Szabó Nóra Szerző
Vezetéknév
Szabó
Keresztnév
Nóra
12 év Nincs Komment

Pár év kihagyás…de a következ? fejezetekben várható a magyarázat mindenre…

 

Lassú léptekkel haladt az út túloldalán lév? hatalmas ház felé. Élvezte a tavasz friss leveg?jét. Kabátját összehúzta magán, miután egy kisebb szélroham belekapott a vastag szövetbe. Orrában érezte a virágok édes, mézes illatát. Képzeletben végigsimított minden egyes virágszirmon.

A kertkapu el?tt hever? gördeszka mosolygásra késztette. Tegnap a tulajdonosa véletlenül felejtette ott a kísértetkastélynak min?sített ház el?tt. Felnézett a sötét épületre, a sötéten csillogó ablakokra. Nem talált semmi különöset. Persze a városi suhancok idejártak mindig, hogy csak azért se legyen nyugodt az otthontöltött id?.

Bezzeg mikor meglátták ?t, akkor versengtek, hogy melyikük eresszen bele a gatyájába.

Elég volt tegnap megeresztenie egy-egy eszel?s, gonosz vigyort és a fiú egyb?l rohant el.

Lenyomta a bejárati ajtó régi kilincsét, majd az ajtó csikorogva kinyílt.

Nem kellett villanyt kapcsolnia, látása mindig tökéletes volt a sötétben. A fürd?szoba felé vette az irányt, mikor meglátta a padlón visszatükröz?d? gyertgyalángtáncot.

Halk csobogást halott, majd mikor belépett, ledobta a padlóra kabátját, kilépett a már kényelmetlen t?sarkúból, majd megszabadult a ruháitól is. Macskaléptekkel odasétált a kádhoz, majd megcsókolta a kádban már félig alvó férfit.

A fürd?szoba leveg?jében kellemes vanília illat terjengett. Mary kényelmesen hátrad?lt barátja karjaiba, majd átadta magát a víz kényeztetésének.

Nyugalom, midig ezt érezte, mikor a karok átölelték. Melegséget, puha, hatalmas párnákat látott és néha elnyomta az álom, mikor Damian átölelte. Befészkelte magát a férfi elé, majd annak mellkasát párnának használva hátrad?lt rá.

A vízb?l kiemelt egy kis buborékot. – Gyönyör? – gondolta. S valóban… A gyertya fénye táncolt a gömbön. El?ször fehér volt, aztán a hirtelen megjelen? színek vad táncot jártak rajta.

Mary csodálattal nézte a parányi gömböt, majd a színek mellett észrevette a tükörképét. Az fejjel lefelé nézett vissza rá egy szintén fordított fürd?szobából.

A férfi csukott szemmel hátrad?lve élvezte a fürd?t, s érzete, hogy a lány még mindig a buborékot nézi. Szája sarkára egy mosoly csúszott, majd lassan elaludt.

Szemei vadul itták a látványt. A gyertyaláng képe egyre gyorsabban pörgött a gömbön. A szivárványszínek egy utolsó gyors mozdulattal egybeolvadtak, majd egy ragyogó aranyszínbe állapodtak meg.

A lány szíve egyre vadabb táncot járt a mellkasában. S egyet kihagyott mikor a gömb színe aranyra változott.

A pörgés abbamaradt, amit a lány csalódottan nyugtázott.

Figyelte önmagát a visszatükröz?d? szappanhártyán, majd a szeme átsiklott a férfi alvó tükörképére is.

A buborékot tartó kezén hirtelen remegés futott végig, majd a gömb színe feketébe váltott át. Leveg?t venni is elfelejtett hirtelen, mikor a fekete gömbön felt?nt a már annyira jól ismert, régen látott smaragdzöld szempár.

Szinte gúnyosan nézett le rá. Megvet?en, mint régen, akkor az álmaiban. Nem…Nem tudta elviselni már ezt a tekintetet. Hegyesre reszelt körmével végigsimított a gömbön, mire az szétpukkant.

Gyorsan kimászott a vízb?l, majd maga köré tekert egy törölköz?t.

Szinte dacosan nézett bele a falon lév? tükörbe. S az ott látottakon nem talált semmi különöset. Hosszú, vörös haja vizesen és kócosan állt. Tekintete zaklatott volt. Hófehér b?re, ha lehet még jobban elsápadt.

Még emlékezett rá, arra az id?re, mikor minden éjszaka vadászni ment a zöldszem? szörnnyel. Rengeteg energiába, meg fenntöltött éjszakájába került, mire az árny feladta a kísértését. S ennyi év után újra megjelenik el?tte.

 

Ismét érezte testében az ébredez? szenvedélyt. Tépni, gyilkolni, és inni…vért. Érezte ismét az ízét.

Szemeit lecsukta, majd kezeivel hátrasimította haját. Nem…nem ? csinálta. Ott állt szorosan mögötte, hozzásimulva, mint egy szeret?. Nyakán érzete h?vös leheletét, pár csókot ami annyira gyengéd volt, hogy talán csak képzelte. Er?s karok ölelték át a derekát, majd er?teljes mozdulatokkal végigsimítottak a testén. Az egyik kéz végig a hasán egészen le a combjáig, míg a másik fel a válláig, hogy aztán hátrafeszítsék a testét.

Szíve egyre hevesebben vert. Kívánta, hogy az árny hozzáérjen, hogy a b?re izzon az érintése alatt. S elégedetten felnyögött mikor a háta mögött a férfi beleharapott a nyakába. Szempillái megremegtek, ajkát beharapta. Fülében tompán hallotta vére lüktetését.

B?re libab?rös lett, a férfi keze alatt.

Loccsanást halott, majd a kábultság lassan abbamaradt. A kádban lév? férfi keze belecsúszott a vízbe.

Szemeit óvatosan kinyitotta, mintha valami er?s fényre számított volna. Ismét találkozott a tekintete a tükörben lév? n?ével. Szemei vágytól csillogtak.

Az árny nem volt mögötte, bár teste határozottan emlékezett az érintésekre. Kezével megérintette a nyakát. Nem volt véres, mint ahogy számított rá.

 

A falnak támaszkodott, majd lassan lecsúszott a padlóra.

 

13 év 1 Komment

Napokig nem ettem, és nem voltam hajlandó senkivel sem beszélni.
 Április 23-án két férfi jött hozzánk látogatóba. Mindketten fekete öltönyben voltak, kezükben aktatáska. A magasabbik sz?ke hajú, kedvesen próbált beszélni velem. Kérdezgetni akart, de én nem válaszoltam. Nem engedték, hogy végighallgassam a beszélgetésüket. Kizavartak a szobából. Hangosan beszéltek, néha vitatkoztak. Andi egyszer felordított – Nem!!! Miután távoztak nagynéném magához ölelt, majd sírva fakadt. Aznap ezt többször megismételte.

 

Nem mondták, de tudtam, nagyszüleim halálával tökéletesen árva lettem. Arra egy halvány esély nem volt, hogy soha nem látott anyám vagy apám rejtélyes módon felbukkan. Árva lettem. Kis lelkem ezt már nem tudta feldolgozni. Az elkeseredés úrrá lett rajtam. Féltem a jöv?t?l. Kicsúszott minden a kezeim közül. Igaz eddig egyáltalán ne irányítottam. Beszélni továbbra sem beszéltem senkivel, egy szót sem szóltam. Er?snek akartam mutatni magam. Ez többé-kevésbé sikerült.

Az álca hiába lett tökéletes én attól belül összetörve hevertem. Éjszakánként telesírtam a párnámat, de nem sokat segített. A magány és az elveszettség belülr?l tett tönkre. Napok alatt rengeteget csökkent a súlyom. Szemem beesett lett és karikás, arcom sápadt. Szürke emberré lettem. Elt?nt bel?lem minden játékos jókedv. Elhagytam minden gyermeki tulajdonságomat.

Azokban a napokban kezdtem beszélgetni Istenhez. Nem a Miatyánkot mondtam neki, hanem a gondolataimat. Esténként magamban fohászkodtam azért, hogy az idegen, öltönyös- aktatáskás férfiak ne vigyenek magukkal. Itt akartam maradni.

Péter és Andi mindent megtett azért, hogy velük maradjak, de nem sok sikerrel. Mint azt kés?bb megtudtam, kétféle lehet?ségem volt arra, hogy tovább éljem az életem. Az egyik kivitelezhetetlennek bizonyult: Andrea, mivel ? volt az id?sebb testvér örökbe fogadhatott, azzal a feltétellel, ha eléggé vagyonos és van férje. A másik lehet?ség az árvaház volt.

A következ? egy hétben az öltönyös férfiak napi rendszerességgel kerestek fel minket. Május közepén aztán utoljára jöttek. Ezúttal sokkal barátságosabbak voltak, egyikük megmosolyogtatott.

Teljesült a kívánságom. Azt mondták sikerült a törvényt kijátszani, és valami kiskapu segítségével a nagynénéméknél maradhatok. Egy feltétel mégis akadt: Minden második hónapban el kell jönniük meglátogatni engem.

Megkönnyebbültem egy kicsit. Természetesen örültem annak, hogy nem kell elszakadnom a családomtól, de maradt bennem félelem. Továbbra sem tudtam, hogyan folytatódik az életem. Napokig vártam azt a pillanatot, hogy egy reggel úgy ébredjek fel, mint régen. Kati mama reggelente, perce pontosan hét órakor ébresztett. Vártam, mikor nyílik ki az ajtó, néz be rajta a szürkéskék szempár. Vágytam a mosolyára, a vidám csilingel? hangjára. Álmaimban találkoztam vele. Ott volt nagypapa is. Pocakja hatalmas volt és gömböly?. Pipázott, pöfékelte a füstöt. Kati mama derékig ér? haja el?rehullott a vállán, mikor lehajolt, hogy puszit nyomjon az arcomra. Boldog voltam, ha csak pár éjszakára is. Ébredés után vérig voltam sértve. Csak álom volt. Szép álom.  

Nyár elején aztán elengedtem ?ket. Tudtam, hogy nem jöhetnek vissza. Nevettem, kergettem a patakot a házikó mögött. Az életem ismét visszaállt a régi tempójába. Gyerekként viselkedtem, már amennyire tudtam.

 

Andrea megházasodott. Feleségül ment egy nagyon rossz hírben lév? emberhez. Mindenki azt mondta, hogy a szerelem vakká teszi. Lacinak ? volt a harmadik felesége. Maga mögött hagyta számtalan gyerekét. A feleségei által tett szert eddigi vagyonára.

A férfit nem kedveltem, akárhányszor a szemébe néztem borsódzott t?le a hátam. Az erd? széli házból elköltöztünk, Laci, Andi és én. Péter hiába próbált meg Andrea lelkére beszélni, nem sikerült neki.

A ház elhagyásával ismét visszatértek régi fájdalmas emlékeim. Éjszakánként megint a nagyszüleimmel álmodtam, de most nem voltak boldogok. Nagypapám betegen feküdt az ágyban, Kati mama pedig gyászolt.

Augusztus utolsó két hetét átsírtam.

 

Mikor beszálltam az autóba akkor még fogalmam sem volt milyen messze kerülök el otthonról. Az autóút hét órás volt. Közben csak kétszer álltunk meg. Elhagytunk mindent, amit ismertem. A szívem sajgott közben. Láttam távolodni az erd?széli házikót, a horgásztavat, aminél a nagypapa mindig horgászott. A hegyeket, amik rengeteget jelentettek nekem. Elt?ntek az erd?k. Pusztaság volt mindenütt. Népes városok t?ntek fel, tele ezerféle emberrel. Mind ismeretlenek. Kicsinek éreztem magam. A lelkem megijedt. Annyi minden van, amit még nem tudok, elveszek az emberek között. Féltem, de a büszkeség, ami egykor nem engedte azt, hogy mások sírni lássanak ismét a felszínre tört.

Elringatott az autó. A szemem elfáradt a sok újdonságban. Valaki durván belevilágít a szemembe. Kalapot visel. Olyat, mint a rend?rök, de ennek más volt a színe. Elemlámpával hadonászik, majd int a társának. Továbbmehetünk. Túl álmos vagyok, megvisel az út. Hányingerem támadt, de ha a szemem lecsukom nem olyan intenzív az érzés. Ismét elaludtam. Egy városban állunk meg. Mindenütt hatalmas tíznél több emeletes épületek. Sehol zöld f?, ritkán lehet látni egy-egy fát. K?b?l épült minden. Rideg, barátságtalan világ. Kés? van, elmúlt már hajnal kett? óra. Nem nézek körül. Követem Andrea lassú lépteit.

 Lépcs?k jönnek, majd beszállunk egy liftbe. Akkor tudom meg, hogy hol vagyok. Míg megyünk fel, olvasom a liftben az információs táblákat. Debrecenben vagyok.

 Hatodik emeleten lakunk mostantól. A folyosó piszkos, a sarokban dobozokban újságpapírok, tele mindenféle haszontalan kacattal. Végre sikerült kinyitni az ajtót. Ragad a zár.

 Túlságosan elcsigázott vagyok. Nem látok semmit, pislogni sincs er?m. Andrea megmutatja az ágyamat. A szobában szét sem nézve vetem magam rá. Álmodni szeretnék, felébredni nem akarok. Értelmét veszítette a másnap. Erd? és a régi házunk nélkül mit sem ér…

13 év 14 komment

Zuhogott, eszeveszetten esett az es?. Lassan már egy hete.

 

 

A környékbeliek szerint tizenöt éve nem esett ennyire. S?t, kifejezetten ritka errefelé. Sokak emlékében élt a másnap reggel pillanata, mikor elállt. Visszatért az élet az emberekbe.

Aznap hajnalban leltek rá a csöppségre. Pár órája lehetett itt a földön, de máris az árvaság sorsára jutott. Az anyja az árvaház kapuja el?tt szülte meg. Az es? el?l egyetlen menedékként szolgált a hatalmas gesztenyefa, melynek lombkoronája nem engedte át a jeges csapadékot. A n? egész testében megremegett. Szinte zokogott, de a szíve er?s maradt. Utolsó erejével is küzdött, s lelkét csak akkor engedte kirepülni a testéb?l, mikor magához ölelte gyermekét. A döbbent tejesember fejtette le a halott anya kezeit a csecsem?r?l. A férfi szinte feltépte az árvaház kapuját, úgy rohant be segítséget hívni. Fél? volt, hogy nem marad meg az újszülött. Természetellenesen magasba szökött a láza, s apró teste t?zforró volt. Mindenki csodának vélte, hogy eddig életben maradt. Arra semmi esély sem volt, hogy az anyát megmentsék. Tagjai már merevek voltak. Teste nagy részét zúzódások foltjai tarkították. A jéges? nem kímélte.

A baba rendkívül er?snek bizonyult, komolyabb baja nem lett és pár nap múlva láza is lement.

Bájos lánnyá érett tizenöt év alatt. Társai közt felt?nt, a fiúk hamarabb körülvették, mint bárki mást.

Éjszakánként kiszökött, átmászott a kerítésen, hogy meglátogassa az anyja fáját, ahol meghalt. Béke töltötte el szívét, és megmagyarázhatatlan kérdések. Nyugalom áradt szét testében akárhányszor tilosban járt. Rengetegszer szökött már ki. Megvolt a kedvenc útvonala. Els?ként mindig az istállót vette célba. Imádta a friss széna illatát. A lovak meleg testét, ahogy a forró g?z kicsapódik az orrukból. Egy vékony ösvény mutatta tovább az utat. Egy hatalmas gesztenyefa jelezte az út végét, aminek a tövében rengeteg id?t eltöltött az elmúlt évek alatt. Tovább soha nem ment. Valamiért hidegség öntött el a szívét.

Az es? miatt nem mehetett ki már egy hete. Szenvedett a semmittevést?l, rettegett.

Rémálmai voltak, melyek valóságosnak t?ntek. Olyannyira, hogy ébredés után még mindig érezte orrában az álombéli illatokat.

Éjszakánként egy férfiról álmodott, vagy csak férfinak gondolta. Az igazat megvallva az arcát soha nem látta, csak a szeme csillant meg néha. Most is vele álmodik. Teste ívben hátrafeszül, kezével görcsösen markolja a takaróját. Félelem van a szívében. Minden ridegebb, mint eddig volt. A halvány fénynél látta, hogy a férfi ?t nézi. Nem tör?dött vele, hátat fordított neki.

– Vége…! – Ahogy jött olyan gyorsan el is halt a hang, de sokáig ott csengett a lány fülében. Valaki megérintette a vállát. Hátrafordult. Hirtelen oly közel került a férfihoz, hogy arcuk csak centiméterekkel volt egymástól. A zöld szemek egyé olvadtak, s a lány szeme káprázni kezdett. Megfordult, odanézett, ahol nemrég az árny állt, de az elt?nt.

– Vége!!! – Ordított az árny, de ezúttal nem öltött testet.

Veszélyt sejtetett, bekúszott a tudatalattijába, a gondolatai közé. Izzadni kezdett.

Egy robbanásszer? hangot hallott, de ?t a férfi szavai riasztották fel. A csattanás aztán teljesen elfelejtette vele a férfit. A zaj forrását kereste. A többi felriadt lányhoz csatlakozott. Az ablaknál álltak, fény világította meg az arcukat.

A lángok magasba csaptak fel. A t?z ontotta magából a füstöt. Az es? ellenére egyre csak lángolt a gesztenyefa. Váratlanul tört rá a félelem, egyedüllét, és a megmagyarázhatatlan, szívbe markoló kín. Lelke haldoklott a fával együtt. A lány nem tör?dött a szigorú szabályokkal, hogy mindenki ébren van már és az eseményeket figyeli, lerohant a lépcs?n. Két nevel?n?jét fellökve tört utat magának. Tennie kell valamit. Mezítláb taposta a sarat, szaladt, ahogy csak lábai bírták. Hálóruhája a testére tapadt, és egy letört ágban elbotlott. Egy darabig a sárban csúszott, majd támasztékot keresett. Megtorpant. Nem bírt mozogni. Megkövülten bámulta a fát, melynek egykor a tövében az anyja világra szülte. Villám szelte ketté az eget. Feladta, egy könnycsepp folyt le az arcán, majd ajkai közt beszivárgott a szájába.

Megértette a férfi szavait. Az álombéli alakét. – Vége! – Eltemette a múltját, az utolsó dolgot is, amit magáénak mondhatott. Az apját nem ismerte. Az anyjához kapcsolódó utolsó emlék, kapocs megsemmisült. Széthasadt lelke vérzett, de nem volt olyan elvetemült, hogy véget vessen a szenvedésének. Az elzárkózás jobban fenyegette…Túllesz rajta, érezte, de hogy mikor érkezik el a pillanat azt nem tudta.

A n?vérek hagyták, hogy végigégjen a fa. Reggelre elállt az es?. Pont úgy, mint tizenöt éve. Kis különbséggel: akkor megszületett, most meghalt valami.

A lány az anyja nyakláncára szorította a kezeit. A hideg ékszer mindig a nyakában lógott. Nem szerette, nem tartotta soha az ? örökségének. Néha mégis megnézte a medál hátoldalán lév? apró írást. A neve állt rajta. Mary.

A n?vérek adták neki, azt gondolták, hogy a n?t hívták így, aki meghalt a gesztenyefa alatt.

Emlékeztek az anyára. A halál pillanatában is gúnyosan nézett le a világra. Szinte megvet?en. Érezték, hogy a n?ben a gonosz lakott. Megvetették érte. A lány örökölte az anyja minden küls? tulajdonságát. Gyönyör? volt és még nem vették észre rajta a gonosz jeleit. Szelíden nézett a világra. Mary szenvedett, ha kinézett az ablakon. Nem látta többé a megnyugtató zöld lombokat. Elveszett. Nem találta többé a helyét a világban. Nem értette, hogy miért van ez. Végülis az csak egy fa volt…

Az aznap éjszaka lassan jött el. Nem ringatta ma éjszaka el ?t békaraj. Kés? éjjel könyörült meg rajta az álom, elaludt. Nem mélyen, még hallotta maga körül a hangokat. A lányok halk szuszogásait, Amelie hangos horkolását. Elmosolyodott, majd átfordult a másik oldalára.

Bekúszott egy kép a tudatába, egy férfié, azé, akit eddig mindig is látott, aki ott volt álmai mélyén, de ez most több volt ennél. A szemébe nézett. Végignyalta az ajkát, vágyakozva a zsákmányra. Szinte el?re érezte az áldozat ízét. Az ízlését tekintve finnyás volt, nem kedvelte a pórnépet – ahogy ? nevezte az embereket. A gazdagok mindig elb?völték, kedvelte a lenéz? stílusukat. Sokszor nevetett rajtuk, játszadozott velük, kiparodizálta a viselkedésüket.

 

Zuhogott az es?, a kukoricás között, gyorsan mozgott az árny. Nem lehetett látni, hogy ki az, nem volt kivehet? alakja, arca. Csak a szeme ragyogott. Zölden, csábítóan. Ezzel b?völte el az áldozatait, akik általában gyönyör? fiatal, elkényeztetett n?k voltak. Ma este vadászni indult vagy randevúra, de ma elmosódtak a határok. A mai áldozat különleges volt. Felhívta magára a figyelmet, nemcsak kivételes szépségével, hanem azzal a gonoszsággal, ami bel?le áradt. Ugyanolyan gonosz volt, mint az árny maga.

A vadász már hónapok óta figyelte a n? minden egyes mozdulatát. Mindenki félt a n?t?l, a háta mögött kinevették, gúnyolták, boszorkánynak nevezték. De tisztelet is járt neki, csakis a családja, a rangja miatt. Mikor az árny el?ször járt nála, leny?gözte a n?b?l áradó gonoszság. Talán el?ször érzett emberi érzelmeket magában. Érezte, hogy ez lesz az utolsó vadászata. Magának sem vallotta be. Félt a furcsa érzést?l a gyomrában, egy olyan érzéshez hasonlított, mint amit az anyja mesélt egyszer régen neki. Beleborzongott, a szerelem gondolata a fejében meg sem fordult. Egy olyan ember mint ?, aki szemrebbenés nélkül gyilkol, nem tud szeretni, szerelmes lenni. Csak a képzelete játszik vele. Remélhet?leg. Az árny már ott volt a ház el?tt. Kifigyelte, hogy a n? mindig nyitva hagyja a szobája ablakát. Ma nem volt szüksége arra, hogy falat másszon. A n? kint ült a padon arra várva, hogy a férfi vérét vegye.

Szédült, hányingere támadt, szabadulni akart. Teste nem engedte tovább, hogy az álomban maradjon. Zihálva riadt fel, egy a torkában rekedt sikollyal. Még soha nem engedte az árny ennyire közel ?t a gondolataihoz, érzelmeihez. Érzett mindent, amit a zöld szem? férfi. Nyugtatni próbálta magát, hányingerét leküzdötte. Vér ízét érezte a szájában. Émelyít?en édes volt. – Csak egy álom volt – nyugtatni akarta magát, … mégis…, olyan valóságos volt minden. Érezte a leveg?t, ahogy belekap a hajába, a nyári éjszaka illatait, a putri b?zét amely mellett elhaladt… és érezte a n? vérét.

A n?. Felismerte benne a vonásait. A haja ugyanolyan sötétvörös volt, mint neki. Gyönyör? volt. Béke érzése töltötte el. Anyám volt az – gondolta. Az érzés egyre er?södött benne, de valami nem stimmelt. Az álombéli n?nek égszínkék szemei voltak, azokban semmi élet.

Más is járt a fejében. A szabadság illatát érezte, már nem volt semmi, ami marasztalni tudta volna. Lassan bekúszott a gondolataiba Tomas. Szinte mindig együtt voltak, kiskorúk óta. A drága jó Tom. Ha szüksége volt valakire – akit a barátjának mondhatott, aki kiállt mellette, aki megvédte, mellette állt mindenben -, akkor Tom megtalálható volt. Ett?l függetlenül nem úgy gondolt rá, mint a testvérére. Sokszor álmodott magukról, de soha nem bátyjaként t?nt fel, hanem szerelmeként. Tomot könny? volt meggy?zni, elég volt neki a szemébe nézni és ? már kitalálta, hogy mit akart t?le.

Öt körül járhatott az id?, a hajnal els? jelei régen megjelentek, régóta csicseregtek a madarak. Fülsért?en, már nem úgy, mint régen. Most nem örvendeztették meg Maryt. Undorodva elfordult a lány a világtól, taszította a fény. Minden, amit eddig szépnek látott, most megvetett. Ez már nem az ? világa. Elhagyni készült, levetni a hercegn?i állarcot, megszabadulni mindent?l, ami tiszta és erkölcsös. Megfert?zte az árny. Olyanná tette a lányt, mint ? maga. Mary a találkozást várta, hogy megismerje az álmai vendégét. A férfit, akir?l soha nem tudta, hogy ki az. Azt akarta, hogy az árny megtanítsa mindenre.

A nappalok gyorsan teltek, de enyhítette a kínt az éjszaka. Kezdetben még felsikított, mikor az árny rátámadt az álmai lakóira, de sok vadászat után már várta, hogy az lecsapjon az ártatlanokra. Ma éjszaka az izgalomtól belemarkolt a szoknyájába. Támadni akart, de még visszafogta valami. Az emberi érzések, ami nappal olyanná teszik, mint a többi embert. Már nem volt olyan, mint régen. A kedvessége megmaradt, de belül átkokat szórt minden lépésénél. Gyilkolni akart, szét akart tépni mindenkit. Napról napra jobban er?södött benne ez az érzés.

A drága jó Tomas. Ã??t soha nem bántaná, szíve mindig megenyhült, ha vele volt. Éjszaka, álmaiban valószín?leg nem tudta volna fékezni magát, ha az árny kérte volna, akkor szó nélkül széttépi. Élvezettel ízlelné a vérét. Ezek a gondolatok járnak az eszében, amikor hajnalonként a folyosókat járta. Éjszaka ölni akart.

 

Tom szeme kikerekedett, mikor hallotta kérését, mikor Mary szinte sírva könyörgött neki, hogy szökjenek el innét.

– Képtelenség, nem lenne semmire sem jó, üldöznének minket – csak ezt a választ kapta mindig. A „nem"-b?l aztán a napok folyamán „talán" lett. Gonolkodott, majd végül arra eszmélt, hogy tervezget. Sütött a nap, elviselhetetlenné kezdett válni a meleg. A leveg? ragacsossá s?r?södött. Határozott céllal indult el Mary. Mikor kinézett az ablakon, a fiút a hinta mellet találta. A diófa alatt, ami az egyetlen fa volt az egész kertben, elárnyékolta a fél udvart. Gyorsan ment, egyre kevésbé bírta a meleget, mert a h?vös házban töltötte az idejét.

– Beszélnünk kell! – jelentette ki. Határozott hangja elárulta, nem hagyja menekülni a fiút.

– Jól van! Menjünk innen! Szökjünk meg, csak mi ketten.

Mary ezt akarta hallani. A nyakába ugrott. Teste vezérelte. Nem érdekelték a körülötte állók.

Megcsókolta Tomast.

13 év 3 komment

Anyám nem volt. Megrémült az anyaság gondolatától és a felel?sségt?l, ami vele jár.
 

Apám kiléte máig ismeretlen. A szívem mélyén nem vágyom arra, hogy találkozhassam vele. Anyám – úgymond – a nagyszüleim gondjaira bízott. Persze az igazság az, hogy egy éjszaka összepakolta a ruháit és lelépett. Nem tör?dve velem soha többet. Levelet nem írt azóta sem.

Kati mama, ahogy én hívtam, sovány ötvenes évei közepén járó asszony volt. Arcán mindig bujkál egy mosoly. Hatalma volt felettünk, nem is akármilyen. Soha nem emelte fel a szavát, a szemével fegyelmezett. Ha valaki valami csínyen törte a fejét, az akkor érezte hátán a tekintetét. Elég volt belenézni szürkéskék szemébe, máris elfelejtettünk minden rosszaságot.

A szívem a nagyapámhoz húzott mindig. ?volt a támaszték akárhányszor bajba kerültem. A titkaim ?rz?je volt, és azokat a bizonyos titkokat nem adta ki senkinek, még Kati mamának sem.

Talán az életem akkor kezd?dött igazán, mikor nagyapám a másvilágra indult. Halála cseppet sem volt váratlan, de annál inkább megrázó. November 12-én, kedden távozott el közülünk. Magát a halálát nem láttam. Pétert és Andreát, a másik két gyerekét szintén nem engedték be hozzá. Csak Kati mama lehetett vele. Akkor este nem tudatosult bennem semmi. A másnap volt nagyon fájdalmas. A hiánya elviselhetetlennek bizonyult. Mindenki ült valamelyik sarokban. Nem beszéltünk egymással, halkan szenvedtünk. Elvesztettünk valakit, aki életünk központja volt. Hiányzott a pipafüst, a reggeli kávéjának illata. Az esti szúrós puszija. Hatalmas pocakja és ?sz, hosszú haja.

Kati mama gyásza volt a legmélyebb. Hiányzott az arcáról minden vidámság és mosoly. Szeme nem nevetett, hanem elvesztette minden fényét és ragyogását. Záporoztak bel?le a könnyek.

Abban az évben hamar leesett az els? hó. Aznap szakadatlanul szálltak a hópihék, jégvirágok n?ttek az ablakra. Az orrom lassan odafagyott a hideg üvegre. Leheletem kis körben felolvasztotta a jeges virágokat. Ott bámultam ki az ablakon. Erd? szélén laktunk, ahol minden csendes. Ha kóborolni támadt kedvünk rengeteg hektár erd? állt el?ttünk, de mindez télen tilos volt. A hó miatt. Ilyenkor könnyen el lehet tévedni. A vadak is sokkal közelebb merészkedtek az emberek világához. A rókák hatalmas bátorsággal, a kutyákat becsapva lopkodták a tojásokat.

Ez a tél volt a legszörny?bb eddigi életemben. A hangulat november óta nem változott. Nem találtuk a helyünket a világban. Kati mama állapota véglegesnek bizonyult. Ugyan tette a dolgát, de csak muszájból. Szabadidejében bezárkózott hálószobájába, vagy a kandalló el?tt, a hintaszékben kötögetett. Azóta sokat sírt, kesergett a régi id?kön. Heti rendszerességgel átnézte, a régi megkopott fotókat, majd utána órákig bámulta maga el?tt a nagy semmit. Várta az idejét.

Tavasszal végleg feladta. Április 19-én holtan esett össze a konyhában. Nem volt beteg, csak a szíve fájt, és az a fájdalom a szeretett ember után, hajtotta a szívét. Teljes volt a gyászunk. Az alatt a tél alatt egy kicsit feln?ttem, noha a testem nem árulkodott róla. Kislány maradtam, de a lelkem öregedett. Tudtam mit jelent a halála. Újabb gyötrelmeket. Nélküle végképp elveszettek voltunk.

A temetése napján az id?járás is gyászolt. Délután háromra írták ki a temetést. Rengetegen jöttek elbúcsúzni t?le. A koporsóját körbepakolták hatalmas koszorúkkal. Nem lehetett odaférni hozzá. Látni akartam még egyszer utoljára. Egy röpke pillanatig azt hittem, hogy újra mosolyogni fog, szeme csillogóan néz le rám. Ez csak képzelgés volt. A koporsójára fehér, átlátszó lepel volt borítva. Az arcát nem láttam. Túl kicsi voltam ahhoz, hogy ilyen távolságból lássam.

Szabó Nóra Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.