Kovács Nikolett : Mi történt velem?!

Mégis mit akarnak t?lem?! Állandóan engem szólongatnak, de nem értem mit akarnak. Hogy nézzek már rájuk… Szólaljak már meg az istenért… Mégis mi történt velem? Hallom-e ?ket egyáltalán?

Sokan vannak, nem is ismerem ?ket, akkor meg mit akarnak t?lem? Mi történt?

Hallom a hangjukat, de csak távolról, nem értem mit mondanak… Csak maradnának már csendben… Bár úgy is mindegy… Nem igazán értem hol vagyok, de nem is érdekel.

 

Most valójában csak egymagam vagyok.

   Félek, rettenetesen félek. Nem tudom mit?l. Mindent?l. Legalább azt tudnám, mit akarnak ezek itt most t?lem, ha már nem hallgatnak el…

Szédülök… Annyian állnak körülöttem, azt sem tudom, kik ezek… Mind engem néznek… Hagyjanak már békén! Nem akarom hallani ?ket, nem, nem…

Zsong a fejem. Lepkék, mindenhol lepkék. Beborítják a szobát: az asztalon, a széken, az ágyon, a függönyön… mindenhol ott vannak. Milliónyi apró kék pillangó, és már lassan engem is beborítanak, egyre csak gy?lnek és gy?lnek…

Valaki segítsen már! Most hová t?nt mindenki? Az el?bb még annyian voltak, most viszont csak a lepkéket látom! Egyre több száll rám, teljesen elfednek… Hiszen ezek értem jöttek, fel akarnak emelni! Nem, ezt nem tehetitek! Hová visztek? Engedjetek el, nem értitek! Mi a fene ez? De hát ezek csak lepkék, képtelenek lennének bármit csinálni velem, de ezek most elvisznek! Semmit sem látok, mindenhol a kis apró szörnyetegek! Ezek nem lehetnek igazi lepkék!  És mi ez a dörömbölés? Engedjetek már el… Ez nem lehet igaz! Nem létezik, hogy ez tényleg megtörténhet… Ezek csak lepkék… De a lepkék nem beszélnek! Ezek pedig motyognak egymásnak valamit! Nem érdekel mit, csak engedjenek már el!

Fázom. Nem ismerem ezt a helyet. Félek ezekt?l a lényekt?l… Lehetetlen elviselni ezt a folytonos sutyorgást!  Nem értek semmit. Érzem, hogy sikítani fogok. Meg kell próbálnom felállni. Vizes a ruhám. Meg fogok fázni.  De nem merek mozdulni… Pedig muszáj. Csak ezt a dübörgést és pusmogást hallom, meg fogok ?rülni! El akarok innen menni… Fel kell állnom. Szépen lassan, muszáj!

Érzem, ahogy kitör bel?lem a sikoly. Ez iszonyú! Egyszerre akar felszállni minden pillangó, de csak repdesnek össze-vissza; mind nekem ütköznek, az arcomnak, a szememnek… Rettenetes az érintésük!

Valaki segítsen már! Mindenem tiszta víz és nagyon fázom! Mindenhol lepkék! T?njetek már el, ne érjetek hozzám… Nem akarom, hogy megérintsetek!

De semmit sem látok, csak a kis kék szörnyeket… Muszáj innen elmennem. Futnom kell. Gyerünk, csak rohanni, rohanni…

Csend van. A pillangók is elt?ntek. Valahol csepeg a víz… Hol vagyok? Csak színek mindenütt. Kék, lila, sárga, bíbor, soha nem láttam még ennyi színt. Még mindig vizes a ruhám. Nincs itt semmi, csak a színek. Gyönyör?. Most nem félek. Furcsa: én magam sem vagyok más, csak a színek kavalkádjának egy kis darabja, benne vagyok ebben a folyamatosan mozgó-színez?d? nyüzsgésben… A halványkékt?l a mélyvörösig, ezerféle szín kavarog… Ez leny?göz?… Hagyom, had sodródjak velük, szinte beleszédülök. Én is egy vagyok a forgataggal, valódi, hamisítatlan része, állandóan változom velük, mégis önmagam vagyok… Mint egy önfeledt tánc: lendületes, soha véget nem ér?; tánc mindig és mindenhol; gyorsul, majd lassul, egyszerre mozdul az egész, mégis változik minden apró részlet… Bámulatos egységet alkot így ezernyi árnyalat. Tökéletes harmóniában olvadok eggyé mindezzel, és boldog vagyok…

Egyre hangosabban hallom a víz csepegését. És fúj a szél, forró, homokszemekkel teli szél. Egyre halványodnak a színek, mintha a szél vinné el ?ket, de mögöttük semmit nem látok… Nem, ez nem t?nhet el! Ennek örökké kell tartania, ennyi szépség nem veszhet el!

Nyúlnék utána, de képtelen vagyok mozdulni! Hirtelen annyira sz?k lett minden, és sötét is van… Nem bírom felemelni a kezem, túl kicsi a hely. Pont akkora, mint én magam. Valami kellemesen lágy és h?vös anyagon fekszem. Azt hiszem, már nincs mit?l félnem. A vízcseppek is egyre távolodnak. Bár a leveg? mintha nyirkosabb lenne… És hideg is van… Mégsem félek. Hallok ugyan valami andalító mormogást, de ett?l csak álmosabb leszek… Teljesen megnyugszom. Rezzenéstelen a leveg?, az állandó mormoláson kívül semmi sem történik. Én is ernyedten fekszem, nagyon fáradt és álmos vagyok. Jólesik lüktet? tagjaimnak a h?vös és puha anyag érintése, Csak fekszem, végre csend van. Pihenek…

De mi ez a Düdörgés megint?

Érzem, hogy a torkomban dobog a szívem. Ez a hang innen hallatszik; közvetlenül felettem, a testem felett szól, és már hallottam Ezt. Ezt a hangot soha nem felejtem el, Ezt semmivel nem lehet összekeverni!

 

De ez egész egyszer?en lehetetlen!!!

Akkor ez egy koporsó?

Akkor ezért ilyen kicsi a hely?

Engem most eltemetnek?

Most szórják rám a földet, ez az a dübörgés!

De hát én élek! Nem temethetnek el!

Szólnom kell nekik, hogy élek!

De hát hogy történhetett ez?

Engedjetek ki, én nem haltam meg! Nem halljátok! Hiába kiabálok, hiába verem szét ezt az átkozott ládát?! Figyeljetek már rám!

Már kiabálni sincs er?m… Érzem, ahogy kitör bel?lem a sírás. Teljesen kétségbeesve próbálkozok még egyszer kiáltani, hátha… De csak szánalmas nyöszörgés jön fel a torkomon…

Nem lehet így vége… Én nem haltam meg!

 

Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:48 :: Kovács Nikolett
Szerző Kovács Nikolett 10 Írás
"Engem kizárólag az definiál, amit éppen csinálok. És bár sokakat zavarba ejtenek a végleteim, azok egyetlen mondat részei." /Müller Péter Sziámi/