Lénárt Anna : A titok (tizenhatodik rész)

Előzmények: Szilvi sót tesz Bánfi kávéjába. A hadnagy számon kéri, miért tette. Kézimunka beszerzéssel Léna megbízza Tamarát. Laci nem érti, Anna miért van ezen az osztályon. Dr. Horu elmondja a két férfinak, hogy Heszliné nem akar kommunikálni, és beszél a hangszalagról, amit a nyomozás érdekében felhasználhatnak, de a bíróságon nem. Alig várják, hogy elinduljon a magnó.

 

  

 

„Anyám meglőtte…” — gondolkodott. Mindkét kezével erősen masszírozta a halántékát. Nem értette anyja cselekedetét.

Gyermekkorukban Laci az egész világgal felvette a harcot, ha róla volt szó. Mikor újra találkoztak és elmesélte neki, mit tett vele az apja, ő mindjárt bosszút akart rajta állni, akár úgy, hogy megöli. Az anyja soha nem védte meg, akkor most miért? Mit akart bizonyítani? Apja halálával a szégyene nem szűnt meg, és most már soha nem is fog megszűnni.

— Laci… — sírta el magát.

 

Kopogtattak a betegszoba ajtaján. Mivel nem érkezett válasz, a kopogtató lenyomta a kilincset.

— Tessék várni — hallotta maga mögött Tamara nővér hangját. — Kit tetszik keresni? — Kezében a kórházi ételhordóval sietett felé. Próbált vigyázni, hogy ne borítsa ki a levesnek csúfolt löttyöt. Megállt a kórterem ajtajában és ismét megkérdezte: — Kit tetszik keresni?

— Heszli Rékát — mondta alig hallhatóan a törékeny asszony. — Az információnál az a magas nővérke mondta, hogy a kilences szobában találom.

— Mamikám, tudja a nevét annak a nővérnek?

— Nem, nem tudom.

„Ez csak Klára lehetett” — morfondírozott magában.

— Sajnálom, de nem látogathatja meg Rékát. Lippai doktornő határozott utasításba adta, hogy senki nem mehet be hozzá, csak az ő engedélyével.

— Ne haragudjon, kedves, de nem tudtam. — Ráncos kezét Tamara nővér karjára tette. — Legalább annyit mondjon meg nekem, hogy jól van az a lány? Tudja, öreg vagyok, és senki nem mond semmit nekem. Azt hiszik, ezzel megóvnak a rossztól, de én úgy gondolom, hogy jobb ismerni a rosszat, mint találgatni az ismeretlent, ami újabb és újabb rosszat sejtet.

Nem tudta, mit mondjon ennek az asszonynak.

— Legyen szíves, ott a folyosó végén helyet foglalni, mindjárt jövök, de muszáj kiosztanom az ebédet.

— Rendben, aranyos.

Lassan eltipegett. Nagyon fájtak a lábai. Tamara mosolyogva nézett utána.

Bevitte Rékának az ebédet, az ágy melletti szekrénykére tette.

— Jó étvágyat — mondta és már indult is, hogy mindenki időben megkapja az ebédjét.

— Nem vagyok éhes.

— Muszáj ennie — fordult vissza az ajtóból. Biztatóan mosolygott a lányra.

— Nővérke! Ki volt az, aki be akart jönni hozzám?

— Nem ismerem a nénit, olyan madárcsontú, de tiszta tekintetű anyóka. Látszik rajta, hogy nagyon aggódik magáért. Próbáljon meg enni! — csukta be maga mögött az ajtót.

Tamara miután kiosztotta az ebédet leült az ismeretlen néni mellé. Nem tudta mi az, de egy különös érzés vett erőt rajta.

— Honnan ismeri Rékát? — kérdezte.

— Kislány korában sokszor volt nálunk. A fiam és ő együtt gyerekeskedtek. Nagyon jó gyerek volt. Nagyon jó gyerekek voltak — hajtogatta nagyot sóhajtva. — Beszélhetek Lippai doktornővel?

Még mielőtt válaszolhatott volna, megjelent Léna. Kezében több színes motring volt. Kérdőn nézett a nővérre.

— Beszéltél keresztanyáddal? Arra gondoltam… — kezdett lelkesen a mondandójába, de miután összetalálkozott a tekintete a mély ráncokkal borított, kedves arcból rá néző meleg barna szempárral, elhallgatott.

— Rékát akarta a néni meglátogatni — magyarázta Tamara.

Az idős asszony felállt, fejet hajtott és bemutatkozott.

— Hajósi Pálné vagyok. Hajósi László anyja.

Miután Léna is megmondta a nevét, az irodájába invitálta. Fájós lávaival lassan elindult a doktornő után, Léna udvariasan megállt és bevárta az idős asszonyt. Egymás mellett haladtak és addig is beszélgettek, míg elérték az irodát.

Még mielőtt becsukták volna maguk mögött az ajtót, Tamara utolérte őket.

— Több méretben is van elődrukkolt kézimunkája keresztanyunak. Van olyan is, amit ki lehet riselni. Azt mondta nagyon szívesen ki is riseli, ha úgy gondolod, akár a kivarrás előtt, akár utána.

Léna elnézést kért az asszonytól és Tamara felé fordult.

— Maximum egy díszpárna méretűre gondoltam, de lehet, hogy még kisebb kellene. Ne csináljon rajta semmit. Menj el érte! Köszönöm. Az árát én fizetem — szólt utána.

Miután a nővér becsukta az iroda ajtaját, folytatták a beszélgetést. Léna figyelmesen hallgatta az idős asszonyt.

 

Kócos Jolán fáradtan rogyott az íróasztala előtt álló forgószékbe. A mappát az asztalra hajította.  „Túléltem” — mondta alig hallhatóan. Nem értette, a kórteremben történteket. Hisz Réka alá akarta írni a jegyzőkönyvet, még tollat is kért. El sem akarta olvasni.

Ujjaival az asztallapon kopogtatott.

— Miért? — kérdezte.

— Mit miért? — kérdezett vissza egyik túlórázó kollégája.

Meglepődött, fel sem tűnt neki, hogy hangot adott gondolatainak.

— Ja, ne haragudj, csak hangosan gondolkodtam — válaszolt pár pillanat múlva.

— Tudod mit hallottam?

„Még, hogy a férfiak nem pletykásak” — gondolta Jolán.

— Nem tudom. Mit hallottál? — kérdezte unottan, abban bízva, hogy érdektelenségével hamar lerázza állománytársát.

— Azt a doktornőt, aki a Heszli lány orvosa, szintén megerőszakolták.

Érezte, hogy valami hasonló történhetett Lénával, de akkor miért maradt orvosi pályán? Miért teszi ki magát nap, mint nap az emlékezésnek? A gondolatai maratoni távot futottak az agyában.

— Honnét tudod?

— A lány barátja, Hajósi mondta Bánfinak. Akkor hallottam, amikor vittem a laboreredményeket a hadnagynak.

Valamit még mondott, de Kócos zászlós már nem figyelt rá. Vegyes érzések lobbantak lángra lelkében. Maga előtt látta önmagát, tizenhat évesen egy kirakat előtt, ahonnan, nem mert mozdulni. Mennyi év telt el, azóta. Azt hitte, rég elfeledte, hisz éveken keresztül eszébe sem jutott, most meg pár napon belül többször is. A doktornő szavai csengtek a fülében: „Rendben, megértettem. Nem akarod aláírni a jegyzőkönyvet, mert attól félsz, hogy újra éled a veled történt borzalmakat. Nyugodj meg, senki nem kötelezhet rá, hogy elolvasd, illetve aláírd.”

— Most már értem…

— … AIDS.

— Mi van az AIDS-sel?

— Azt mondtam, hogy a merénylő nem HIV fertőzött. Legalább nem kapott egy örök életre, igen rövid életre szóló emléket.

— Te egy marha vagy!

Magához vette a kocsi kulcsát és idegesen elindult. Magára hagyta az ámuló rendőrt.

A parkolóban megállt és mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon. Miután gyújtást adott és a motor felpörgött, a szokásosnál nagyobb gázzal indult el. Magában Lippai doktornőre gondolt és igazat adott neki. Rékának el kell olvasnia, mielőtt aláírja a jegyzőkönyvet. Nem azért, hogy újra átélje az erőszakot, inkább azért, hogy szembesítsék a múlttal, azzal, hogy nem lehet meg nem történtté tenni a vele történteket, hogy meg kell tanulnia együtt élni vele, annak érdekében, hogy talpra tudjon állni, hogy tudjon létezni.

„Léna, vajon sorstársat látott bennem, amikor kezet nyújtott, vagy csak azért parolázott velem, mert a jegyzőkönyv jól volt megfogalmazva?” A gondolataiból egy szabálytalanul közlekedő Skoda riasztotta, aki hirtelen, a megengedett sebességnél gyorsabban, minden előjelzés nélkül bevágott elé.

Kuplung, fék. A járőrautó keresztbe fordult az úttesten. A meglepetéstől még megijedni is elfelejtett.

A Skoda úgy húsz méterrel előrébb állt meg, két első kerekével az út menti árokba csúszott.

Miután újra menetirányba hozta a gépjárművet, leállította az út szélén. Lassan indult a vadul száguldozó felé, aki fogta a fejét és körbe-körbe, rohangált az autója körül.

 

Alig várta, hogy a hallja a hangszalagon rögzítetteket, de a szomjúságát nem bírta tovább palástolni. A szája olyan volt, mint egy kiszáradt kút.

— Doktornő! — Ebben a pillanatban nyomta meg dr. Horu doktornő az indítógombot. — Ne haragudjon, de kérhetnék egy pohár vizet?

A doktornő leállította a magnót. A hűtőből elővett egy palack ásványvizet és Bánfi elé tette egy pohárral. A hadnagy egymás után két pohárral is öntött magának. Bosszús volt, de nem tudott Szilvire haragudni.

— Köszönöm.

— Ön valószínűleg lázas. Nagyon ki van cserepesedve a szája.

— Nem vagyok lázas — mosolyogott. — Hallgassuk meg a felvételt.

 

 

 

 

Folytatása következik…

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:16 :: Lénárt Anna
Szerző Lénárt Anna 143 Írás
Három családos elvált nő vagyok. Gyermekeim kirepültek a fészekből, egyedül élek. Köztisztviselőként dolgozom, a feladataimat legjobb tudásom szerint látom el. Lelkiismeretes embernek tartom magam.Szeretem az embereket, átérzem gondjukat és ha tudok segítek. Megpróbálom a legrosszabb dolgokból is a legjobbat kihozni, mert azt tartom az élet túl rövid ahhoz, hogy megkeseredve éljünk. Sok mindenre megtanított az élet, elsősorban arra, hogy sosem adjam fel. Ha reggel borult az égbolt nem arra gondolok, hogy esni fog, inkább annak örülök, hogy még nem esik. Verseket gyermekkorom óta írok. Az általam írt versek "én vagyok", tükrözik a lelkem, a vágyaim, átölelik az életem. Romantikus embernek tartom magam, a halak csillagjegyre jellemző tulajdonságok szinte mind jelentkezik nálam. Alföldi lány lévén kívánkozom a hegyek közé. Ha tehetem a szabad időmet hegyes vidéken, sétával töltöm. Igaz kevés ilyen akad, de ha adódik akkor kihasználom a lehetőséget.