Verő László : Keresztúron keresztúton IV.

— Ilyet még nem ettem az életemben — tólta be Guidó a harmadik vinettéskenyeret az orra alá.

— Csak módjával! — intette a pap — nem lesz a hely a leveskének.

— Ez a paradicsom meg paradicsomízű, gyerekkoromban éreztem ezt a zamatot utoljára — lelkendezett Kelemen.

— Kéremszépen, nekünk nem fussa mindenféle vegyszarokra — bocsánat megbotlott a nyelvem — köhhintett hamiskásan Gerő atya.

— Meg ugye kéremszépen nem mindenféle hibridírozott fajtákat ültetünk, hanem mindég az előző esztendő legszebb bogyóinak a magját vesszük, s ültetjük tavasszal. Nagyanyám es így tett. De ha akar, az alimentárában kaphat szabványparadicsmot es, amit megszokott odahaza.

— No ha faltak, akkor hozom a leveset — nézett be Márja, még mindég sértődött képpel, melyre kiült az előbbi — önérzete elleni — attak.

— Jöhet! — rendelkezett a gazda.

De már Márja kezében ott gőzölgött a levesestál, melynek illata betöltötte a szobát.

— Mi ez az isteni illat — kérdé Guidó — mége nem éreztem ilyet!

— No-no! A harmadik parancsolat ellen ne vétsen az úr — feddé meg a távolról jöttet a páter.

— Remek illata van valóban ennek a tárkonyos pityókalének, no tessék, csak tessék!

Miután mertek a levesből, angyal szállt az asztal fölé. Hang megszakadt, csak a kanalak működtek hivatásuknak megfelelően. Darab idő múltán — mikor is a második tányér leves is eltűnt a vendégek gallérja megett, Guidó szólalt meg:

— Ez fönséges volt!

— Ne szégyenítsen meg az úr, ez csak egy köznapi pityókaleves, igaz Márja ejtett bele kicsi kolbászat, meg sonkadarabkákat es. A tejfelet meg frissen hozta, mikor a lopós Demeterhez ment volt késet fenetni.

— Ennek a receptjét elvinném, ha lehet — törölte szája szélét Guidó.

— Akkor vigyen egy zsák gyergyói pityókát, meg tárkonyat es, mert nem hinném, hogy efféléket kap a nagy vizen túl — felelé huncutul a pap.

— No de lássuk, hogy mit es ebédezünk, ha már megjött az étvágyunk.

Márja sebesen leszedett, és egy iromaba nagy cserépfazakat tett az asztalra.

— Ezt a fazakat Gorzafalváról hoztam vót — veszi le a tetejét Gerő atya az edénynek, melyből mint Aladdin lámpájából a dzsin, hatalmas gőzfelhő csapott ki, betöltve a teret a káposzta és csombor semmihez sem fogható illatával.

— Még a rossz időkben jártam vót ahajt, túl a hegyeken, Gorzafalván. A falut egykor szinte csak fazakasok lakták. Ma két öreg mester űzi ezt az ősi mesterséget. Nézzék ezt a cserepet! Ha elmennek Sepsiszentgyörgyre a Székely Nemzeti Múzeumba, ott látnak szinte megszólalásig ugyenilyest, mint ez e. Csak azt vagy ezer esztendeje ásták vót ki a régészek. Ebben a csángó faluban es megállt vót az üdő, de sajnos közel az utolsó órája… Talán valami megmozdult most, mert szereltek iskolát a csángó gyermekeknek, akik legalább magyarul tanulhatnak. Talán megtarthatnak valamit, de már késő.

— Voltam én is odaát vagy tíz éve — szól Kelemen — Beszédbe elegyedék a bákói tempolom előtt — ahol persze románul misézik a katolikus pap — ádigáló nénét:

— Mondaná meg minek tartja magát: magyarnak, románnak, csángónak e?

— Münk nem vagyunk egyebek, csak vétöttek… — válaszolt a száraz öregasszony szenvtelenül.

— Hát igen, kéremszépen. Súlyos kereszt ez, s a münk vétke es — hajtja le fejét a Gerő megindulva — no de most nézzünk bele ebbe a fazakba, szaga van e csak, vagy van é benne valami ehető es?

Derekasan szedtek az asztal mellet ülők a jóféle lucskoskáposztából, melyben az oldalasak szinte leváltak a csontról. A fönséges tejfeles lé oly símogatóan csúszott le a torkokon, hogy ehhez foghatóra más eledel nem képes. A puha, szaftos hús — melyet nem feldett el Márja bedörzsölni nem kevés fokhajmával — omlott szét azonnal, ahogy a szájakba bekerült. A puha fejérkenyér — ropogós héjjával — pompásan egészítette ki a szakácsné remekét.

— Ezt nem feledem soha el — szuszogott Guidó — sok helyütt jártam a világban, de nem találkoztam még ilyen mennyei ízekkel — nézett félve a házigazdára, hogy nem talál e kivetnivalót a jelzőben.

— Szegények vagyunk, de jól élünk! — sütötte el Gerő az elcsépelt poént — volt üdő, mikor húst csak az Elvtárs születésnapján láttunk. No de kéremszépen, locsoljuk meg ezt a jeles étket valami küküllőmentivel. Márja! — rikkantott nagyot.

— Süket még nem lettem, ha lepcses es a szám tisztelendőséged szerint — fortyogot tettetve a szakácsnék gyöngye.

— Föloldozom minden bűne alól. A főztjével letudta a penitenciát. Hanem kicsi borocskát meginnánk ám!

— Nem lássa, hogy kezemben a korsó? Máskülönben úgy vélem maga mellet én a pönitenciával már előbbre járok, mint a bűneimvel — s teszi az asztalra a gyöngyöző zöld másféllitrest — Illyés Vészti Mihály kezemunkáját.

— Ürítsük ezt a pohárt Márjára — emeli a bort Kelemen! — Éltesse az Isten vagy szászhúsz esztendeig nénémasszony!

— No, csak az kellene még — törli kezeit szegyenlősen a matróna — hanem az aranygaluskámat még meg sem kóstolták — s fordult is ki a birodalmába, ahonnét jókora tepsiben hozta a forró kőttest.

— Hozom a borsodót es, épp most lettem készen vele, az ugye csak frissiben jó, mer’ különbe’ esszvees.

Igaz, a társaság gyomrában hely az nem sok maradt, de ennek a csodának nem bírtak ellenállni. A kívül ropogós, bévül omlós tészta a légies borhabbal, semmihez sem hasonlítható koronája volt a fönséges ebédnek.

— Irígylem magát főtisztelend? uram — csatolta ki derékszíját diszkréten Guidó.

— Tessék, csak tessék! Van üresedés a környéken sajnos, csak jöjjön kegyelmed, ha elvégezte netán a teológiát. Hanem — ha meg nem haragszanak — most cseppet vízszintbe teszem magam. Tudják, az öregember már csak ilyen. Délután viszont megnézzük Petőfi sírját!

A két Gyárfás összenézett gyanakodva, majd maguk is követték házigazdájuk példáját a tisztaszobában.

Legutóbb szerkesztette - Verő László
Szerző Verő László 84 Írás
1986-ban alapítottam meg a Héttorony Könyvkiadót, mely élt tíz évet, és több mint száz kiadott kötet maradt utána. Béke poraira. Most - e kor igényeinek megfelelően - itt, a világhálón halásszuk a jó írásokat, remélhetőleg szerzőink, és olvasóink örömére. *** Született 1954. április 12. Budapest Elhunyt 2007. május 24. (53 évesen) Budapest