Zatykó Zoltán : Seregszemle

A legkegyetlenebb tél tombolt az egész országban. Az öregek sem emlékeztek nagyobbra hiába is gondoltak vissza egészen a gyermekkorukig. A havat szinte értelmetlen volt ellapátolni a házak el?l, mivel folyamatosan szakadt, és rögtön beterített minden szabad felületet, kalapot, járdát, háztet?t, autót, de még a pincék ablakain is beszökött, hogy az olvadásban lelje halálát. A közlekedés megbénult teljesen, a buszok itt-ott beragadva várták a vontatókat, de a legtöbb el sem indult az állomásokról. A forgalom pangott, csak néhány bátrabb sof?r vágott neki a fehér mez?knek, és csak az út menti fák segítettek az árkok kikerülésében. A vonatok is csak ritkábban jártak az egyes vonalakon, de így is több órás késéssel értek célba. Aznap hajnalban kimondottan nem könyörült az id?járás, a pelyhek dühösen rohamozták meg a szempillákat, és fáradhatatlanul roppantak össze a cip?k alatt.

A fiatal törzs?rmester megszaporázta lépteit a hajnali szürkületben. A parancsnokság még jó félórányi útra volt. Mélyen szívta be a hideg leveg?t és megmosolyogta a meg-megcsúszó embereket, akik hozzá hasonlóan munkába igyekeztek. Szerette a telet, mindig valamilyen kihívást érzett benne. Sokszor elképzelte, hogy embereket kell kimentenie olyan helyekr?l, ahová csak nehezen lehet eljutni a hó miatt, vagy éppen élelmiszert kell vinnie a falukban körbezárt öregeknek. Mialatt ezekre gondolt eszébe jutott a mai kiképzés. Bár a sorkatonák nem nagyon élvezték ezeket a kötelez? gyakorlatokat – f?leg az id?járás miatt – de ? valahogy mindig élvezetesebbé tudta tenni számukra, szinte repült az id? mindig. Nála nem voltak sokkal fiatalabbak, de valahogyan mégis kivívta a tiszteletet t?lük. Nemcsak tisztelték, de szerették is.

A parancsnokság kapuja el?tt már egy szakasznyi katona szorgoskodott hólapátokkal és sóval. Feléjük biccentett, azok némán köszöntötték, és tovább dolgoztak. A századparancsnok azonnal magához hívatta. Az irodában hellyel kínálták.

– Siklósra kellene menned tizenhárom katonáért – mondta a százados – de vonattal, mert a teherautókkal kockázatos lenne.

– Vállalom – felelte gondolkodás nélkül a törzs?rmester és felpattant.

– Ezt szeretem – mosolygott a százados, majd átadta a szükséges okmányokat.

– Nemsoká indul egy vonat, – folytatta – azzal Pestig eljutsz, onnan le Pécsre, és majd ott meglátod, hogyan tudsz továbbjutni. Holnap estig érjetek vissza, mert holnapután az egyik tizedes ellen eljárást indítanak lopás miatt, amit ott követett el. A menetlevelet és az útiel?leget azonnal felveheted az ügyeletes tisztnél. Sok sikert.

Kezet ráztak.

A törzs?rmester repkedett örömében. Végre itt a nagy feladat. Rá lesz bízva tizenhárom katona, és neki kell kitalálnia, hogyan jussanak haza, merre menjenek, hol szálljanak át és a többi. Erre várt már régóta. Néhány holmit bedobált a málhazsákjába és belebújt a zubbonyába. Vállán megcsillantak az ezüstcsillagok, büszkén simított rajtuk végig. Büszke volt arra, amit csinált. A hazáját szolgálta örömmel, a sorkatonai szolgálat után azonnal hivatásos lett, mert imádta az egyenruhát és a katonáskodást. Er?t adott és hatalmat. Sorállományúként is felfigyeltek rá, így nem volt nehéz dönteni a felvételér?l és az el?léptetésér?l. Ennek élt.

A vasútállomáson a pénztáros nem ígért semmi jót és biztosat Pécsig, de a törzs?rmester magabiztos mosolya megnyerte. Pestig nem volt semmi gond, de a másik vonaton már annál több akadt. Több mint nyolc órás késéssel lépegetett el?re a szerelvény a vak éjszakában, Pécs fényei lassan átkarcolták a fátylat, és végül megérkezett. A bakancs alatt nagyot roppant a peronon felgyülemlett hókupac, a bakter álmos szemekkel nézett a síneken átlépdel? katona után.

A város néma volt, az óra már az éjfélt is elhagyta, csak két kóborkutya marakodott valamilyen rongyon. Egy nonstop kisüzlet eladója a vállát vonogatta, amíg visszaadta a visszajárót.

– Innen csak reggel tud leghamarabb továbbjutni Siklósra, hamarabb nem hiszem.

Megköszönte, majd kilépett az utcára. Majd keres megoldást, hiszen ezért küldték. Bizonyítania kell, majd megoldja valahogyan.

Ekkor gördült mellé egy taxi.

Egy óra alatt átértek Siklósra, a sof?r nagyon vidám hangulatban mesélgette a kis történeteit, de a törzs?rmester csak a feladatra koncentrált. A város fényei sárgán világították meg a hókotrók nyomait. A kocsi lassan állt meg a rácsos kapuk el?tt. A kirendeltség sötét volt, csak akkor gyulladt fel a villany, amint becsengetett. A kapus morcosan engedte be és elirányította a megfelel? irányba. Kellemes forróság csapott az arcába amint benyitott a folyosóra, a körletek fel?l éles fény és hangok sz?r?dtek ki. A katonák még fenn voltak, vidáman beszélgettek a hazautazásról, mert már nagyon hosszú ideje ide voltak vezényelve, és innen haza sem tudtak utazni. Hangos üdvrivalgás fogadta a törzs?rmestert, a meglepett katonák nem rá számítottak, és f?leg nem ebben az id?pontban. Legtöbbjüket ismerte, de voltak, akik újak voltak a szemének.

– Fiúk – kezdte – hajnalban indulunk haza. Feküdjetek le, mert hosszú lesz az út, nekem elhihetitek!

Azzal ? is elvonult az egyik üres irodába, és jobb híján felfeküdt az egyik üres asztalra. Már nem érdekelte, hogy kemény a fekhely, annyira kimerült volt. Még le sem hunyta a szemét, amikor már az egyik katona ébresztgette.

– Törzs úr! Törzs úr! Megjött a f?hadnagy, hogy lerovancsolja a málháinkat és kiadja a fegyvereket.

Gyorsan felkelt és megdörzsölte a szemeit. Izzadságszaga volt és büdös a lehelete, de most ez nem számított. A fegyverszoba elé érve üdvözölték egymást a f?hadnaggyal, aki éppen a géppisztolyokat adogatta ki a támlákról. Némán készül?dött mindenki, majd elindultak.

A vasútállomáson nem volt senki, és a kisvonat némán siklott be a síneken. Sokkal gyorsabban haladtak, ma hajnalra elállt a havazás, így nem lettek nagyobbak a torlaszok. Pesten még volt egy egész órájuk az orosházi vonatig. Néhányan engedélyt kértek, hogy elmehessenek vásárolni.

– Törzs úr! – kezdték – Megengedi, hogy igyunk egy sört?

El?ször nem akarta engedni, mert fegyver volt náluk és egyébként is tiltotta a szabályzat, de meggondolta magát. Leszerel? katonák voltak, és eleget szenvedtek már a megpróbáltatásoktól.

– Csak egyet! – mondta – És ha összeszaladtok a VÁP-osokkal, akkor azonnal vissza ide hozzám, majd és lerendezem!

– Értettük – harsogták visszafelé, és megindultak a büfé irányába.

Elégedett volt, úgy érezte, hogy most már minden simán fog menni. Csak ekkor jutott eszébe a tizedes, akit valami lopással vádoltak. Szétnézett, és meglátta, hogy az ott gubbasztott a málhazsákján két társával együtt a váró falánál. Odament. A tizedes felnézett rá, és a szemeiben tanácstalanság tükröz?dött.

– Törzs úr! – mondta halkan – Mit kaphatok azért a lopásért?

– Mit loptál?

– Csak l?szereket meg ruhákat a raktárból.

– Mi a fenének kellett az neked?

– Tudja, törzs úr, az utolsó lövészetre akartam egy kis pluszt. Egyébként nem voltak lezárva a raktárak, nem is kellett olyan szigorúan ?rizni, úgyhogy bárki ellophatott bármit.

– Nagy marha vagy tizedes. És még le is buktál!

– Mit kaphatok ezért? – kérdezte újra a tizedes, most már halkabban.

– Nem fognak megdicsérni, abban biztos lehetsz! – válaszolta a törzs?rmester határozottan.

– A leszerelés után hivatásos szerettem volna maradni, – folytatta a fiú – megvan az érettségim, jártas vagyok a küzd?sportokban. Az apám rend?r volt. A nagyapám katona.

– ?sem lesz rád büszke!

– Lehet, hogy ezek után nem lehetek hivatásos!

– Az nagyon valószín?! Szolgálatban b?ncselekményt elkövetni sokkal keményebb!

Nem szánta meg a könyörg? szemeket. Valamiért nem érzett semmit.

A tizedes még mondani akart valamit, de a többiek ekkor érkeztek vissza. Amint a vonat beállt, felszálltak, de mégsem tudtak egy kupacba leülni, a kocsiban mindenfelé szétszóródtak. A civilek egy darabig érdekl?dve figyelték a kopott terepruhásokat, majd mindenki belefeledkezett valamibe. Néhányan kártyázni kezdtek, de a többiek szinte azonnal elaludtak. A törzs?rmester nem volt teljesen nyugodt amiatt, hogy nem látta be ?ket egészen, így néha felállt és végigsétált a kocsiban, ellen?rizve a létszámot. Minden rendben volt.

Pestet már jócskán elhagyták, ezért úgy döntött maga is alszik keveset. Szajol el?tt voltak, egészen pontosan négy óra el?tt öt perccel. Ezt onnan tudta a törzs?rmester, hogy a puffanás pillanatában ugrott fel ültéb?l és nézte meg az óráját. Ösztönösen. Csak egy tompa de nagyon er?s puffanás hallatszott, és ? már ott is termett a négyes ülésnél, ahol négy katona ült együtt. Tudta, hogy ez csak egy lövés lehetett. Nem lehetett más, csak egy lövés a géppisztolyból. A következ? pillanatban hárman felugrottak, és a negyedik pedig lassan oldalra d?lve a törzs?rmester karjaiba omlott. A koponyája hátsó fele kiszakadt, a szétroncsolódott agyból s?r? fekete vér ömlött el? eláztatva a tizedes és a törzs?rmester ruháját, elindult a padló irányába keresve az utat, amerre továbbömölhet.

– Húzzák meg a vészféket! – ordította a törzs?rmester torkaszadtából, mire egy id?sebb férfi belecsimpaszkodott a leplombázott alumíniumkarba.

Az utasok, akik a közelben ültek öklendezve menekültek az ajtók irányába holmijukat hátrahagyva. Rémült sikoltozás hallatszott, egy fiatal fiú lehúzta az ablakot és kihányt.

– Van itt orvos? Orvost! – üvöltötte a törzs?rmester újra, és hitetlenkedve nézett a véres testre.

Erre két egyetemista jött el?re egy másik kocsiból, azt mondták orvostanhallgatók, és, hogy majd ?k segítenek. Egyikük mesterséges légzéssel igyekezett, míg a másikuk szívmasszázzsal. A törzs?rmester nem is értette, miért teszik ezt, hiszen ezalatt, minden csepp vér kiömlött a tizedesb?l, és vastagon elindult arra, amerre lejtett a kocsi. Az orvostanhallgatók megrázták a fejüket és felemelkedtek. A vonat megállt, és az emberek leugráltak. A törzs?rmester csak ekkor kereste szemével a többi katonáját, akik szintén leszállva a kocsi mellett várakoztak.

– ?rvezet?! – kiáltott ki az ablakon a törzs?rmester – Azonnal szedj össze mindenkit, és a málhátokkal együtt vonuljatok a váróterembe! Mindenki ott marad a következ? parancsig!

– Értettem! – Válaszolta könnyes szemekkel a fiú és elindultak az épület irányába.

A kocsi eközben kiürült, csak a tizedes teste feküdt ott olyan eltorzultan a véres padlón, nyakán kigombolva az ing, az arcán tenyérnyi égett folt a homloka irányába, ahol bement a lövedék, és ahol a torkolatt?z megsütötte a b?rt. A törzs?rmester értetlenül bámulta. Öngyilkos lett? Lel?tték volna akarattal? Lehetetlen! A tizedes málhája nyitva volt, a fegyver csöve figyelmeztet?en állt kifelé bel?le. Megölte magát, gondolta végül a törzs?rmester, majd rázott egyet magán és elindult ? is az állomás épülete felé, hogy értesítse a parancsnokságot. Ahogy leugrott a vonatról, három férfi jött vele szembe.

– Hova-hova? – kapott utána az egyik. Rend?rök voltak.

– Én kísértem azt a katonát, aki meghalt – mondta a törzs?rmester és felmutatta az igazolványát. – Értesítem a parancsnokságot.

A rend?r elengedte a ruháját.

– Intézkedj nyugodtan, mi elkezdjük a helyszínelést. – és elindultak a kocsi irányába.

A parancsnokságon sokáig csengett ki a telefon, mire egy rekedtes hang felvette. A f?ügyeletes. A törzs?rmester jelentést tett, kissé hadarva tájékoztatta a túloldali hangot a történtekr?l. A f?ügyeletes vagy kétszer újra elmondatta a történteket, majd elkérte az állomás telefonszámát, és megadta, hogy maradjon a telefon mellett. A törzs?rmester az ablakon keresztül látta, amint a ment?k megérkeznek, majd üres hordággyal távoznak. Tehát meghalt, döbbent meg újra. A rend?rök gumikeszty?t húztak, és mindenféle eszközt vettek el? fekete b?röndökb?l. A telefon újra megcsörrent, és vele újra és újra elmondatták az eseményeket, és úgy vette ki, mintha a túloldalon egy nagy táblára vázolnának fel mindent: ki hol ült, mit csinált, satöbbi. Végeszakadatlanul hosszú ideig tartott, majd azt a parancsot adták, hogy maradjanak a helyszínen, mert egy vizsgálóbizottság fog hamarosan érkezni. A törzs?rmester átment a váróba, ahol a többi katona megrettent némasággal várakozott.

– Meghalt, törzs úr? – kérdezte valamelyikük síron túli hangon.

– Meg.

– Most mi lesz? – kérdezte egy másik.

– Várunk. Valakik jönnek vizsgálódni hamarosan.

Abból a hamarosanból lassan éjfél lett, mire begördült egy mikrobusz. Magas rangú vezet?k szálltak ki bel?le és ellentmondást nem t?r? hangon osztogatni kezdték az utasításokat. A katonákat beterelték a mikrobuszokba, a törzs?rmestert pedig vallatni kezdték.

– Menjünk fel a kocsiba, és játsszuk el az egészet! – mondta egyikük, és a kis csapat elindult a lecsatolt és félreállított szerelvény irányába.

A tizedes hulláját már elvitték, de az alvadt vér szaga és a koponya darabjai még mindig ott voltak. Tocsogtak össze-vissza a véres padlón, mire a törzs?rmester mindent megmutatott. Fél óráig tartott. Azután lejöttek és mindnyájan beszálltak a mikrobuszba, ahol a katonák már elaludtak. Egy órányi utazás után megérkeztek a parancsnokságra, és mindenki betereltek a könyvtárba.

– Mindenki kap papírt és tollat, írják le mi történt! – hangzott a parancs, és egyt?l egyig halálosan kimerülve kezdtek neki az írásnak.

A törzs?rmester volt az utolsó, aki leadta a jelentését.

– Ne aggódjon. – mondta az egyik ?rnagy – Nem maga volt a hibás. A rend?rök megtalálták a tizedes búcsúlevelét, el?re eltervezte az egészet, nem tudta volna senki megakadályozni. Azt írta, hogy ha az utolsó cigije elfogy, megöli magát. Megtette.

A törzs?rmestert nem vigasztalta meg ez a magyarázat, és egyszerre haragot érzett a tizedes iránt. Nem gondolt se a társaira, se a szüleire, egyszer?en csak megölte magát egy rohadt kis lopás meg holmi családi státuszszimbólum miatt? ?rültség! Ennyit nem ért az egész katonásdi!

Minden ereje elfogyott. Elvonszolta magát az alegység épületéig, befeküdt a vaságyra a szakaszparancsnoki irodába, és megadta az ügyeletes katonának, hogy hatkor mindenféleképpen rázza fel.

Hajnalban az ajtó csendesen nyílt ki. A tizedes lépett be mosolyogva, és egy széket tett az iroda közepére. A törzs?rmester nyugodtan nézett a fiú arcára. Egy percig csend volt.

– Nem a maga hibája törzs úr! – súgta a tizedes – Én akartam így. Most már jó helyen vagyok, és ez sem fáj – mutatta a tátongó sebet a koponyáján – nem lesz semmi baj, itt jól érzem magam.

Az ügyeletes érkezett.

– Törzs úr! Hat óra van! – azzal kiment.

A törzs?rmester még fáradtabban ébredt fel, mint amikor lefeküdt. A vaságy megnyikkant alatta, amikor felült, és a kopár falak bambán nézték ?t. Hirtelen minden eszébe jutott.

Végigszaladtak a fejében a történtek, ruháján még nedves foltokban mintázódott a vér, körmei alatt piros koszorú húzódott, arcát a döbbenet szántotta végig. Lehetséges ez?

Igen, megtörtént.

Váratlanul széles mosoly szaladt végig az arcán, csendesen felnevetett.

Az iroda közepén ott volt a szék, amit a tizedes húzott oda hajnalban.

Igen, megtörtént.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:54 :: Zatykó Zoltán
Szerző Zatykó Zoltán 85 Írás
"Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy, S egy talpalatnyi föld elég nekem. Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni." Madách Imre: Az ember tragédiája