A gyermekkor vége

 

Hideg reggel örjöngve ordítom: ne még!!!
De csend, egyedül állok.
Kezemben a telefon.
Mintha minden rossz hírért ? lenne a felel?s,
földhöz csapom.
Kocsiba. Egy perc és ott vagyok.

A ház ahol játszottunk nevettünk,
most megdermedt.
Feltépem az ajtót, megtorpanok.
Ott fekszel fehér leped?n, ünnepl?ben.
Anyám összekulcsolta elgyötört kezét.
Hozzád lépek, tegnap még nevettél velem.
Bár elszívta er?d a kór, mégis úgy kacagtunk mint két gyerek.

Most csak fekszel, szemed csukva.
Tegnap beszélgettünk – mint gyerrekkoromban –
simítottad homlokomból hajam.
Pöröltél, elromlik a szemed.
Úgy elszorult szívem búcsúzáskor,
viszafutottam hogy mégegyszer megöleljelek.
Utoljára!!

A heged?d az asztalon –
hányszor csaltál el? bel?le édes dallamot.
Most hasztalan, csak egy darab fa, a lelke elszállt veled.
A ház is néma, üres nélküled –
te adtál mindennek éltet? er?t,
veled halt meg minden játék,
a gyermekkornak vége.

 

Szerző Dobó Erzsébet 66 írás
még csak szárnyprobálgató vagyok ne csapjatok azért agyon nagyon. Mielőtt bármi rosszat is gondolnátok, diszlexiás vagyok - no nem fogyatékos - bocsánat, ha néha nem egészen helyes az írásom...

2 Komment

Hagyj üzenetet