Verő László : Keresztúron keresztúton V.

Nyomtatás

Két óra felé elindultak a timfalvai temető irányába. Gerő atya útközben szóval tartotta vendégeit:

— No most kéremszépen mint tudjuk, a tragikus segesvári csatát Fehéregyháza környékén vívták. Petőfi Zeyk Domokossal indult az ütközetbe, hiába kérlelte a százados, hogy maradna otthon, hisz neki nem a karddal, hanem a pennával kell harcolnia. A költő hajthatatlannak bizonyult. Bem hajnalban támadta meg a szövetséges osztrák-orosz sereget, s az ütközet délutánig kiegyenlítettnek tűnt. Délután négy óra felé a magyarok megtámadták az oroszokat – akik a segesvári erdőbe vették be magukat – de Lüders oldalba támadta őket. Bem apó alig tudott elmenekülni. A tábornokot Daczó Zsigmond – a székely huszárezred parancsnoka – egy kisded csapattal mentette meg.

Zeyk Domokos vitézül küzdött. Már egyedül maradt, amikor egy orosz ezredes franciául szólította meg a hadnagyot, hogy adja meg magát, de ő szó nélkül harcolt tovább, amíg eltörött a kardja. Ekkor előkapta kétcsövű pisztolyát, s egy lövéssel leterített egy kozákot, a másikkal főbelőtte magát. Petőfit is ekkor látták utoljára, a Héjjasfalva felé vezető útnál, ahol es egy kozák dzsidás leszúrta volt. Ma az országút mellett áll az Ispánkút – a költő hősi halálára emlékezve – melynek oldalán ez a fölirat áll:

Itt esett el 1849. július 31-én

PETŐFI SÁNDOR

forradalmár költő, a népek

szabadságharcának harcosa

Július 1969.

— No most kéremszépen meg es érkeztünk volna a hely színére – lépett be a timfalvai temető kapuján Gerő atya. Lássák, táblák es mutatják az utat a sírhoz.

Az egyszerű kő mellett öreg székely huzigatta a burjánt, s tett friss csokrot egy félbevágott pillepalackba.

— Dícsértessék! – köszönt rá a pap.

— Mindörökké – vetett oda foghegyről, tovább szöszmötölve az öreg.

— Vaj’ télleg a költő fekszik e itten? – kérdé Gerő.

— Ezt épp tisztelendő uram kérdé? Hisz tuggya ugyanúgy, mint itten mindenki.

— Hanem meséjje csak el kied, hogyan es tuggya az esetet – próbálja beszéltetni emberét a pap.

— S ejsze mi újat tunnék en mondni?

— De csak monnya, ezek az urak messzifődrpől jöttek vót tiszteletüket tenni.

— Bisztos riporterek. S azok tunnak mindent — fejezte be a diskurzust az atyafi.

— Ejsze nem ösmer meg?

— En nem, mer en unitárius vagyok, s maga meg pápista Gerő bátyám.

— Hanem az urak nem riporterek, hanem Gyárfások e. Nem akárkik.

Az öreg erre fölnézett, erősen végigmérte a két férfiút.

— Az más, Isten éltesse kieteket! Hát az úgy vót — kezdett mondandójába megenyhülve — hogy azon a napon napszentület után a faluból kiment a csatatérre jó pár falusfelem szekervel, hogy béhozzák a halottakat, sebesülteket. Temetni csak tömegsírba lehetett, annyi vót a megboldogult. Egyszer csak fölkiálta Petrenczés Imre:

— Emberek! Sebesen! Ez itten Petőfi Sándor!

Hama’ főtették vót egy szekerre a becses tetemet, s béhozták vót a faluba. S esszevedugták vót a fejiket, mi tévők legyenek. Az akkori papunk Kézdi Áron asztat monta vót, hogy egyelőre tegyük tisztelettel megszentelt, de jeltelen fődbe a költőt, mer keresni fogják bisztosan a németek. S bé es tették vót a templom kertyibe. S amikor a rossz üdők kitellettek vót, há’ akkó’ kiásták vót a halottat, s tették vót ide szép csöndesen. Így vót na ne — fejezte be.

— No ez az igazság — fordult Gerő a meghatódott Gyárfások felé.

— Köszönjük a történetet — szólt Guidó, s egy doboz Kentet nyújt az öreg felé, mivel hallotta, hogy egykor ezt a márkát nagy becsben tartották.

— No asztat csak tarcsa meg az úr, s aggya az orvosának! — sziszegte foghegyről a mesélő – En má csak esztet a szivarat szíjom — s egy gyűrött doboz Carpati-t vesz elé.

— Meg ne sértődjék — próbálja menteni a helyzetet Kelemen — úgy tudtuk ezt szeretik errefelé.

— Esztet itten ember nem szítta, csak fizetett vót véle. Évekig járt körbe egy-egy pakli. Az ment az ótószerelőhöz, attól a szekkeshöz, onnét a doktorhoz, s így körbe-körbe.