éjjeli menedékemben lapulva
két tenyerem közé fogom
a törött vakablak résén
beszűrődő hold sugarát
arcomhoz emelve nézem
benne táncoló álmaitok
mint vonul keresztül sok
apró gond ráncos homlok
csüggedt szem néz rám
csendes kéréssel áldjam meg
vétkeit öntsem a lefolyóba
tiszta vízben fürdessem
kosztól ragacsos testét
tévútra tévedt menthetetlen
évezredek vétkét nem tudom
nem akarom tisztára mosni
kevés vagyok nagyon kevés
a szeretetre – éhesen
vétkezek s nem akarom már nem
a hold fényét tovább vinni
fogjátok s ítéljetek ti
minden kilométert kínkeservbe
csomagolva cipeltem
halmokba raktam keresztutakon
tetejére állva lekiabáltam
hogy halhassa mindenki
oly szép volt az élet
de belepte a penész
kirágta belsejét a sok féreg
már nem akarok lekiabálni! …
