M.Laurens
A HÓEMBER HALÁLA
( Az elfeledettekért )
Szeretetben született egy boldog,
tisztalelkű, s hófehér világba,
hófehér álomként kezdte létét,
hó pihékből, Hóemberré válva.
Kis kezek bábáskodtak körötte,
Őt paskolva boldog kacagással,
a szánkózó domb apraja nagyja
szinte nem is foglalkozott mással.
Répáért szaladtak, hogy az orra
mégse legyen holmi tömpe krumpli,
faragtak rá két apró kis likat,
hogy megfázva: ki is tudja fújni.
Fazék kalapot fejére húzva,
vesszőseprő lett a harci dárda,
két szép szénfekete szemet kapott,
hogy e hó világot tisztán lássa.
Így védte ő a szánkózó dombot,
szülőhelyén emelt fővel állva,
esténként a kerek holdat leste,
és érezte, hogy mennyire árva.
A konok idő pedig csak halad.
Telnek a napok, hetek, hónapok,
foltokban látszanak a fűcsomók,
és a domb körül a hó sem ragyog.
A kis dombon, ahol megszületett,
múlóban van hófehér világa,
hol egykor álomként kezdte létét,
hópihékből, Hóemberré válva.
A napsugár könnyet csal arcára,
s cseppje lecsorog talpáig érve,
sajgó hó-gerince halkan roppan,
kalapja hullik, s már érzi: Vége!
Némán földre hull az elnyűtt seprő,
csendes a környék, nem járja senki,
és a dombtető hó-szülte őrét,
lassacskán mindenki elfelejti…
Hóvirág nyílik a domboldalon,
friss tavaszi napsugárra várva,
immár senkit sem érdekel többé,
egy elárvult Hóember halála.
( Pest-Buda 2013. február 26. )
„Minden felszín alatt mélységek rejtőznek !”
( szerző )
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:26 :: M. Laurens
