A gyerekkor öntudatlan eszmélése helyét
átvette az ember tudatos hallgatagsága
saját nyomorúsága felett.
Kapaszkodnék kifele belőle,
de a megválthatatlan testi s lelki teher
nem enged, végeláthatatlan
büntetéssel fenyeget.
Meg nem érdemelt szenvedések alakítottak,
komoly felnőttek arcát öltöttem magamra,
ébredező vágyak, kívánságok sodortak
könyörtelen távol
egyre nyugtalanabb valómtól.
A szegénységnek szégyenárja
egyre nagyobb területet áraszt el,
minden irányból tehetetlenség feszít,
de érzem már magamban
eljövendő vad izgalmak lázadását.
Az Ember. Mély sorsszerűség,
rajongó szeretet
s vádló kiáltás fűz hozzá,
de elődeim hangjához
halkan hozzáteszem
saját felkiáltójelem.
Minek vagyok a folytatása?
Talán kezdete sem vagyok semminek…
Nehéz kődarabokként hullnak
gondolataim, s mint kiéhezett kutya
a morzsákat, úgy szedem össze
az érzéseim.
Nem ledönteni akarom a múltat,
hanem magam is talpra állítani!
Lassan láthatóvá válnak a szavak,
szorosan egymás mellett sorakozva
vallják, hogy nem megnyugvást,
de kétséget és dacot szítanak,
s közben keserű rímekkel vállán
továbbvándorol,
majd célba ér az akarat.
Legutóbbi módosítás: 2014.09.06. @ 09:53 :: Ady Ágota Melinda