Ady Ágota Melinda : Egy

 

A gyerekkor öntudatlan eszmélése helyét

átvette az ember tudatos hallgatagsága

saját nyomorúsága felett.

Kapaszkodnék kifele belőle,

de a megválthatatlan testi s lelki teher

nem enged, végeláthatatlan

büntetéssel fenyeget.

Meg nem érdemelt szenvedések alakítottak,

komoly felnőttek arcát öltöttem magamra,

ébredező vágyak, kívánságok sodortak

könyörtelen távol

egyre nyugtalanabb valómtól.

A szegénységnek szégyenárja

egyre nagyobb területet áraszt el,

minden irányból tehetetlenség feszít,

de érzem már magamban

eljövendő vad izgalmak lázadását.

Az Ember. Mély sorsszerűség,

rajongó szeretet

s vádló kiáltás fűz hozzá,

de elődeim hangjához

halkan hozzáteszem

saját felkiáltójelem.

Minek vagyok a folytatása?

Talán kezdete sem vagyok semminek…

Nehéz kődarabokként hullnak

gondolataim, s mint kiéhezett kutya

a morzsákat, úgy szedem össze

az érzéseim.

Nem ledönteni akarom a múltat,

hanem magam is talpra állítani!

Lassan láthatóvá válnak a szavak,

szorosan egymás mellett sorakozva

vallják, hogy nem megnyugvást,

de kétséget és dacot szítanak,

s közben keserű rímekkel vállán

továbbvándorol,

majd célba ér az akarat.

Legutóbb szerkesztette - Ady Ágota Melinda
Szerző Ady Ágota Melinda 0 Írás
Semmit sem lehet elmondani, így hát mindig lehet még több szót ejteni róla...