dr Bige Szabolcs- : Lembergtől Bécsig (úti kaland)

…még sokáig ültünk a partra kitett padon és hallgattuk a hullámok zsongító dallamát. *

 

A nappali hőség enyhült kicsit, de még jól esett a hűs hullámok közt üldögélni. Mellettem elnyúlva hevert a sekély vízben Marianna, új keletű barátnőm. Együtt jöttünk le a mérsékelt áraival büszkélkedő bolgár tengerpartra. Zlatni Piasaci Aranyhomok. A finom szemű homok a hullámokkal együtt sodródott a part felé, majd vissza. A vallomások órája volt.

Marianna magába forduló szemekkel, halk hangon mesélni kezdett:

 Lembergben, képzeld el, elveszítettem a csoportot, amelyikkel együtt indultunk. Bementem egy régiségboltba — irtó jó dolgokat árultak (!) —, és mire kijöttem tovább álltak a többiek. Autóbuszostól, mindenestől. A csomagjaim is ott voltak, csak a kézitáskám volt nálam. Szerencsére, mert abban voltak az irataim, meg a kis pénzem. Európai körúton voltam egy baráti társasággal. Bécsből indultunk Pozsony, Prága, Varsó, Vilnius, Minszk, Kijev, és vissza Krakkó, Lemberg, Budapest útvonalon.

Na, én meg lemaradtam az utolsó előtti állomáson. Ez az én formám. Már kisgyerekkoromban is hagytak el; apám a játszótéren. De akkor megkerültem könnyen, mert úgy bömböltem, hogy zengett a játszótér, és a hang után reám akadtak. Később is volt hasonló esetem, már tini koromban, amikor a barátom, akivel akkor kezdtem el járni, otthagyott a cukrászdában, hogy elszalad pénzért, mert kevés van nála. Másfél óra múlva jött vissza. Hogy nézegettek a vendégek, meg a pincérek az alatt a másfél óra alatt!

Most meg ott álltam Lembergben megfürödve. Lemberg a német neve a városnak, különben Lwów, vagy L’viv, latinul Leopolis, mert állítólag Leó (Lev) a halicsi fejedelem fia alapította. De hát ez engem akkor mind hidegen hagyott. Törtem a fejemet, mit tudnék kitalálni. Kisétáltam a vasútállomásra, gondolva, csak kapok egy vonatot, ami hazafelé visz.

Közben azért megcsodáltam az örmény székesegyházat, az operaházat, meg Mickiewicz emlékművét. Ha már itt vagyok, gondoltam kicsit művelődjek a saját szakállamra. Látom, hogy az örmények – a templom falán levő kőtábla szerint – a 14. században telepedtek le és építették fel templomukat. Még a zöld villamosra is fölültem, úgy mentem az állomásra. Impozáns, hagymakupolás állomásépülete van a városnak. Tágas téren áll, igazán szép látvány.

Éppen jókor érkeztem, mert hamarosan indult egy vonat Ungvárra. Innen már egy néhány kilométer a határ: Csap és a túloldalon Záhony. Nem sokat teketóriáztam, hanem megvettem a jegyemet és egy órás zötykölődés után meg is érkeztem. Itt aztán kimentem az országútra, hogy autóstoppal menjek tovább, mert erősen megcsappantak az anyagi lehetőségeim. Egyszóval a vasúti jegy vásárlása után alig maradt pénzem.

Csak a magyar rendszámúaknak integettem és hamarosan meg is állt egy kis Suzuki. Mondom, vinne át a határon, mivel itt rekedtem, és mennék haza. Nem is volt a határon semmi gond, kivéve a hosszas — és mondhatnám fölösleges — várakozást mindkét határátkelő állomáson.

A Suzukis egy aranyos, szemüveges srác volt, körülbelül velem egyidős. Barnának mutatkozott be, és én is megmondtam az enyémet. Jókat beszélgettünk útközben, és miután átjöttünk Magyarország területére, meghívott az első csárdába egy kis falatozásra, kávéra, üdítőre. Szívesen elfogadtam, mert egész nap nem ettem semmit és már késő délutánra járt az idő. Vacsora után kisétáltunk a csárda mögötti ligetbe – friss levegőt szívni.

A parkolóban mondta Barna, hogy ő most nem visz tovább, mert nem Pest felé megy, de itt biztosan hamar találok kocsit, amelyik szívesen továbbfuvaroz. Kis táskámmal a kezemben kiszálltam, és hálásan integettem neki, hogy eddig elhozott, és a többi.

Még javában integettem, amikor a parkolóba behúzott egy kamion, és amikor megállt, egy nevetős szemű, vidám fickó ugrott ki a fülkéből.

— Nem nekem integetsz ugye? — szólított meg.

Integető kezem megállt a levegőben, és csodálkozva néztem rá. Tetszett a vidámság, ami áradt belőle. Leengedtem a kezem.

— Nem neked integetettem, de látod már abba is hagytam.

Ezzel mindjárt élénk beszélgetés indult közöttünk. Elmondtam, mi történt velem, és hova igyekeznék, és ő is elmondta, honnan jön, hová tart. Gyümölcsöt hoz — barackot — valahonnan a román határ mellől, és viszi a fővárosba. Ha igaz, amit mesélt…

Végül beültem mellé az utas ülésre. Szépen indult, és jól haladtunk, de egy jó óra múlva már sötét lett.

— Nem szívesen vezetek ebben a kora esti órában — mondta a nevetős szemű —, van itt valahol egy kamionparkoló, ott majd megállunk.

Azért még mentünk közel egy órányit, mire elérkeztünk ahhoz a bizonyos kamionparkolóhoz.

Jól besötétedett már, de a parkoló ki volt világítva rendesen. Volt ott néhány előttünk beérkezett nagy behemót jármű: Iveco, Scania, Volvo, Man, Mercedes, Tatra, Rába, Liaz, hogy csak a leggyakoribbakat említsem. Csak úgy káprázott a szemem, pedig még félig sem volt megtelve a hely. Nézegettem a rendszámokat is. A legtöbb magyar volt, de voltak ott minden közeli, meg távolabbi országból valók is. Ki se szálltam a fülkéből, onnan nézegettem kifelé. De nem sokáig, mert szélvészként érkezett egy hiányos öltözékű lány, és mindjárt a nevetős szeműnek esett.

— Megmondtuk százszor, ne hozz ide új lány! Értve?

— Állj! Állj! Figyelj rám! — így a nevetős szemű.

— Te figyelj inkább! — kiabált tovább a lány. — Menjetek innen tovább, vagy megbánod! Jól tudod, hogy csak mi hárman vagyunk itt lányok. Nem kell negyedik!

— Civil! Érted? Utas! Nyugodj már meg, nem konkurenciát hoztam a fejetekre…

— Jól van, na! Te meg ne ijedj meg — fordult hozzám —, ha csak utas vagy, maradhatsz reggelig.

Nem voltam én megijedve, csak nem tudtam, nem értettem, miről van szó. Mondtam is neki.

— Na, menj csak arrább az ülésen. Beülök melléd, és minden elmondok, amit kell. Csak hogy tudd!

Így is tett. Arrább húzódtam, volt hely elég, jó nagy bel tere van a kamion fülkéjének. Láttam, még az ülések mögött is van egy nagy hely. Ott akár aludni is lehet.

— Mesélj ki vagy, mivel foglalkozol? Szóval?

Miután elmondtam, hogy Bécsben főiskolai hallgató vagyok, és milyen helyzetbe kerültem, ő is elmesélt egyes dolgokat az életéből, és főleg a mostani „munkájáról”.

— Rendes lánynak látszol. Vigyázz magadra! Itt farkas törvények uralkodnak. Ha elkapnak, nem menekülsz. Ameddig velem vagy, biztonságban vagy, de egyedül ne indulj el semerre. Maradj a kocsiban, s ha a mosdóba kell menned, szólj, hogy kísérjelek el.

Megfogadtam a tanácsát, és később meg is értettem, hogy miről van szó. Elmesélte, hogy délben jön a „beszedő”, és a napi keresetét elviszi. Ha megpróbál a pénzből magánk megtartani valamennyit, rettenetes verést kap. Elszökni nem mer, mert az országban mindenütt vannak embereik, és ha elkapják, nagyon megbüntetik. Engem is azért félt, nehogy a sorsára kerüljek. A három lány közül, akik itt a kamionparkolóban dolgoznak az egyik rendes, de a másik, a „Fata” névre hallgató, az gonosz és árulkodó. Messze ívben kell elkerülni.

No, de megúsztam. A nevető szemű kedves volt hozzám, és a kocsi fülkéjében jól elfértünk hajnalig. Még aludtam is egy keveset.

Kora hajnalban, pirkadat előtt indultunk tovább, időben akart megérkezni az átvevőhöz, hogy estig még újabb fuvarral mehessen tovább. Valamerre. Ahogy hozza a szerencse. Előre nem lehet tudni.

Egy nagy udvarra értünk be, ahol már volt néhány kamion. Lehet még az este érkeztek ide.

— Várj itt rám! — szólt a fiú. — Azonnal visszajövök.

Öt, tíz perc múlva jött is vissza egy magas, karvalyorrú emberrel.

— Na, szállj ki! — mondta a nevetős szemű. — Itt elválnak az útjaink. Ez itt, Józsi, és vele mehetsz tovább. Átvisz a határon is. Az ott az autója – mutatott egy fekete Audira.

Kiszálltam a kamionból, és búcsúzóul megöleltem a nevetős szeműt.

— Csak semmi érzelgős búcsú! Itt a táskád, tettem bele egy kis útra valót…

Rendes srác volt. Szívesen vele maradtam volna, de vissza kellett mennem Bécsbe. Így elindultam az Audi gazdájával, a Józsival. Belenéztem a táskámba, milyen útravalót kaptam? Egy marék pénz volt.

Visszafordultam, de már eltűnt a fiú az irodákban…

Beültem a karvalyorrú mellé, és már robogtunk is kifele az autópályán. Nem volt valami beszédes, de morcosnak se mondhattam, csak olyan hallgatag félének mutatkozott. Alig szólt hozzám tíz szót. Hova megy? Mi dolga Ausztriában? Semmi magyarázkodás, úti beszélgetés. Csak annyit kérdezett meg egy félóra autózás után, hogy: 

— Ki neked a Ricsi?

Most tudtam meg a nevetős szemű nevét.

— Miért? — kérdeztem vissza.

— Nagyon a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rád, és Ausztriáig ne engedjelek egyedül kiszállni az autóból.

Hát, ennyi a történetem…

 

A Nap időközben már lehaladt, és kezdett a látóhatár mögé bukni. Kimásztunk a vízből, és a langyos estén, fürdőköpenybe burkolózva még sokáig ültünk a partra kitett padon és hallgattuk a hullámok zsongító dallamát.

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.