Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 73. Lemondjak, vagy mégsem?

Enikő rádöbben, Veronika rákos…

 

73.  Lemondjak, vagy mégse?

 

Domokos Melindának, amint hazaindult az iskolából, első dolga volt lezárni telefonját. Ám gondolatait nem tudta kikapcsolni, azok továbbra is Ünige körül forogtak. Egyszerűen nem tudott napirendre térni az események felett. Bármennyire is törte a fejét, még csak elfogadhatatlan forgatókönyvet sem tudott kiagyalni arra, miért lógott el az iskola legjobb tanulója a második kihallgatás elől. Ha ártatlan lenne, hát tagadnia, sírnia, hisztiznie kellene az őt ért igazságtalanság miatt. Rendben, hazaszaladt anyai segítségért, de akkor édesanyjának kellene minimum telefonálnia, megmagyarázni kislánya viselkedését. Normális ember nem élezi ki a körmét. Egyetlen felmentő körülménynek csak azt tudta felhozni, hogy a kislány bekattant. De mitől? A magyar irodalomból beinkasszált négyes, még ha igazságtalanság érte volna is, nem magyarázat. A féltékenység és a szerelmi csalódás már lehetne, de az óvszer-ügy még a botrány előtt történt… Egyetlen következtetésre jutott, Borókának nem szól. Majd ünnepek után, ha beszélt Ünige édesanyjával is. Karácsony az Karácsony, nem ilyen konfliktusok rendezésére való.

Hiába a bősz elhatározás, szokatlanul szótlan volt egész úton az anyósülésen. Többször is így válaszolt Lacinak és Borókának:

— Tessék? Hozzám szóltatok? Bocs, elgondolkoztam valamin.

Hiába próbált belekapcsolódni férje és kislánya beszélgetésébe, mert gondolatai messzire röpítették. Ám kétségbeesett igyekezete az iskolai történéseket kizárni családja karácsonyából, kudarcot vallott. Sem férjét sem kislányát nem ejtették fejre, s ismerték eléggé, hogy olvassanak lelkében. Laci még az autóban utasította rendre a kislányt, ne szekálja édesanyját, amikor szóvá tette, látja az anyai lelki vihart. Ám a hátsó ülésen utazó Borókának fel-felcsörgő telefonja már előre jelezte a jövőt, főleg, miután a kislány egyre azzal zárta le:

— Majd beszélünk később.

Feltehetőn a téma nem anyai, s főleg nem igazgatónői füleknek való. Laci is sokatmondó pillantással szemrevételezte az erre adott anyai reakciókat. Nem sokkal a nagyszülőkhöz való megérkezésük után megtalálta az alkalmat félrevonni feleségét.

— Mi történt ma a suliban? Valami nagy vihar, ugye?

— Miért nem lehet egy igazgatónak is karácsonya? — fakadt ki Melinda, majd kezdte mesélni a történteket. Először a kiélezett körmöket, Alex sérülését, majd az óvszer-ügyet. Nem ért a végére.

— Anyu, te komplett idióta vagy? — rontott be Boróka úgy, amiként csak egy magából végletekig kifordult kamasz képes. — Azt az óvszert éjszaka közepén rakta ki valaki. Egy szobában aludtam Ünigével. Együtt feküdtünk le! Tán velem használta?

— És te nem aludtál el közben? Tűz tanárnő látta Ünigét még az este folyamán a szobátok előtt, s azt hazudta, nincs kulcsa. Akkor is, és amikor vallatta, akkor is zavarba jött e jelenet hallatán. S még valami. Olyan óvszert nálunk nem árulnak. Amerikai gyártmány.

A kényes téma hallatán nagyot dobbant Boróka szíve, talán pont azért válaszolt még élesebb hangon. Hiszen a szobát akkor ő zárta be Barnival. Belülről.

— A szoba kulcsa nálam maradt, azért nem tudott bemenni… Egyébként is, ha tudni akarod, Ünige szűz!

— Honnan tudod?

— Tudom!

— S az amerikai óvszer?

Ezt már Laci sem bírta ki közbeszólás nélkül.

— Te Melinda, szerinted Ünige minek hozott magának Amerikából óvszert? Feltételezzük, kellett neki.  Egy félév eltelt azóta! Mennyit hozott, hogy még van belőle? Beállt óvszercsempésznek, amikor itt is lehet kapni?

— Egyébként, ha az üzletben nem is, a szerb-piacon lehet olyan márkájút venni — kapott az alkalmon Boróka, ha már támogatóra lelt. Nagy hibának bizonyult.

— Te azt honnan tudod?

— Láttam egyszer, amikor ott jártam.

Legalább ezt vágta volna rá szemrebbenés nélkül. De megrettent, amikor az elhamarkodott mondat kicsúszott a száján. S ez kiült az arcára.

— Tee? Máár? Még csak tizennégy éves vagy!

Ha már elárulta magát, egyetlen választása maradt, egy kamaszos kifakadással fűszerezett vallomás, majd „Zrínyi berohanása” a szobájába némi vakolat árán.

— Igen, na! Használtunk olyant, azon a kiránduláson. Azért nem tudott Ünige bejönni akkor! Az én életem! Semmi közötök hozzá, hogy kivel és mikor! Most akkor én vagyok a tettes? Feltételezd ezt!

Jó lett volna, ha legalább a nagyszülők nem figyelnek fel a szóváltásra. Némi apai segédlettel:

— Hagyjátok lecsillapodni, most se szóba állni nem lehet vele, se visszavarratni nem fogjuk, a lelkifröccs ráér azután, legalább a mi agyunk hűljön le! — Egy idő után eljött a gyógyító belenyugvás a megváltoztathatatlanba, a „Legalább még két évet várhatott volna” típusú főleg nagyszülői sopánkodások után. Ám a menopauzához vészesen közeledő igazgató-anyai láb alól kicsúszott talaj egy feneketlen hordóért kiáltott, amelybe a panaszokat lehet önteni.

— Lehet, óvszerügyben ártatlan, de Ünige akkor sem normális! — menekült ismét a kiélezett karmok mögé, miután Lacival sikerült kettesben maradniuk. Legalább ebben adjon neki igazat!

Választ várt, de nem kapott. Feltűnt neki férje gyanús hallgatása. Ismerte ezt a magatartást, ismét nem ért vele egyet! Még ebben sem!

— Miért nem válaszolsz? — támadt rá.

— Már egy ideje tartozom egy vallomással. Ha már elindult a lavina… Jobb, ha tőlem hallod, mint mástól — sóhajtott a férfi. — Az igazgatónőm rám tart…

Melindának nagyot villámlott a szeme, de mielőtt felugrott volna a helyéről, és megszólalt volna, hirtelen lecsillapodott. Csak hangneme vált ellenségesebbé.

— Teszteltél, ugye?

— Nem. Az utolsó betűig igaz. Nem akartam a karácsonyi hangulatot megmérgezni ezzel. Tudom kezelni a helyzetet — nézett felesége szemébe, majd rövid szünet után még hozzátette: — Mondd ki azt, ami a nyelved hegyére kívánkozott! Csak ketten vagyunk, nincs hallgatóság. Őszintén! Mi az? Kikaparom a büdös kurva szemét? Kitépem a haját? Netán leszedem a bőrt a képéről? Látod, ezért szeretlek. Meg se fordult az eszedben, hogy részem, bűnöm lehet a dologban. De jaj annak, aki a család bármely tagját…

— Ő csak egy gyermek! — támadt fel Melindában a pedagógus és az igazgató. — Mi lenne, ha…

— Te teheted, ő nem? Miért? Mert felnőtt vagy? Boróka már szexuális életet él… Nem gyermekek már…

— Elfogadhatatlan, hogy az iskolában…

— És amit a másik tett, az igen? Ha megtudod, mit tettél volna? Az mondod neki, ejnye-bejnye? Amire ő esetleg azt feleselte volna: „Az igazgató néninek ehhez semmi köze, mert nem az iskolában történt!” — ironizált egy feleselő kamaszt utánozva.

— Nem bírom elviselni, hogy ilyenkor is racionális vagy! — ugrott fel helyéről a felesége, s elindult az ajtó felé, ám Laci következő mondata megállásra késztette.

— Nekem könnyű. Nem vagyok száz tűz között, mint te az iskolában.

Melinda egy ideig háttal a férjének mérlegelt, majd visszafordult.

— Karácsony után beadom a lemondásomat. Megbuktam.

— Aludjunk rá egyet. Nem vagy Isten. Más sem lenne az. Lehet, még nagyobb hibákat követett volna el.

Másnap reggel Melinda telefonált Enikőnek.

— Na, mit beszéltetek? — kérdezte Laci, miután felesége befejezte a telefonálást.

— El akarja vinni kislányát az iskolából. Nem tudtam lebeszélni.

— Meg tudom érteni. Minden rosszban van valami jó is. Nyugodj meg, vége!

— Nem egészen. Xénia maradt. S bármikor feltűnhet egy új Ünige. Beszélnem kell az édesapjával. A múltkor megszívlelte, amit mondtam.

— Talán mégsem buktál meg egészen…

— Nem sózhatom más nyakába, amit elrontottam.

— Az emberi jellem legnagyobb próbája nagyokat tévedni, s emelt fővel vállalni azokat.

— Mit tennék én nélküled? Ha Hosszúmezői Enikőre, és más, gyermekét egyedül nevelő szülőre gondolok… — ölelte át a férjét nagyot sóhajtva.

 

Mintha Veronikában azt tartotta volna az erőt, hogy életében még egyszer látni akarja unokáját, karácsony után ágynak esett. Mintha e várakozás felőrölte volna minden erejét, állapota rohamosan romlott. Aztán egyik reggel már egyfajta lázálmos állapotba került. Egyik pillanatban teljesen magánál volt, majd mintha nem is e világon lenne, képzeletbeli beszélgetőpartnereknek felelt, kis idő múlva ismét magához tért. Felvillanó képekben vonultak el előtte élete eseményei, de összefüggéstelen halmazban. Hol egyetemistaként felelt professzorainak egy képzeletbeli vizsgán, hol anyósával perlekedett. A következő mondatot édesapjához intézte egy elismerés reményében, majd a kis Csaba egészségéért aggódott. Rövid ideig látszólag ismét visszatért a jelenbe. Inni kért. A kérdésre, hogy teát vagy vizet, megerősítette, vizet szeretne. Erőfeszítést tett, hogy igyon, majd megszorította a segítő kezet, s nem engedte el a továbbiakban sem. Szemmel láthatóan, már a morfium sem enyhítette fájdalmát.

— Köszönöm, Gabi… — suttogta, s máris egy páciense életéért vívott „élethalálharcot”. Kicsivel később már férjét korholta az alkoholért, mert rossz példát mutat a gyermeknek. Aztán Csabára bízta soha meg nem született kishúgát, vigyázzon rá, mert zúgnak a szirénák, és ez bombariadót jelent.

— Hívd be Ünigét az udvarról, lányom! Hideg szél van kint, és nem adtál rá sapkát! — szólalt meg benne az unokáját féltő nagymama is.

— Azonnal hívom, Anyuka! — próbált felállni a mellette ülő, de a ráncos újjak belekapaszkodtak a kezébe. Az ismerős hang… Még haláltusája közben is magához tért tőle egy pillanatra. Megismerte.

— Tee?

— Én…

Egyik sem bírt megszólalni többet. Néztek egymás szemébe, majd az egyik szempár üvegessé vált. Enikő egy ideig nézte, majd lassú mozdulattal lecsukta a fennragadt szemhéjakat. Több percbe is telt, mire fel tudott állni az ágy széléről. A Németországból érkező Béla és Helga már csak könnyes szemeiből olvasták ki a tényeket.

— Elkéstünk… — állapította meg a férfi csalódottan.

— Hazatértél… — nézett rá Helga Enikőre. A szemébe nem tudott, mert ő a földet bámulva suttogta:

— Haza…

Szegeden sem, de még Kolozsváron sem tudta kimondani ezt a szót.

— Te is most érkeztél? — pillantotta meg Helga a kibontatlan bőröndöt.

— Negyedórája.

— Te még… beszéltél vele?

— Megismert… — tört el ismét a mécses.

 

A másnapi virrasztáson Enyedi Eszter is megjelent. Miután mindenki távozott, Enyedi Gabi néni kitessékelte a nappaliból Béláékat és Ünigét, kettesben maradtak. Enikő rossz lelkiismerettel huppant a fotelbe, mint aki várja a kivégzést. Időnként fel-felpillantott, majd ismét a földet kezdte bámulni. Eszter türelmesen kivárta, amíg megszólalt.

— Tudom, megígértem, elmegyek terápiára. Ha akkor megfogadom a tanácsot, talán Csaba most is élne…

— Talán igen, talán nem. Az is lehet, akkor nem is kereszteztétek volna egymás útját. Talán akkor más tragédia várt volna mindkettőtökre. S ha mégis egymásra találtok, akkor ki tudja, mi lett volna a sorsotok. Lehet, minden másképp alakul, lehet, a lényeg maradt volna… A sors nem matematika. De adhattál volna azzal magatoknak egy esélyt. Miért féltél szakemberhez fordulni? Mit hibáztam én akkor?

— Semmit. Eszter nénihez talán visszamentem volna…

— Könyörgöm, ne nénizz! Csak hat évvel vagyok idősebb!

— Akkor még számomra Eszter néni volt. Az első ember, aki előtt meg tudtam nyílni. De ha arra gondoltam, el kell mennem egy vadidegen emberhez, s felteszi nekem ugyanazokat a kérdéseket, és majd válaszolnom kell… Aztán férjhez mentem, boldog voltam… Majd jött a tragédia. Rettenetes volt, idegeneknek bevallani… — tartott szünetet. — Gyáván viselkedtem, tudom. Akkor már azt hittem, úgyis mindegy… Aztán került egy bűnbak… Mindenről én tehetek. Ha én… De el fogok menni. Szavamon foghat — emelte fel tekintetét.

— Nem te tehetsz mindenről. Itt mindenki hozzátett egy csavart… Te is, Veronika is, Csaba is, a múlt is, mindkét családé… Nem lehet ezt egyvalakinek a nyakába sózni. A bűntudat is menekülés a felelősség alól — nézett Enikő szemébe hosszasan. Mi győzött meg, hogy a huszonötödik órában mégis vállald? Veronika halála? Láttam, lelkiismeret-furdalásod van érte…

— Nem a haláláért… Hanem amit addig műveltem.

— Neked is távoznod kellett Csaba temetéséről…

— De én átkoztam, miközben ő… Önnek köszönhetem, ugye?

— Neked… Nem önnek — javította ki Eszter. — S ez csak bűntudat, nem motiváció.

— Ünige szerelmes lett… Majd összeveszett a srácával. A fiú az alkoholba menekült. Ünige pont úgy reagált, mint én, amikor Kicsi Ferkó Szatmárra költözött… Indigóval követi sorsom fonalát… Én pedig taszítom lefele a lejtőn… — sóhajtott. — Meg kell próbálnom, tartozom neki annyival.

— Jól látod. Számára még nem veszett el még minden. Ő nálad szerencsésebb helyzetben van. Belekóstolt a családi szeretetbe. Ha bátortalanul is, de néha lázadni is mer. Neked sohasem volt bátorságod hozzá, magadba fojtottál mindent, amíg nem robbant. Az nem lázadás. Adok egy címet és telefonszámot, egykori egyetemi kollégámé, Szegeden praktizál. Megbízhatsz benne — firkantott két sort egy papírlapra, s átnyújtotta. — Hivatkozz rám. Addig írok neki egy e-mailt is. Várni fog, szeretettel.

— Nem kell — hárított Enikő a papírra sem pillantva. — Túl messze van.

— Messze? — ütközött meg Eszter. — Az orvosi egyetemtől gyalog öt perc!

— S Brassótól ötszáz kilométer. Sepsiszentgyörgy pedig csak harminckettő. Negyven perc mikrobusszal…

— Hazaköltöztök? — lepődött meg a pszichológus. Futó mosoly jelezte, jólesett neki a bizalom.

— Igen. Velem is, Ünigével is csúnyán elbántak…

— Kolozsvárról is, Brassóból is menekültetek… Nem lehet minden elől elfutni. Mindenhol lesznek Godeanuk és Márták illetve Roxik és Xéniák. Elbeszélgettem Ünigével, miután itt rájött, nagymamája órái meg vannak számlálva — tette hozzá magyarázatként.

— Köszönöm… Mesélte.

— Nem vagyok Isten, Enikő! — tért vissza Eszter beszélgetésük eredeti fonalára, a terápiára. — Csodákra nem vagyok képes. Kegyetlen lesz, előlegezem. Neked is, kislányodnak is. Számtalanszor meg akartok majd futamodni.

— Nem követheti ezt az életutat ő is, gyermekei is, unokái is… Valahol meg kell szakítani. Legalább megpróbálni…

— Ünige tudatából nem tudom majd kimosni a múltat. A lélek nem egy zsebkendő… de megtanulhat együtt élni ezekkel az emlékekkel… Ha te hagyod.

— Ezért akarok terápiára járni — felelte Enikő határozottan.

— Lehet, unokáid már hitetlenkedni fognak ezen a lidércnyomáson, amilyen talán még a mesében sincs, csak az élet tud ilyent produkálni.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 746 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.