Szabó Nóra : Ã?Å¡j élet I.

Anyám nem volt. Megrémült az anyaság gondolatától és a felel?sségt?l, ami vele jár.
 

Apám kiléte máig ismeretlen. A szívem mélyén nem vágyom arra, hogy találkozhassam vele. Anyám – úgymond – a nagyszüleim gondjaira bízott. Persze az igazság az, hogy egy éjszaka összepakolta a ruháit és lelépett. Nem tör?dve velem soha többet. Levelet nem írt azóta sem.

Kati mama, ahogy én hívtam, sovány ötvenes évei közepén járó asszony volt. Arcán mindig bujkál egy mosoly. Hatalma volt felettünk, nem is akármilyen. Soha nem emelte fel a szavát, a szemével fegyelmezett. Ha valaki valami csínyen törte a fejét, az akkor érezte hátán a tekintetét. Elég volt belenézni szürkéskék szemébe, máris elfelejtettünk minden rosszaságot.

A szívem a nagyapámhoz húzott mindig. ?volt a támaszték akárhányszor bajba kerültem. A titkaim ?rz?je volt, és azokat a bizonyos titkokat nem adta ki senkinek, még Kati mamának sem.

Talán az életem akkor kezd?dött igazán, mikor nagyapám a másvilágra indult. Halála cseppet sem volt váratlan, de annál inkább megrázó. November 12-én, kedden távozott el közülünk. Magát a halálát nem láttam. Pétert és Andreát, a másik két gyerekét szintén nem engedték be hozzá. Csak Kati mama lehetett vele. Akkor este nem tudatosult bennem semmi. A másnap volt nagyon fájdalmas. A hiánya elviselhetetlennek bizonyult. Mindenki ült valamelyik sarokban. Nem beszéltünk egymással, halkan szenvedtünk. Elvesztettünk valakit, aki életünk központja volt. Hiányzott a pipafüst, a reggeli kávéjának illata. Az esti szúrós puszija. Hatalmas pocakja és ?sz, hosszú haja.

Kati mama gyásza volt a legmélyebb. Hiányzott az arcáról minden vidámság és mosoly. Szeme nem nevetett, hanem elvesztette minden fényét és ragyogását. Záporoztak bel?le a könnyek.

Abban az évben hamar leesett az els? hó. Aznap szakadatlanul szálltak a hópihék, jégvirágok n?ttek az ablakra. Az orrom lassan odafagyott a hideg üvegre. Leheletem kis körben felolvasztotta a jeges virágokat. Ott bámultam ki az ablakon. Erd? szélén laktunk, ahol minden csendes. Ha kóborolni támadt kedvünk rengeteg hektár erd? állt el?ttünk, de mindez télen tilos volt. A hó miatt. Ilyenkor könnyen el lehet tévedni. A vadak is sokkal közelebb merészkedtek az emberek világához. A rókák hatalmas bátorsággal, a kutyákat becsapva lopkodták a tojásokat.

Ez a tél volt a legszörny?bb eddigi életemben. A hangulat november óta nem változott. Nem találtuk a helyünket a világban. Kati mama állapota véglegesnek bizonyult. Ugyan tette a dolgát, de csak muszájból. Szabadidejében bezárkózott hálószobájába, vagy a kandalló el?tt, a hintaszékben kötögetett. Azóta sokat sírt, kesergett a régi id?kön. Heti rendszerességgel átnézte, a régi megkopott fotókat, majd utána órákig bámulta maga el?tt a nagy semmit. Várta az idejét.

Tavasszal végleg feladta. Április 19-én holtan esett össze a konyhában. Nem volt beteg, csak a szíve fájt, és az a fájdalom a szeretett ember után, hajtotta a szívét. Teljes volt a gyászunk. Az alatt a tél alatt egy kicsit feln?ttem, noha a testem nem árulkodott róla. Kislány maradtam, de a lelkem öregedett. Tudtam mit jelent a halála. Újabb gyötrelmeket. Nélküle végképp elveszettek voltunk.

A temetése napján az id?járás is gyászolt. Délután háromra írták ki a temetést. Rengetegen jöttek elbúcsúzni t?le. A koporsóját körbepakolták hatalmas koszorúkkal. Nem lehetett odaférni hozzá. Látni akartam még egyszer utoljára. Egy röpke pillanatig azt hittem, hogy újra mosolyogni fog, szeme csillogóan néz le rám. Ez csak képzelgés volt. A koporsójára fehér, átlátszó lepel volt borítva. Az arcát nem láttam. Túl kicsi voltam ahhoz, hogy ilyen távolságból lássam.

Legutóbbi módosítás: 2007.08.09. @ 10:28 :: Szabó Nóra
Szerző Szabó Nóra 4 Írás
Sziasztok! Még kezdő vagyok! Várok minden kritikát!