Kritika

Elolvasta:
197 935
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Egy ismeretlen és fanatikusnak ítélt világrész a főszereplő környezete. Ezer éves háborúk dúlnak itt, nyughatatlan vallások és eszmék, amelyek képesek másokat földbe döngölni a hit miatt, képesek áldozatokat hozni még akkor is, ha a saját vagy családjuk életéről van szó. A visszatérő harci gépek zaja motívum is ezt igazolja, ezt az örökösen forrongó talajt, közhelyesen mondva puskaporos hordót, ahol senki nem tudja, hogy akkor éppen ki van felül és ki alul, ki erősebb, és ki az, aki csak úgy érzi, hogy mindenható.
Mégis, mint mindenütt, fellelhető valaki, aki beletörődve a robbantások zajába, a sikolyokba és a könnyekbe, megtalálja azt az apró örömöt, életcélt, amivel képes túlélni a vele született sorsot. Nem egy idilli környezetbe kalauzolódunk, hanem egy olyanba, ahol nem kapják fel a fejüket egy lövés hallatán, és nem beszélnek napokig egy-egy eseményről, mert minden nap több új is történik.
Számunkra ez érthetetlen és furcsa, de ez teljesen természetes, hiszen a mi felfogásunk és értékrendünk mást diktál. Lehet, hogy mi is ugyanolyan furcsának tűnünk ottani szemmel mérve, mint ők a mi szemünkkel mérve.
Ammar a tevéjében látja a jövőt. A vemhes állat magában hordozza a remény reményét, hogy érdemes újra kezdeni, belevágni a teremtésbe, az új világba, a lehetetlenbe és érthetetlenbe.
Aztán egy törés következik. A repesz, amely egy pillanat alatt romba dönt mindent, egy apró porszem, ami szétroncsolva néhány fogaskereket, megakasztja a létet. Talán azt a semmiséget igyekszik ábrázolni, ami miatt ezrek vesznek oda, azt a parányi okot, ami nem is igazán ok, csupán egy félreértés, tévedés. Mindenki áldozatot hoz szinte naponta. Néha azt gondoljuk, megérte, olykor pedig bánjuk az elfecsérelt időt, az elkopott erőt. A hazáért való áldozat azonban nem felesleges sohasem. Ammarnak ez a hazája, itt haltak meg elődjei az általuk igaznak és jónak vélt elvekért, és senkinek nincs joga azt felülbírálni egy másik szemszögből, csakis egy Ammar-féle szemszögből teheti ezt meg.

Elolvasta:
197 933
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Még mindig a nő a legnagyobb rejtély a világon. Kiismerhetetlen érzelmekkel, megdönthetetlen élni akarással és egy olyan szívvel, amelyben cellák sora várja a betévedőket, hogy örökre rabul ejthesse. Egy nő karjaiban, érezve a csókját, sok mindent el lehet felejteni. Beleomolva a haj zuhatagába és a szemek lángolásába, az ember önként veszi fel a bilincset, hogy utána szabadon szárnyalhasson. Szerelem. Ébredés.
Reggel mindent tisztábban látunk, kiforrt a dühünk, elfolytak a könnyeink, a párnánk magába szívta lelkünk gyűrődéseit. Ébredés, mint a versben ébredő nő, aki szerelmét simítja végig tekintetével, és biztonságot érez, egy olyan ölelő kart, amely még az álmok közben is megtartja. Valaki csak sokára érez ilyet, vannak olyanok, akik a sok csalódás után már félnek bízni, tartanak az újabb kudarctól, és inkább magányba menekülnek. Majd, az egyik hajnalon előmerészkedik a szívük, és kissé még megrettenve a hajnal fényétől remélni mernek újra.
A vers is ezt sugározza. Hiszen a hajnal az újrakezdést szimbolizálja, valaminek a kezdetét, amit egyszer már átéltünk, és annyira szívdobogtató, hogy képtelenség ismét át nem élni, mint egy régen csókolt csók.
Bizonytalan minden, az élet, a jövő, és az, hogy miképpen alakulhatnak a dolgaink tíz, húsz év múlva. A versben ez a bizonytalanság oszlani tűnik, az ébredő nő, tiszta mosollyal az arcán egy pillanatra megállítja az időt, hiszen éppen most égeti be lelkébe ezt a nyugodt szigetet, ahol kedvesével gondolatban is együtt lehet. Igen, magába kell olvasztania, hiszen vár rá a reggel és a holnap. A bizonytalan holnap tele reményekkel és képekkel.
Egy életkép tárul elénk, amelyben remény van és fény. Kellemes összecsengés, és cseppnyi erotika, az alvó pár összefonódása a hajnali ébredésben.

Elolvasta:
197 936
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Én így látom…

Ellentétek, amelyek hol felbukkannak, hol eltűnnek, de valahogy mégis örökösen szükség van rájuk, mert lételemünkké váltak, mert azok nélkül nincs teljesség, ezért érthetetlen igényt ébresztenek. Nem mondanám, hogy a panelvilágban akkora szükség lenne a pont rosszkor belénk hasító zajokra, vagy az éppen veszekedő szomszédok fáradhatatlan üvöltözésére, de ezek a képek festik meg a szürke falak modern graffitijét, betonvilágunk, átmeneti életünkként kezelt mindennapjaink valószerűségét.
Ez a csattanós életkép, a nyomorral azonosított tárgyak keveredése Arany János falusi, esti idilljével, szinte semmivé foszlatják az létért való küzdelem fogcsikorgatós fulladozását, és szinte értelmetlenné teszik az örökösen lázadó bosszankodást a fukar léttel szemben.
A mondatok szavakká törpülve annyira hosszú gondolatokat támasztanak fel, amely regényeket fakasztanak a panelnemzedékek fejében, még az enyémben is. A sorokban végigszenvedett nap hirtelen véget ér, mindegy, hogy hol, kivel mikor, csak az a lényeg, hogy véget ér. És az ámen a végén megszenteli az írás mondanivalóját, mintegy beletörődve mindabba, amibe belesodródtunk, amibe a sors cseppentett bele bennünket. Az, hogy kit mibe, miért, hogyan, már nem számít. Ámen.

Elolvasta:
196 105
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Kellemesen banális írás, aminek a közepét?l érezni lehet a történet csattanóját. Valószín?leg egy megtörtént élményt vesz alapul, egy olyan urbánus legendát, amit a f?iskolások-egyetemisták unalom?zés képen mesélgetnek egymásnak a vonaton vasárnaponként, afféle ki tud nagyobbat mondani alapon. Bár kissé szokatlannak t?nik azért egy harmincan éveiben járó doktor-professzor egy alsó tagozatos korú gyermekkel, de nem elképzelhetetlen.

Mindenesetre jó ilyet olvasni, hiszen kell egy cseppnyi mosoly a hétköznapok komolysága mellett. Ez a mosoly reményt ad arra az esetre, amikor nem is számíthatunk a szerencsénkre, csupán bízhatunk valamiféle váratlan fordulatra, amint az a történetben is megesett. De vajon bízhatunk abban, hogy az ilyen mázli mindig éppen jókor következik be, vagy éppen ki kell érdemelnünk azt. A szerepl? talán éppen azzal érdemelte ki, hogy képes volt bízni és kikapcsolni egy n?nyi, szemet gyönyörködtet? pillanatra.

Egy drámaibb, az érzékekre könnyfakasztóbban ható történetben talán jobban lehetett volna szemléltetni a sors igazi, értékesebb segélynyújtó kezét, bár nem tudni sohasem el?re, kinek mikor jön el és mennyit ér a támasz.

Ebben a sztoriban, az utolsó percben érkezett…

Elolvasta:
196 086
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Megható történet a szerelmespár egyik tagjának tragikus és váratlan sorsa. Tipikusan drámaian romantikus sztori, hogy egy boldog és végtelennek t?n? nap után meghal a fiatal lány, aki el?tt ott a karrier és a boldog családi élet lehet?sége, és a párja pedig bele?rül a hiányába. Tipikus jegyek a halálhírt hozó rend?rök, a kórházi jelenet, a következ? hetek mozdulatlan szenvedése.
Az ilyen történetek általában nagy hatással vannak az olvasókra, hiszen egy ártatlan szerepl? – legyen az gyerek vagy egy fiatal lány – végzete torokszorító, a sors kudarcát a bimbózó élet felett sokszoros empátiával vagyunk képesek megélni az íráson keresztül. Az igazi áldozat, akinek el kell szenvedni a társ hiányát, a magányba és az alkoholba menekülve építi magában újra a múltat, majd a semmibe hullva találja meg a szerelmét újra. Valahol ez is a „boldog vég”, úgymond.
Nagyon megindító történet, azonban túlságosan az olvasó fantáziájára hagyja a részletek finomságát, azokat az apróságokat, amivel fokozni lehet az átélést. Az én szubjektív érzéseim szerint tényszer?nek, esti híradás jelleg?nek t?nik az írás, mintha csak egy rövid beszámolót olvasnék egy mindennapos esetr?l, amit percek múlva már el is felejtettem. Pontosan a történet tipikussága kívánná meg az apróbb részleteket, valami pluszt, ami egyedibbé tenné a f?szerepl? szenvedését és magát a novellát is. A közepe felé érdekesnek indult a cip?ben fokozatosan megjelen? láb, majd a test, de ott megszakadt egy kissé a misztikum, és átfordult egy közönséges öngyilkosságba. A bekezdések és a rövid, csattanós mondatok is a széttagoltságot er?sítik, bár hozzá kell tennem, hogy magam néha túlságosan is hosszúra nyújtok egy-egy gondolatot, így itt idézhetném Thalor Miklós egyik kedvenc aforizmáját: „Attól, hogy nem értenek meg, még nem vagy m?vész!”

Mindenesetre a novella megható, de finomítani kellene a történések közötti hézagokat, hogy egy gördülékeny írás szülessen.