Dobó Erzsébet : D?l a fa

Nyomtatás

Ballada

D?l a fa.

Apró fehér koporsó, arany d?lt bet?k,

benne kicsiny ártatlan csecsem?.

Fehér az asszony, reszket

méhe gyümölcsét síratja – reményét –

sötét felh?k alatt ballag,

hogy eltemesse azt, ami megmaradt.

Párja kíséri némán, komor

bús szemében ég a bánat.

Szíve darabokra tört, hogy kedvesét

boldogtalannak látja.

?választott: az asszony, vagy a gyermek?!

Fájdalmas döntés. Az Isten nem ver meg…

Teltek a napok, n?tt a bánat,

hiába nevetett a nap, kacagott a szél,

nem tudott örülni a világ ezer apró csodájának.

Míg egy ?szi es?s hajnalon meg nem látta:

gyönge és félszeg volt a kicsiny fácska.

De az asszony mégis megvette.

Be is ültette a ház elébe, hogy csodálja.

Becézte, gondozta, óvta még a szélt?l is.

Párja boldog volt, hogy látta újra

a fényt a n? szemében, –  élni akart,

már ritkábban sírt, többet mosolygott.

S ha ehhez egy platán kellett? -hát az se baj…

N?tt a fa. Nyáron árnyat adott,

télen felfogta a szelet, viharral vívott,

óvta a gondozó kezet.

Tavasszal szeleken játszott víg, friss éneket

és összel terített bíborszönyeget,

ága nyúlt a nap felé.

Elszállt sok nyár, tombolt sok tél,

míg egy deres hajnalon

sírás rázta meg a házat:

meghalt a férfi álmában.

Talán gyermekét ölelte, unokát ringatott –

mosoly ült az arcán, gyönyör?t láthatott.

Öszhajú asszony ballagott magában,

párját kisérte ki utolsó útjára

-Ó, én szép Sz?zanyám, csak egy fiam lenne! –

csak egy gyermekem, támaszom lehetne

hanyatló éltemen…

Igy búsulta magát, hazafelé menet.

Susogott a platán, ahogy közeledett,

vigasztalón óvta, messzir?l figyelte,

gondoskodó anyját csak meg nem ölelte,

bánatosan hullott bíborszín levele.

Ahogy hozzá lépett az apró mamika,

boldog lett a szíve – hisz itt van az ? Fia!

Átölelte a fát, úgy hullatta könnyét.

S vígabb napok  jöttek borús id?k után,

Égig ért a platán, túl látott a Tiszán,

Ezer madár talált rajta újfészkel? helyet,

Szerelmes dallal becézte a hajnali szelet.

Büszke, er?s platán, szélnek meg sem hajlott.

Árnyékával óvta a picike farmot.

Gyönyör? tavasz jött, vad szelekkel,

Ezer virágával pompázott illatában,

Igézett az életigéret

Halvány kicsiny asszony csodálta fiát:

nincs nála szebb, délcegebb,

míg világ a világ!…

Ám a Vihar elküldte fiát a Tomboló Szelet,

szaggassa porrá a büszke platánt.

Törjön recsegve, sírva minden ág!-

ne csábítsa Szell? kishugát,

ne csókoljon harmatcseppet hajába.

Ne nyúljon az égre napot ölelni ága!

Míg meg nem hajol el?tte a földig,

tépte, szaggatta – tört minden ág,

szétszórta ezer virágát, – nem hajolt meg!

És újra: tövest?l csavarta,

d?lt a fa, robajjal sikollyal recsegve,

míg koronája földet ért….

Eltiport mindent, mi útjába állt,

romokban hevert a kicsi ház.

Meghalt a Fiu és vitte Anyját,

nem hagyta el magáhozz ölelte…

Koporsóját és fejfáját bel?le faragták.

A sír nem omlott be soha