismerte benne a vonásait. A haja ugyanolyan sötétvörös volt, mint neki. Gyönyör? volt. Béke érzése töltötte el. Anyám volt az – gondolta. Az érzés egyre er?södött benne, de valami nem stimmelt. Az álombéli n?nek égszínkék szemei voltak, azokban semmi élet.
Más is járt a fejében. A szabadság illatát érezte, már nem volt semmi, ami marasztalni tudta volna. Lassan bekúszott a gondolataiba Tomas. Szinte mindig együtt voltak, kiskorúk óta. A drága jó Tom. Ha szüksége volt valakire – akit a barátjának mondhatott, aki kiállt mellette, aki megvédte, mellette állt mindenben -, akkor Tom megtalálható volt. Ett?l függetlenül nem úgy gondolt rá, mint a testvérére. Sokszor álmodott magukról, de soha nem bátyjaként t?nt fel, hanem szerelmeként. Tomot könny? volt meggy?zni, elég volt neki a szemébe nézni és ? már kitalálta, hogy mit akart t?le.
Öt körül járhatott az id?, a hajnal els? jelei régen megjelentek, régóta csicseregtek a madarak. Fülsért?en, már nem úgy, mint régen. Most nem örvendeztették meg Maryt. Undorodva elfordult a lány a világtól, taszította a fény. Minden, amit eddig szépnek látott, most megvetett. Ez már nem az ? világa. Elhagyni készült, levetni a hercegn?i állarcot, megszabadulni mindent?l, ami tiszta és erkölcsös. Megfert?zte az árny. Olyanná tette a lányt, mint ? maga. Mary a találkozást várta, hogy megismerje az álmai vendégét. A férfit, akir?l soha nem tudta, hogy ki az. Azt akarta, hogy az árny megtanítsa mindenre.
A nappalok gyorsan teltek, de enyhítette a kínt az éjszaka. Kezdetben még felsikított, mikor az árny rátámadt az álmai lakóira, de sok vadászat után már várta, hogy az lecsapjon az ártatlanokra. Ma éjszaka az izgalomtól belemarkolt a szoknyájába. Támadni akart, de még visszafogta valami. Az emberi érzések, ami nappal olyanná teszik, mint a többi embert. Már nem volt olyan, mint régen. A kedvessége megmaradt, de belül átkokat szórt minden lépésénél. Gyilkolni akart, szét akart tépni mindenkit. Napról napra jobban er?södött benne ez az érzés.
A drága jó Tomas. Ã??t soha nem bántaná, szíve mindig megenyhült, ha vele volt. Éjszaka, álmaiban valószín?leg nem tudta volna fékezni magát, ha az árny kérte volna, akkor szó nélkül széttépi. Élvezettel ízlelné a vérét. Ezek a gondolatok járnak az eszében, amikor hajnalonként a folyosókat járta. Éjszaka ölni akart.
Tom szeme kikerekedett, mikor hallotta kérését, mikor Mary szinte sírva könyörgött neki, hogy szökjenek el innét.
– Képtelenség, nem lenne semmire sem jó, üldöznének minket – csak ezt a választ kapta mindig. A „nem"-b?l aztán a napok folyamán „talán" lett. Gonolkodott, majd végül arra eszmélt, hogy tervezget. Sütött a nap, elviselhetetlenné kezdett válni a meleg. A leveg? ragacsossá s?r?södött. Határozott céllal indult el Mary. Mikor kinézett az ablakon, a fiút a hinta mellet találta. A diófa alatt, ami az egyetlen fa volt az egész kertben, elárnyékolta a fél udvart. Gyorsan ment, egyre kevésbé bírta a meleget, mert a h?vös házban töltötte az idejét.
– Beszélnünk kell! – jelentette ki. Határozott hangja elárulta, nem hagyja menekülni a fiút.
– Jól van! Menjünk innen! Szökjünk meg, csak mi ketten.
Mary ezt akarta hallani. A nyakába ugrott. Teste vezérelte. Nem érdekelték a körülötte állók.
Megcsókolta Tomast.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:30 :: Szabó Nóra
