Sarokban állok arccal a falnak,
rossz voltam, lehet.
– De mért rossz egy gyerek?
Állok a sarokban, csendben várok,
a megbocsátás reménye messze.
Állok a sarokba` csendbe`.
Teszem a dolgom, guggolok a múlton,
torkom fojtja hangtalan kínom,
majd jön, csattanva suhog a szíj,
szakad a hús, reped az ín. Futnék,
de lehúz, görcsbe merevít a gúzs,
néma képbe kivetített percek lépnek.
Lassul. Homlokom mögött szörnyszülött lapul,
az alsó szinten ő az úr.
Agyamban él az elsőszülött védtelensége.
Nem kértem magam torz testem börtönébe.
Állok a sarokban, arccal a falnak.
Mindenki elment, magamra hagytak.
Pörgettyű forog, lassan megfordulok,
eltűntek a falak, eltűnt az ajtó, eltűnt az ablak.
Nincs tér, nincs már idő, csak egy holló
tépett tollai szállnak a szélben…
lassan oldódik fel minden a fényben…
