Kovács Nikolett Szerző
Vezetéknév
Kovács
Keresztnév
Nikolett
8 év 3 komment

 

Külön

1.   Álmaink

Elveszett, színtelen

megfagyott, fakó

néma arc, néma szó.

 

Te vagy és én vagyok?

A Mindkett?nk halott.

Te vagy… És én vagyok.

 

2.  Vágy

 

Jéghideg sejtelem

bénítja lelkemet.

Elmúlt vagy elveszett?

Mi gyilkoltuk meg?

Most védtelen maradtam:

nélküled… védtelen ellened.

 

3. Bizalom

 

Kitisztult fejjel

kezed keresve

Veled – egyedül

társ nélkül, melletted.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1 év 2 komment

“Gyere rózsám béküljünk meg…”

 

 “…Mi egymásnak engedjünk meg.
Mindig voltak kik így jártak,
Mind megengedtek egymásnak.

Úgy fáj az én gyönge szívem,
Nem tom tied fáj-e vagy nem.
Fáj es annak mit tudsz tenni,
Mikor ennek így kell lenni.
S ha a tied úgy tud fájni,
Sohasem tudunk megválni.”
(magyar népdal)

 

 

Az éj közeledtével sok millió kis csillag halvány mosollyal ébredezni kezd. Ahogy a fény felett lassan úrrá lesz a sötét, derengésük a reménység ragyogásává válik. A tavak sejtelmesen megcsillanó hullámain megtörve az öröm forrásaiként szinte lebegni látszanak a víz felszínén. Örök harmóniát alkotnak ?k együtt: a tó és a csillag egymásban lelik meg önnön igaz valójukat, csak egymásban szépek és értékesek. A tavak boldogok, hogy ily csodálatos lények figyelik és ?rzik nyugalmukat, a csillagok pedig bennük látják meg az éj múlatlan báját.

Egy távoli kis csillag már az id?k kezdete óta éjr?l-éjre óvta a tavát, ki hálásan mutatta meg neki az ? ragyogását, s az éjszaka minden apró csodáját.

Azonban a csillagokat is eléri néha nyugtalanság. Így történt ezzel a kis csillaggal is. Egy ködös ?szi éjszakán szomorúság kezdte marcangolni a lelkét. Kétségek kínozták.

Tudja ? kell?képpen ?rizni a tavat?

Boldogságot ad számára?

É az ? ragyogása, az valódi megbecsülést kap?

Vajon elég szépnek tartja ?t a tó? 

? pedig minden t?le telhet?t megtesz választottjáért?

Egyáltalán, vajon a megfelel? párját találta meg? Azt, aki mindent, ami fontos megmutat neki?

Egy ideje olyan gyakran érezte magányosnak és elhagyatottnak magát.

De nem merte fennhangon is feltenni kérdéseit. Nem akarta társát megbántani, de rettegett is a válaszoktól… 

Számtalan éjszaka telt el így, a teher szinte fizikai fájdalomként hasogatta lelkét. Ahogy múlt az id?, mind jobban gyötr?dött, egész valója szenvedett kérdéseit?l, lelkiismeretfurdalás gyötörte.

A tó is érezte, valami megváltozott. Kérlelve nézett szerelmesére. Mi történik? Sejtelme sem volt, mi az a kimondatlan, irtózatos feszültség, mely kettejük közt vibrál, mely lassan megbénít mindent, ólmos súlyként telepszik minden pillanatra, érintésre, tettre…

Nézte csillagát: az hidegen, idegesen ragyogott vissza rá. Fénye elutasítón tükröz?dött az ? víz-testén. 

A csillag sem értette, mi változott. Miért érez így? Mégsem tehet ellene… Kétségbeesést  látott hitvesén is. Megrémült. Kábító bajsejtelmei beigazolódni látszottak? Kérdezni szeretett volna, de képtelen volt elmondani,  képtelen volt megfogalmazni… Tanácstalan volt, félt.

Sokszor, nagyon sokszor érezte, el kellene mondani… Lehet, hogy egész egyszer?en csak meg kellene kérdezni… Aztán mégsem szólalt meg. Soha, egyszer sem. Hisz nem szabad így éreznie… Ilyesmivel vádolni, ezt kérdezni… Máskor pedig futni szeretett volna, menekülni, maga mögött hagyni a kérdéseket és a válaszokat… De csak némán, rémülten nézett tavára. Mégis, hogyan tovább?

Egy vad, viharos éjszakán, a felh?k és a mennydörgés zajának takarásában továbbállt, szégyenkezve, amiért képtelen bármit is mondani annak, aki örökt?l fogva párja volt, akivel együtt csodálkoztak rá a világ folytonos változásaira, aki már egészen más, mint azokban az id?kben, ahogyan már ? maga sem ugyanaz, mint akkor… Valaki, akit már nem ismert, nem értett…

Észrevétlen t?nt el. Nem tudta merre, hová indul, egy célja volt csupán: el innen… Maga mögött hagyni mindent, ami kínoz, ami fáj… 

Ezer s ezer, eddig ismeretlen világ tárult fel el?tte. Nem gondolt egykori kedvesére, a múltat eltemette.

Minden érdekelte. Minden varázslatot újabb, s még  újabb követett, káprázatot káprázat. Mindent látni akart. Érezte, valamit keres, valami hívja ?t…  Türelmetlenül, mohón keresett, rohant. Semmi sem enyhítette az ?rt, amit annak a valaminek a hiánya okozott. Egyre inkább kínozta a magány. Mi az, ami ily nagyon vár rá? Merre, meddig kell keresnie? Tán sosem talál rá… 

Sztyeppék, hegyvidékek, es?erd?k, sivatagok váltották egymást. Figyelt, tanult, és várt: maga sem tudta mire.  Szomorú volt. Már nem volt kedve beszélgetni, csak keresgélt, kutatott….  

És hirtelen, egyszer csak ott volt. Mintha mindig is neki, és vele lett volna. Édes hangon csilingelt, kedves dalokat énekelt, vadócként villantotta meg a csillag fényét. Csupa játék, kacagás… Tánc és dal, bújócska, ölelés… Kicsi patakocska, szeretnivaló kedves….. Mámor fogta el, ha ránézett: mindez az övé, s ? a pataké… Megtalálta! Vágyakozón itta minden mozzanatát.

S ekkor fagyott meg minden. Az a csillag, ott… Mit… a többiek… Mit csi…? Miért? De hát… 

Menekült. Átverték, becsapták! Üresen, csupaszon, keser? szívvel állt tovább. De merre? Mindegy. Ment, akárhová, nem számított. Kijátszották, pedig szeretett…   És az a dal, a kis patak dala, oly fájón égett szívében, már nem is volt szép…

 Mégis szólt, s a kis csillag dalolt, sírt, vándorolt, bár nem volt már hová… Halványan pislákolt csupán, bolyongott csak céltalanul. Lelkében alig élt már valami kis remény, hogy valaha is otthonra talál. Hát ?neki nincs már helye a világban? Nincs, akit ? védelmezhetne? Senkinek sincs szüksége rá? 

Hiányozni kezdett a kis tava. Az, aki mindig szerette, akivel örökt?l fogva egy párt alkottak. Akit?l elszökött, akit ? csúnyán  otthagyott… Vajon mit csinál? Mi lehet vele? Senki sem vigyáz rá… Látnia kellett!

Rohanni kezdett… Az nem lehet hogy baj érte… ?t nem… soha…

És ha már talált mást, aki nem hagyta magára, aki ígéretéhez híven valóban örökké óvni fogja?

Ha nem bocsát meg, ha mást szeret már, neki akkor is tudnia kell, hogy jól van! 

Közeledett. Kellemes, meleg érzés fogta el az ismer?s dombok, völgyek, fák láttán. Lassított, bár szíve vadul kalimpált. Istenem, istenem, irgalmazz, csak add, hogy jól van, várt rám, add hogy megbocsát… Könyörgöm…. Szeretem… 

 

Amint meglátta, már tudta….

 

Akkor éjjel káprázó hullócsillag szántotta végig a mélykék  égboltot.

 

 

 

 

 

Budapest, 2009. február 10. hajnala

12 év 4 komment

Az illusztráció Soó Zöld Margit: Lázálom

  

Ismét. A Betegség. Minden olyan idegen, mert vágtat, minden felgyorsult és csak állok és nézek mereven.

Átfolyik rajtam a tér. Vagy már én száguldozok egész máshol?

Nem bírom követni. Nem tudom mi lesz a következmény. Bárminek a következménye. A jöv?. Ismét mehetek. Talán most maradhatok is. De nem, a saját agyamnak fogja a lelkem. Szabadulni akarok.

Igen tudom. Munka, egyetem, egyáltalán az élet. Hasztalan? Kutyasétáltatás, vásárlás, evés-ivás. Értelmetlen a világ… Nekem ez nem megy. Istenem, végre had maradjak!

Most elragad az a valami, érzem. A Betegség. Már ha tényleg az. Talán. Akkor is az, ha ilyenkor jobb, és nem fáj? Miért kell onnan eljönnöm?!

Megránt, én lódulok. Tágra nyílt szemekkel. Lesek minden pillanatot, mert a tudatom visszahúz: kötelesség, elvárás, igazság, hazugság,… id?, zaj, csend – a láncaim.

 

Nyílik a liliom, szirmán csillog a harmat, megfürdök benne. Szikráznak a színek, öröm és fény, tánc, végtelen borzongás. Harmónia, ritmus, zene, egység…..

 

Otthon.

 

Anya! Végre! Hiányoztál!

Számomra mért nem vagy? Eleszek ott nélküled, érted jöttem, most már gyere!

Kellenél, hogy éljek, így nem megy!

Hozzád bújok, így olyan jó…. Ugye most már veled maradhatok?

 

Nehéz ott, tudod? Látod, sírok….

Segíts nekem! Magamtól nem jövök rá, mit hogyan…

 

Megírni a házi feladatot, segíts!

Hogy kell megf?zni a levest?

A szerelem, az milyen? Mint abban a versben?

Azok az emberek az utcán, akinek nincs lába… miért?

És a nagyi, most ? hol van? Már egy éve….

És ha egyszer apa is?

Anya, nem tudom hogy kel!! Itt maradhatok? Veled…. Kérlek!

 

Ne menj!!!! Maradj még!!!

 

Kire hallgassak? Egyedül vagyok….

Kinek hihetek?

Miért hazudnak annyian? Azok is, akiket szeretek?

Annyi mindent szeretnék mondani…. Mért nincs id?? Mért nem vagy velem?

 

Ha nekem lesz gyermekem… Nem fogom tudni mit hogyan….. Soha nincs felelet!

 

Várj!!!! Ne!!! Én nem tudom, hogy kell anyának lenni!!

Velem kell maradnod!

 

Kondul a harang. Reszketek, fáj minden porcikám. Újra itt. A kórházi ágy. Rohamom volt, mondják, de nyugodjak meg, minden rendben lesz.

Nem értik, nem hisznek nekem: „ez csak álom volt”.

Kopott posztó mindez, csak emlékfoszlány. Ennyi maradt. Semmi.

De valami ott reked mindig,, kiszakítva, tagadhatatlanul. Tátong a seb. Egy kis részem ott maradt a virág szirmának peremén, Anya ölében.

 Azt mondják, ez az a Betegségem. Ez az utazás, Anyához.

Ha egyszer ottmaradhatnék, meggyógyulnék?

Talán.

 

Anya, hol vagy?

Budapest, 2008. szeptember 19.

 

 

13 év 2 komment

 

Játék

 

 

Dúdolgatva, fáradtan bandukoltam a mez?n. Fejemen kopott kalapom, kezemben vándorbot, s persze az elmaradhatatlan batyu a vállamon; mely, mint mindig, csoda kincseket rejtett. Volt abban makk, dió, toboz, ezerféle formájú és szín? kavics, gomba, csigaház, gesztenye, de még kagylóhéj is, minden, amit aznapi sétámon gy?jtöttem.

Amint hazaérek – gondoltam – alaposan letisztogatom és kifényesítem valamennyit. Anyuskám megint a fejét csóválja csupán, nevetve azon, mennyi kacatot szedtem össze ma is. De én csak mosolygok majd rajta, hisz tudom, a feln?ttek nem értik, micsoda kincsek is ezek.

Egyesével a ládikómba helyezem ?ket, megkeresve mindegyiknek a helyét. Meg kell, hogy mondjam, ez nagyon fárasztó feladat, ám ezeket a dolgokat mégsem lehet csak úgy, összevissza beleszórni valahová.

Miel?tt azonban a házunkhoz vezet? kis ösvényre fordultam volna, még volt egy fontos és halaszthatatlan dolgom: van egy kis forrás nem messze a három öreg tölgyt?l, az erd? szélén, amit minden este meglátogatok. 

Különös kis forrás ez: egy hatalmas sziklafal apró kis repedéséb?l ered s néhány lépésnyire innen a kristálytiszta víz beleömlik egy hasadékba, s újra elt?nik! Talán épp e titokzatosság miatt szerettem itt üldögélni. Hallgattam a csobogást, figyeltem a habokban megcsillanó napsugarakat.

Olykor azt képzeltem, apró vízitündérek azok, akik kacagva kerget?znek egymással, vidám körtáncot járnak, énekelnek, és csillogó ruhát viselnek, amiket a nap arany és a hold ezüst sugaraiból sz?ttek. Gyakran boldogan néztem ?ket, id?nként azonban rettenetesen elszomorodtam. Annyira szerettem volna tudni, hová is futnak a habokkal e kedves kis lények. Szerettem volna megkérni ?ket, had menjek velük én is, s akkor majd együtt játszhatunk erdei kincseimmel.

Ilyenkor nem volt kedvem hazamenni, hisz egyedül nem lehet igazán jókat játszani…

Tegnap este is álmélkodva, sóvárogva néztem a kis csodalényeket. Olyan nagyon egyedül voltam, olyan jó lett volna velük együtt nevetni és kerget?zni….

Elmerengve bámultam hol a forrás vizére, hol kincseimre, mikor hirtelen egy vékonyka hangot hallottam:

– Szia! Szeretnék játszani a kavicsaiddal és a kagylóiddal, ugye megengeded?

Meglep?dve néztem körül. Hisz senki sem szokott itt lenni rajtam kívül.

– Megnézhetem a játékaidat? – sürgetett a hang. Kíváncsian lestem körbe, ám senkit sem láttam, akárhogy meresztgettem is a szemeimet.

– Jaj, te csacsi! Itt vagyok! – rázta meg valaki a kabátom alját. – Megnézhetem a játékaidat?

Egy kicsike, alig a csizmám száráig ér? kislány állt mellettem és hatalmas kék szemekkel könyörögve nézett rám, miközben egyre türelmetlenebbül rázta kabátom szegélyét.

– Hol találtad a diót? Mert én is nagyon szeretnék ám ilyet! És a mogyorót? Tobozt találtam már, de elvesztettem. De kagylóm még soha nem volt és szeretnék vele játszani! – A kislány szemei ragyogtak izgalmában.

– Te nem tudsz beszélni?! Mit szoktál csinálni ezzel a sok játékkal? Ugye megengeded, hogy megnézzem ?ket?

– Ööö …. hát… De csak ha igazán nagyon vigyázol rá… – A kislány azonnal kiszórta batyum teljes tartalmát és mindent megnézett, a fény felé tartva vizsgálgatta, forgatta ?ket. – Ki vagy te? És miért vagy ilyen kicsi?

– Nekem nincsenek ilyen szép játékaim. És a testvérkéimnek sincsen. Pedig nagyon szeretnék ilyet! Neked ezek honnan vannak? – Büszkeség töltött el, hogy végre valaki tudja, micsoda kincseim is vannak nekem.  .

– Messzi földr?l hoztam ?ket, száz napig gyalogoltam éjjel és nappal egyfolytában, amíg odaértem. És nem is olyan könny? ezekre rábukkanni. Titkos ösvényeken kell haladni, titkos jeleket követni…. Ezért igazán nagyon kell vigyázni rájuk, tudod? – lódítottam – De téged hogy hívnak?

– Tudod, nekem is van ám egy titkos játékom. Annál jobb játék nincs is sehol a világon. De az egy valódi titok, ezért nem mondhatom el neked sem, tudod? Pedig olyan kincse nincs senkinek sem – nézett rám nagyon komoly arccal. Bosszankodni kezdtem. – Nekem azért nagyon tetszenek a te játékaid is. De inkább visszaadom ?ket és az enyémmel fogok játszani, ha nem haragszol. Az mégis csak jobb… – és már dobált is vissza a batyuba hanyagul mindent.

– Mutasd meg nekem a te játékodat! – kértem, mert nagyon izgalmasan hangzott, amit mondott és kezdtem irigykedni is.

– Tudod, szívesen megmutatnám, de nem lehet. Mondtam már neked, hogy titkos.

– És miért olyan titkos?

– Még azt sem mondhatom meg. Ami titok, az titok.

– Mindegy. Ezek a játékok akkor is jobbak. Egy igazi varázslótól tudom. ?mutatta meg abban a messzi országban, hogy hol lehet találni ilyeneket. De csakis azoknak mutatja meg, akik tudnak rá vigyázni, mert olyan kivételes dolgok ezek. Varázserejük van… – tettem hozzá nagy titokzatosan.

– Varázserejük? És hogy lehet ezekkel varázsolni?

– Nem mondom meg. Te is titkolózol. – dacosan néztem rá. Méghogy az én játékomnál jobbak!

A kislány töprengve nézett rám.

– Igazán lehet ezekkel varázsolni?

– Már megmondtam neked, hogy lehet.

– Kitaláltam valamit – mondta nagy komolyan. – Szerintem cseréljünk. Akkor elmondom, miért olyan titkos az én játékom és te is elárulod a tiédet.

– Jól van. De aztán nem adom ám vissza a kagylóidat és a kavicsokat sem!

– Akkor add ide a játékod, én meg odaadom neked az enyémet. – Rettenetesen kíváncsi voltam, hogy mi lehet az, ami olyan titkos, hogy még csak beszélni sem szabad róla. Nekem meg van otthon a ládikómban még sok ilyen kincsem.

Odaadtam hát a gesztenyét, a diót, a kagylót és az összes kavicsot is, a kislány pedig egyesével elrakta mind a ruhája zsebeibe.

– Most pedig csukjad be a szemed, én pedig belerakom a játékot a batyudba! – utasított szigorúan. Nagyon izgultam. – De nehogy lesni merj! Mert az csalás, akkor elveszik a titok és semmit sem fog érni a játék! – intett ujjával nagyon komolyan a kislány. Én pedig jó er?sen behunytam a szemem és vártam. De azért nagyon füleltem, hátha hallok valamit…

De csend volt, csak a forrás csobogását hallottam.

– Kislány! Kész vagy? – de nem válaszolt. – Megnézhetem már?

Kezdtem türelmetlen lenni. Rossz érzésem volt, gyanakodni kezdtem. 

– Te kislány! Mit csinálsz? – sürgettem. – Figyelj! Háromig számolok, aztán ki fogom nyitni a szemem, ha nem válaszolsz! Hallod?! Kislány! … 1, 2, 3.

Kinyitottam a szemem. A kislány nem volt sehol. A játékaim is elt?ntek.

– Átvágtál, becsaptál! – kiáltoztam dühösen. – Azonnal add vissza a játékaimat! Hazug vagy!

Mérges és elkeseredett voltam. Belerúgtam a földön fetreng? batyuba, ami nagy csörömpöléssel repült arrébb. Megijedtem. Összetörtem a titkos játékomat! Ledöbbenve néztem bele batyumba. Összetört üvegcserepeket találtam és egy bef?ttesüveg piros kupakját. Semmi mást. Csalódottan vágtam az egészet a bokorba.

Becsaptak, kihasználtak. Szomorúan néztem a kis forrásra. A tündérek is elt?ntek. Már nem táncoltak, nevettek, egyáltalán nem volt ott semmi, csak a napfény csillant meg a víz felszínén. Kiábrándultan bambultam magam elé. Leültem és csak figyeltem a forrást, kerestem az elt?nt mesevilágot. A kislány magával vitte a tündéreket is?

Becsaptak, megaláztak.

Hirtelen mintha kihalt volna az erd?. Csend volt. A fák, a virágok a mez?n, az apró kis rovarok, a madarak… megváltoztak. Szürke és merev lett minden. Már nem zenélt a víz csobogása. A madarak csivitelése is zajnak t?nt csupán. És én is olyan üres lettem. Nem értem, miért ülök most itt és milyen csodát is vártam egy kislánytól. Egy kislánytól, aki valószín?leg nem is létezett. Nincsenek 15 centis mézhajú kislányok. Nem értem, mégis mit vártam a saját képzeletemt?l. Hisz nincsenek se tündérek, se varázserej? játékok.

Valami elveszett. Nem a dió és a kavicsok. Olyat bárhol talál az ember. Hullottak a könnyeim. Mintha én magam törtem volna össze az üvegcserepekkel együtt.

Talán mégis rejtett valamit a bef?ttesüveg? Felindultságomban összetörtem valamit, amir?l még csak meg sem tudhattam, micsoda?

Vagy csak a képzeletem játszott velem?

És mit vártam egyáltalán, mit fogok kapni a kislánytól? Nem értem, hogy lehettem ennyire naiv.

Vagy mégis mi történhetett? Hisz eddig léteztek a vízitündérek! De a forrás már üres…

 

2008.január 9.

Budapest, Tündérhegy

1 év 4 komment

Editnek â?? Köszönettel

 

 

Bíborszárny? angyala az éjnek

ébred és a porból megtörve néz fel.

Szemét az égre emeli:

a csend oly távoli –

a napfény elvakít,

arcát két karjával védi –

A mélyb?l a magasba fürdeni

lelkét a szélnek engedi –

Testét félelem kötözi –

de a fény töretlen nyitja szirmait:

A gomolygó ködben egy angyal hullajtja

könnyeit.

1 év Nincs Komment

 

Kezek és fények. Csend és káosz.

Hívatlan vendég: örökölt átok.

Virág és kárhozat: vérz? áldozat.

Elfoszló lélek: az élet mámora.

Sötétl? fények: fekete füst, jajszó.

Tovat?nt lélek: rablánc, levetett béklyó.

Végtelen éjszaka, az öröklét kapuja.

Csillogó semmiség: az élet mámora.

Félelem csillaga, sikolyok kudarca,

Retteg? szíveknek elhaló alkonya,

Minden tetteknek igaz visszhangja:

A Pokol harangja; az élet mámora.

1 év 5 komment

Mégis mit akarnak t?lem?! Állandóan engem szólongatnak, de nem értem mit akarnak. Hogy nézzek már rájuk… Szólaljak már meg az istenért… Mégis mi történt velem? Hallom-e ?ket egyáltalán?

Sokan vannak, nem is ismerem ?ket, akkor meg mit akarnak t?lem? Mi történt?

Hallom a hangjukat, de csak távolról, nem értem mit mondanak… Csak maradnának már csendben… Bár úgy is mindegy… Nem igazán értem hol vagyok, de nem is érdekel.

 

Most valójában csak egymagam vagyok.

   Félek, rettenetesen félek. Nem tudom mit?l. Mindent?l. Legalább azt tudnám, mit akarnak ezek itt most t?lem, ha már nem hallgatnak el…

Szédülök… Annyian állnak körülöttem, azt sem tudom, kik ezek… Mind engem néznek… Hagyjanak már békén! Nem akarom hallani ?ket, nem, nem…

Zsong a fejem. Lepkék, mindenhol lepkék. Beborítják a szobát: az asztalon, a széken, az ágyon, a függönyön… mindenhol ott vannak. Milliónyi apró kék pillangó, és már lassan engem is beborítanak, egyre csak gy?lnek és gy?lnek…

Valaki segítsen már! Most hová t?nt mindenki? Az el?bb még annyian voltak, most viszont csak a lepkéket látom! Egyre több száll rám, teljesen elfednek… Hiszen ezek értem jöttek, fel akarnak emelni! Nem, ezt nem tehetitek! Hová visztek? Engedjetek el, nem értitek! Mi a fene ez? De hát ezek csak lepkék, képtelenek lennének bármit csinálni velem, de ezek most elvisznek! Semmit sem látok, mindenhol a kis apró szörnyetegek! Ezek nem lehetnek igazi lepkék!  És mi ez a dörömbölés? Engedjetek már el… Ez nem lehet igaz! Nem létezik, hogy ez tényleg megtörténhet… Ezek csak lepkék… De a lepkék nem beszélnek! Ezek pedig motyognak egymásnak valamit! Nem érdekel mit, csak engedjenek már el!

Fázom. Nem ismerem ezt a helyet. Félek ezekt?l a lényekt?l… Lehetetlen elviselni ezt a folytonos sutyorgást!  Nem értek semmit. Érzem, hogy sikítani fogok. Meg kell próbálnom felállni. Vizes a ruhám. Meg fogok fázni.  De nem merek mozdulni… Pedig muszáj. Csak ezt a dübörgést és pusmogást hallom, meg fogok ?rülni! El akarok innen menni… Fel kell állnom. Szépen lassan, muszáj!

Érzem, ahogy kitör bel?lem a sikoly. Ez iszonyú! Egyszerre akar felszállni minden pillangó, de csak repdesnek össze-vissza; mind nekem ütköznek, az arcomnak, a szememnek… Rettenetes az érintésük!

Valaki segítsen már! Mindenem tiszta víz és nagyon fázom! Mindenhol lepkék! T?njetek már el, ne érjetek hozzám… Nem akarom, hogy megérintsetek!

De semmit sem látok, csak a kis kék szörnyeket… Muszáj innen elmennem. Futnom kell. Gyerünk, csak rohanni, rohanni…

Csend van. A pillangók is elt?ntek. Valahol csepeg a víz… Hol vagyok? Csak színek mindenütt. Kék, lila, sárga, bíbor, soha nem láttam még ennyi színt. Még mindig vizes a ruhám. Nincs itt semmi, csak a színek. Gyönyör?. Most nem félek. Furcsa: én magam sem vagyok más, csak a színek kavalkádjának egy kis darabja, benne vagyok ebben a folyamatosan mozgó-színez?d? nyüzsgésben… A halványkékt?l a mélyvörösig, ezerféle szín kavarog… Ez leny?göz?… Hagyom, had sodródjak velük, szinte beleszédülök. Én is egy vagyok a forgataggal, valódi, hamisítatlan része, állandóan változom velük, mégis önmagam vagyok… Mint egy önfeledt tánc: lendületes, soha véget nem ér?; tánc mindig és mindenhol; gyorsul, majd lassul, egyszerre mozdul az egész, mégis változik minden apró részlet… Bámulatos egységet alkot így ezernyi árnyalat. Tökéletes harmóniában olvadok eggyé mindezzel, és boldog vagyok…

Egyre hangosabban hallom a víz csepegését. És fúj a szél, forró, homokszemekkel teli szél. Egyre halványodnak a színek, mintha a szél vinné el ?ket, de mögöttük semmit nem látok… Nem, ez nem t?nhet el! Ennek örökké kell tartania, ennyi szépség nem veszhet el!

Nyúlnék utána, de képtelen vagyok mozdulni! Hirtelen annyira sz?k lett minden, és sötét is van… Nem bírom felemelni a kezem, túl kicsi a hely. Pont akkora, mint én magam. Valami kellemesen lágy és h?vös anyagon fekszem. Azt hiszem, már nincs mit?l félnem. A vízcseppek is egyre távolodnak. Bár a leveg? mintha nyirkosabb lenne… És hideg is van… Mégsem félek. Hallok ugyan valami andalító mormogást, de ett?l csak álmosabb leszek… Teljesen megnyugszom. Rezzenéstelen a leveg?, az állandó mormoláson kívül semmi sem történik. Én is ernyedten fekszem, nagyon fáradt és álmos vagyok. Jólesik lüktet? tagjaimnak a h?vös és puha anyag érintése, Csak fekszem, végre csend van. Pihenek…

De mi ez a Düdörgés megint?

Érzem, hogy a torkomban dobog a szívem. Ez a hang innen hallatszik; közvetlenül felettem, a testem felett szól, és már hallottam Ezt. Ezt a hangot soha nem felejtem el, Ezt semmivel nem lehet összekeverni!

 

De ez egész egyszer?en lehetetlen!!!

Akkor ez egy koporsó?

Akkor ezért ilyen kicsi a hely?

Engem most eltemetnek?

Most szórják rám a földet, ez az a dübörgés!

De hát én élek! Nem temethetnek el!

Szólnom kell nekik, hogy élek!

De hát hogy történhetett ez?

Engedjetek ki, én nem haltam meg! Nem halljátok! Hiába kiabálok, hiába verem szét ezt az átkozott ládát?! Figyeljetek már rám!

Már kiabálni sincs er?m… Érzem, ahogy kitör bel?lem a sírás. Teljesen kétségbeesve próbálkozok még egyszer kiáltani, hátha… De csak szánalmas nyöszörgés jön fel a torkomon…

Nem lehet így vége… Én nem haltam meg!

 

1 év 3 komment

 

Visszhanzó ?rület

 

 

Fényt tükröz? szoba. Liliom illata.

Kristálypohár. Ezer ég? gyertya.

Kietlen, csillogó, üres éjszaka;

A végtelen térben, lelakatolva.

 

Hallagtok, a csend is mozdulatlan,

Gondolatom szól csak; újra s újra…

Koccintok hát Vele, iszom sorsomat,

Édes, vagy keser?… kezd?d? elmebaj

 

Kizökkent a létem, elhagytam tegnapom,

Bezárult a világ, egymagam vagyok…

Kering?t jár velem, s kinevet Magányom.

 

Mert hívtam, magam távolról felajánltam.

Ha eljött, rettegve, remegve hátráltam,

S magam helyett mindig virággal kínáltam…

 

Ám egyszer elkapott, magával ragadott.

Szobám várt már: tükrök, gyertyák, s a Liliomok.

 Magányom játszik: kegyetlen, ?rjít? játékot…

 

Furcsa zaj tör át megbénult agyamon,

Saját foglyomként riadtan hallgatom:

Léptek zaja! Újra… Ó, Irgalom!

 

Remény csillan: tán szabadulhatok?

Félelem ébred: hisz sosem tudhatom…

A halál jön értem?  Valaki felkarol?

 

De ismét csak csend: én és a gondolatok.

Magányom csendben rajtam mosolyog…

Hányadszor játszom el ?rjít? játékod?!

1 év 3 komment

 

Gyermeki szeretet

 

Nem is emlékszem arra a percre, amikor ráébredtem, hogy vagyok. Nem tudom, mit éreztem akkor: lehet, hogy semmit. De az is lehet, hogy igen. Tényleg nem tudom pontosan megmondani.

 De ez most nem is számít. A lényeg maga a tény, hogy létezem. Lélegzem, dobog a szívem és ereimben csörgedezik a vér: érzékelek és értek dolgokat, gondolkozom.

Például azon, hogy ki is vagyok, és egyáltalán miért vagyok?

Az id?vel tisztában teljesen nem vagyok, bár értem a fogalmakat: mit jelent egy nap, egy óra, perc, másodperc, az  év és a hónap,  és így tovább.
De az id? múlását valahogy nem tudom követni… Ám valamit régóta értek, és ez a valami: nagyon nyomaszt.
Nem is nagyon tudok vele mit kezdeni.
Engem egész egyszer?en nem akarnak.
Ez persze nem csak egy légb?l kapott gondolat.
Ez a bizonyos valaki, akit Anyának neveznek, teljesen kétségbeesett, mikor megbizonyosodott létezésemr?l. Szerinte nem ez volt a megfelel? id?, és nem talált helyet számomra a jöv?jében.
És most már magának sem talál helyet.
Pesze,  ezt az egyszer? kijelentést szinte mindenki rögtön kétségbe vonná: „Ugyan már, nem lehetsz ebben olyan biztos!" Azonban nekem mindenki elhiheti, hogy nagyon ismerem ?t, ha  teljesen nem is értek mindent.
S?t, én magam is rajta keresztül fogom fel a világot.
Mindez elég bonyolultan hangzik.
Mit mondjak: megélni is nehéz, mert én mindennek ellenére szeretem ?t, és tudom, miért van kétségbeesve.
Valójában tényleg nem készült fel arra, hogy Anya legyen. De hát mit is várnak egy alig tizenkilenc éves lánytól?! 
?nem így tervezte, ? még tanulni szeretett volna, elvégezni az egyetemet, ez volt minden álma – és aztán romba d?lni látszik. Miattam.
Kegyetlen igazság, de ez az igazság.

Aztán itt van az a férfi, akit az Apámnak hívnak.
Csodálatos ember.
És én ?t is értem, bár lénye nem olyan egyértelm? számomra, mint Anyáé.
Hozzá nem f?z szoros kapcsolat.
De azt tudom, hogy most már szeret, bár szerinte is korai még, de a szíve mélyén nem bánja…
Csak…csak ne lenne ilyen nehéz Anyával.
Olyan akaratos és makacs, mindig mindennek úgy kell történnie, ahogy ö akarja, és Apának ez nehéz. Nehéz.

 Most viszont Anya nem tudja, mit tegyen, mindig ideges: hiszen annyira fél…
Folyton veszekszik Apával. Azt mondja, nem tudna bántani engem, hisz az ? gyermeke vagyok, így viszont kénytelen lemondani az álmairól, amiért eddig élt. És haragszik Apára, amiért Apa sem tud semmit tenni, amiért ? sem tudja, mihez is kezdjenek most, hogy jön a baba.

 Anya nem így képzelte az életét.
Szerette volna még befejezni az egyetemet, amit épp hogy elkezdett.
Szeretett volna tanító néni lenni, gyerekekkel foglalkozni, de most még fiatal akar maradni, szórakozni akar, új élményekre és új dolgokra vágyik: nem volt még felkészülve erre.
Szeretett volna ? babát, de nem most, most valami egészen mást akart. Mit? Mást.

De képtelen lenne arra, amire az anyja kérte, az én Nagyim…
Hogy a saját gyermekét…?
Nem, nem azt soha nem tudná megtenni, ahhoz túlságosan tiszteli az életet, és ha már egyszer megfogant, akkor annak a kis embernek joga van élni -: így magyarázta Anya.
Csak most annyira kétségbe van esve, annyira retteg attól, ami történt.
Hisz ezerszer végiggondolt mindent.
Valójában nincs is mib?l felnevelniük azt a gyereket – mondta egyszer Apának.
Anya  csak nemrég érettségizett, Apának nincs biztos állása, egész egyszer?en nincs elég pénzük.
És egyébként is: nincs is hol lakniuk.
Anya sem az ?, sem Apa szüleihez nem akar költözni, albérletre meg nem telik…
„Majd csak megoldjuk valahogy, lesz helye ennek a kis jövevénynek" -felelte Apa.
Hát igen, az örök optimista, az örök magabiztos Apa, aki mindig lát kiutat, megoldást.
Apa egyébként teljesen felháborodott a Nagyi ötletére, kijelentésére:
 „Fiatalok vagytok még, el kell vetetni azt a gyereket. Nem is baba az még, nincs is,  nem érez még semmit, az csak egy magzat."

Apa teljesen kiborult, minden meggy?z?dését bevetve tiltakozott: az ? kisfiát senki sem bánthatja, minden megoldódik, a Nagyi csak ne aggodalmaskodjon.
A szíve mélyén azonban ? is nagyon fél, még Anyától is. Nem elég, hogy meg kell teremtenie a biztonságot az ? kisfia számára, most még Anya is olyan furcsán kezd viselkedni. Mindig olyan gondterhelten néz Apára, de soha nem mondja el, mi bántja?
Ha Apa rákérdez, vagy csak ha egyszer?en a babáról akar vele beszélgetni – hiszen annyira várja-, Anya mérgesen néz rá, és majdhogynem sírva kéri: hagyja már békén.

Anya most már semmiben sem biztos. Folyton az jár az eszében, hogy nem csak az ? és Apa élete lesz megmásíthatatlanul elrontva, hanem a babáé, vagyis az enyém is.
Anya úgy érzi, nem fogja tudni számomra megadni mindazt, amire szükségem lenne, hogy boldog életem lehessen majd.
Szerinte egyikük sem lehet jó szül?, mert ?k maguk is gyerekek még. Apa optimizmusát álmodozásnak tartja, és  – mikor látja Apa szemében azt az ábrándos fényt, mikor rólam beszél -, az egyenesen irritálja.
Anyában egyre csak n? a kétségbeesés, ? tényleg kilátástalannak tartja a jöv?t.
S?t, már abban sem biztos, hogy Apával akarja leélni az életét. Komolyan elgondolkodott ezen a kérdésen, mikor felvetette a Nagyi, hogy ha már megtartják a gyereket, össze kellene házasodniuk…
Dehogy akar ? hozzámenni Apához, ? valami egészen mást akart, nem pelenkázni és cumiztatni…
Na, nem mintha nem szeretne engem, mindennél többet jelentek neki, csak nincs még felkészülve az Anyaságra, nincs még felkészülve  rám.

Mindez így nagyon világos számomra.
Nem állítom persze, hogy mindent maradéktalanul értek, de azt hiszem épp eleget.
Nézzük csak!
Itt van például Apa.
Hiszi, hogy minden rendben lesz, csak Anya viselkedését képtelen megérteni; nem tudja, mi történik Anyával, csak azt látja, hogy napról-napra változik, egyre inkább magába zárkózik, senkivel sem beszélget, csak teszi, amit elvárnak t?le, némán és szótlanul. Apa ezért neheztel ezért Anyára.
Eleinte legalább veszekedett vele, de aztán már azt sem…

Anya tulajdonképpen semmit sem csinál, és persze, Apa is fél néha, de ezt ? akkor sem érti. Érzi, hogy el fogja veszíteni Anyát, de fogalma sincs, mit tegyen, hisz Anya nem engedi közel magához…

Azt hiszem, Anya nagyon rossz állapotban van.
Nem akar err?l az egész helyzetr?l és rólam beszélni, még csak gondolni sem akar semmire, rám se. Pedig mindenr?l én jutok az eszébe, és olyankor fél. Szerinte nem lehet megoldani a helyzetet.
Lelkiismeret furdalása van, amiért képtelen lesz megfelel? körülményeket biztosítani nekem. Már abban sem  biztos, hogy szereti-e még Apát.
Úgy érzi, ez a helyzet minden érzést kiölt bel?le a kétségbeesésen és a reménytelenségen kívül.
Belefáradt abba, hogy azon törje a fejét, mit tegyen, mi lenne a helyes: hisz már úgyis mindegy!
 Anya szeret engem, nem akar bántani, de azt hiszi, nem lesz nekem jó, s?t senkinek sem lesz jó.
Egyre gyakrabban gondol arra, hogy könnyebb lenne az egészet befejezni.
Anya mindig arra gondol, hogy meg akar halni.

Féltem Anyát.
Apáért is aggódom, de ? mindig olyan er?s, és mindig tudja mit kell tenni.
Anya viszont kifejezetten bajban van.
Az által, hogy én vagyok, teljesen összekuszálódtak a dolgok.
Be kell vallanom, rettegek.
Bántom Anyát a puszta létezésemmel, pedig a világon mindennél jobban szeretem ?t, de Anya csak fél miattam.
És elveszek t?le mindent, amire vágyott.
Fel kell adnia mindent, ami fontos neki, pedig nem akarja, csak miattam teszi, mert szeret.
Apában is kételkedik, pedig sosem tett ilyet azel?tt: Anyát teljesen megbénítja a félelem.
Tulajdonképpen t?lem fél.

Sok mindent nem értek, de ezt nem bírom elviselni.
Nem tehetem ezt Anyával és Apával. Most még dönthetek…

Nem! én így nem akarok megszületni…

 

Kovács Nikolett

2007. január 13. éjjel.

Székesfehérvár

 

1 év 4 komment

 

Hallgatom a sivító csendet a fák közt,

lassan köd telepszik a tájra.

Vonagló, vézna alakok közelednek felém:

halott lelkek táncolnak a széllel.

 

A múltra reszketve gondolok,

 nem érzem, hogy voltam, hogy vagyok.

Éltem és tettem:

szerettek, szerettem,

hittem és küzdöttem,

és elestem.

 

Gy?lölöm e világot!

Kivetett magából: helyem hol lehet?

Sehol sem találom:

vagy már nem is vágyom?

Hisz kínszenvedés minden lélegzetvétel,

és minden szívdobbanásom csak újabb
tanúbizonyság:

nincsen más kigázolásom, csak…

 

 

Egy arctalan köd-lény hív magához:

Ã??"Segítek, ne félj, drága, Nem fáj itt a lét.

Nem lesz álom, sem ébredés.

Semmi a hit, és semmi a vágy.

 

Te is hittél, de tudod már,

nincs visszaút, nincs remény.

Gyere, és felejts, felejts…"

 

 

Hirtelen csend. T?nik a lény.

(Vagy nem is volt tán?)

Szavai t?zként perzselik szívem, eszem.

 

A penge célt ér, eret vág,

de csak fájdalom süvít bennem, csalódás:

Ennyi lenne? Ennyi volt?

 

Nézem a vért ahogy folyik,

vörsl?n patakzik a lét átkaként,

és lassan megnyugszom.

 

T?nt a világ, maradt a kín, de az se fáj!

Csak egy, a lelkem mélyén foszladó,

elmosódó emlékkép:

néhány arc és mosoly,

tervek, vágyak,

könnyek…

Vége, s úgy érzem, gy?ztem!

 

Kihalt-szép a más-világ.

 

 

 

 

Kovács Nikolett Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.