Gozsdu Elek (Ercsi, 1849. november 28. – Temesvár, 1919. május 26.) elbeszélő, drámaíró, ügyvéd, kirendelt főügyész.
Szerb-román-macedón eredetű, kiterjedt kereskedő famíliából származik. Nagybátyja, Gozsdu Manó a magyarországi román művelődés jelentős előmozdítója. Családja, amidőn Gozsdu Elek 1849-ben megszületik, már meglehetősen elszegényedett. Nagyapjánál nevelkedik Miskolcon. Iskoláit, a délvidéken élő rokonok támogatásával, Temesvárott végzi és részint Pesten. Pesten jogászkodik, majd egy évtizedre eltűnik az ügyvédi irodák akta-robotjában. Nehezen érvényesül, már harminc éves, de egzisztenciáját még mindig bizonytalannak érzi, elégedetlen a világgal s önmagával. Nem tartozik a kiváltságos osztályból jöttek közé. Keserűen tapasztalja a húsos-fazekak körüli marakodást, s korán kifejlődik benne a rezignációra való hajlam, az egykedvű melankólia. Ennek ellenére túlfűtött energiákkal, merész ambíciókkal teli ember. Érzi férfias külső megjelenésének és gondolkodó képességének együttes erejét.
Írni egyik principálisa, az ugyancsak írogató Margitay Dezső biztatására kezd, s az első kisebb siker után otthagyja a jogi pályát. 1880-tól az ellenzéki Függetlenség munkatársa, s még közelebbi szemlélője a társadalmi és politikai élet visszás, korrupt jelenségeinek. Közvetlen tanúja a nagy port felvert, diák-és szocialista tüntetéseket kiváltó „Verhovay-ügynek”. A Függetlenség többi munkatársa, a dzsentri körüli vitákban fellépő Hoitsy Pál, Hentaller Lajos mellett szoros ismeretségben áll Herman Ottóval. Herman nemcsak politikai ellenzékiségével, hanem darwinista szellemű tudományos tevékenységével, propaganda-munkásságával is hatott rá.
Gozsdu kiterjedt családja polgárcsalád, amelyben a légkör egészen más volt, mint a dzsentrifamíliákban. Emlékként hozta magával a könyvek, a szép tárgyak, a zene szeretetét. S ifjúkorától érdekli a filozófia, a természettudomány. Akárcsak a hatvanas évek többi egyetemistája, megismerkedik Büchnerrel és Schopenhauerrel, Darwint, Taine-t és Spencert tanulmányozza. Reá azonban nem csupán felületes hatást gyakorolnak, filozofikus hajlamai egyre mélyebb és szenvedélyesebb stúdiumokra serkentik. Ott ül a Természettudományi Társulat „estélyein”, amelyeken mindig Herman fellépése jelenti a legnagyobb szenzációt. S még évek múltán, 1886-ban is így biztatja Justhot: „Lehet, sőt valószínű, hogy ismét nekiesem Darwinnak. Átveszem újra. Neked is igen ajánlom, de nem mint mulatságot, hanem igen komoly tanulmányt (Levél Justh Zsigmondhoz; Fehértemplom, 1886. november 3.). Később munkatársa lesz A vadászat és A természet című lapoknak. Egyik cikkében Lakatos Károlynak, a neves ornitológusnak érdemeit méltatja. Bírálja az Akadémiát, mivel az nem adja ki a magyar természettudósok műveit, s általában csekélyelli a magyar természettudományos közműveltséget. Szakmai körökben is feltűnést keltenek alapos, jól megírt kynológiai tanulmányai.
Irodalmi műveltsége eleinte franciás irányú. Élménye a francia romantika, Dumas és Sardou, de ismeri Baudelaire-t és Zolát is, bár ez utóbbival nem tud megbarátkozni. S antipátiáját átviszi Zola magyar követőjére, Bródy Sándorra, akivel mindvégig feszült marad a viszonya. A darwinizmussal, egyenértékű irodalmi élményt az oroszok jelentenek majd számára, akiket már mint az irodalmi élet résztvevője ismer meg mélyebben. Lapja rendkívül aktívan és {832.} rokonszenvező hangon foglalkozik a nihilizmussal. Közli Lavigne Rosztow örököse című regényét és Kozubovszky Bódog tanulmányát A nihilizmusról. A Korona Kávéház irodalmi összejövetelein, ahol „este 8-9 órától éjfél után egy óráig majd mindennap így gyülekeztek össze az irodalom és a művészet cigányai”, ugyancsak központi vitatéma a nihilizmus, Dosztojevszkij és Turgenyev halálának eseménye.
Világszemlélete egyre komorabb, pesszimisztikusabb. Darwin, Schopenhauer, az orosz írók élménye arra készteti, hogy a való életben szerzett tapasztalatait filozófiailag is általánosítsa s szembehelyezkedjék kora divatos illúzióival.
A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE
IV. KÖTET
A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE 1849-TŐL 1905-IG
© Akadémiai Kiadó, Budapest 1964-1966
Gozsdu Elek
Weisz Annához
Fehértemplom, 1914. június 14.
Nagyságos asszony!
Vasárnap van – csendes falusi vasárnap, és fehér ruhákba öltözött polgárleányok ülnek, várnak a park padjain, a katonazene muzsikáját várják, és a katonamuzsika jön… a park percek alatt megtelik zeneszomjas, minden rendű emberekkel, és az emberek apraja-nagyja boldog mosollyal az ajkán sétál, és nem tesz mást, mint sétál. Mindenki ünnepi ruhát visel; mindenki tetszeni akar magának és talán még valakinek, és én azokat a valakiket meglátom. Most ment el az ablakom előtt egy fehér kesztyűs hadnagy, és mellette tipegett egy szép, szőke, fiatal leány, és szemérmes büszkeséggel felejtette a szemét gavallérján. A katonabanda egy édesen melódiózus bosztonvalcer-melódiát intonált, és a sétáló leányok, ifjak, kövér és sovány mamák mozgása ritmust változtatott. Tánc, alig észrevehető táncmozgás jelentkezett a jövőmenő emberek tartásában és arckifejezésében. A park felett lebegett a muzsika, és az emberek a lelkükben követték a szépséges, a nyájas muzsika melódiájának az ütemeit. A boldogság öröme mosolygott ki a szemekből – a két nem együtt volt, és én bizonyosra veszem, hogy a leányok, ifjak érzésszférája telítve volt a vonzalmak nagy, de még nem égő, még csak melegen mosolygó misztériumával. A várakozások, az egészen halk, rózsaszínű vágyak titkát érezték a sétáló, a színes ruhákba öltözött lányok, ifjak és asszonyok. A vonzalmak legértékesebb kísérője a zene: a vonzalom is harmónia, és a harmóniákban, az összhangban született a zene, és ez az oka, hogy a zene és a szerelem testvérek lettek. Az ember érez, és mélyen érezvén, énekel: a szavakban is van ének, de a vágy timbre-je* csak a muzsikában válik meleggé, válik forróvá. A boldog és a szomorú szerelem csak az énekben adhatja magát egészen.
A parkban egymás után jöttek és mentek az édes valcermelódiák, a júniusi meleg nap fénylett, a hársfák virágai illatoztak, kék és tiszta volt az ég, és az emberszemek mosolyogtak. Sohasem fogom elfelejteni a falusi kicsi embereknek ezt a naiv és szép örömét.
Meleg sugarak szállták meg a lelkemet ennek az eleven képnek, a tiszta színeknek láttára.
E képet szemlélve, mellettem éreztem magát. Hallgattunk volna mind a ketten. Az eleven élet szépségeit csak némán lehet érezni, és te is hallgatod a szépséget: az Isten csak a néma imát hallja meg, mikor beszélünk róla, már megosztjuk a lelkünket, és ebben a megosztásban önzetlenség van, és én mindent megosztok veled, ami szép. Mindent… szeretlek!
Gozsdu Elek
Egy fénykép a múltból: Gozsdu Elek
Az 57 esztendős Gozsdu Elek 1906 júniusában Temesvár főterén sétált, amikor meglátta a 17 éves Goldschmidt Annát, Weisz Lajos kereskedő fiatal feleségét.
A lány csipkés ruhában, színes napernyővel a vállán hallgatta a katonazenekart, amely éppen keringőt játszott. A látványtól elbűvölt Gozsdu Annához lépett, és bemutatkozott neki. A novellaírással évekkel azelőtt felhagyott író, Temesvár főügyésze és a város egyik legrangosabb polgára volt, de a művészetekért rajongó lány nem tudta kicsoda. Megengedte az idősödő gavallérnak, hogy levélben mutatkozzon be neki. Így kezdődött kapcsolatuk, és a magyar irodalom legszebb szecessziós regénye. A zsidó polgárcsaládból származó Weisz Anna gazdag férje Gozsdunál is idősebb volt, és valószínűleg nem igazán romantikus alkat, mert a vers-szerető lány örömmel fogadta az író első levelét, és válaszolt rá.
Gozsdu, a félig macedón, félig román származású, de teljesen magyar identitású egykori író a leveleknek köszönhetően fordult újra az írás felé. Korábban sem írt sokat: két regényt, néhány tucat novellát, de azok míves, remekbe szabott darabok voltak, Turgenyev és Dosztojevszkij hatása alatt. Aztán részben az ügyészi pálya, részben keserű magánélete miatt abbahagyta az írást.
Háromszor vette el ugyanazt a nőt, Bauer Herminát. Első házasságukból nem lett gyerekük, ezért váltak el még fiatalon. Később a rokonság unszolására ismét összeházasodtak, és született egy kislányuk, aki négyéves korában meghalt, ezért ismét elváltak. Harmadszorra hosszas rábeszélésre próbálták meg ismét az együttlétet, ekkor egy fiuk született, de az imádott gyereken kívül nem sok kötötte össze őket.
Ekkor jelent meg Anna Gozsdu életében. Nagyon ritkán találkoztak, de ketten 900 levelet váltottak egymással. Gozsdu 1910. december 12-i levelében vallotta meg Annának, hogy szereti. Ekkor döntötte el, hogy Turgenyev mintájára levélregénnyé szerkeszti a leveleket. Nem a kiadás szándékával, csak úgy maguknak. Szerelemtől, szecessziós szódíszektől hemzsegő, különös levelek ezek egy szigorú főügyész tollából: „Álomkoszorúzottan akarok veled élni. Gondolatban akarok veled megélni minden gyönyört, minden mi testiségünk örömeit, és gondolatban elrepülök veled közel a naphoz… Szeretlek, és ha megvernélek, csak virággal vernélek meg, te édes.”
A szerelem hatására Gozsdu újra írni kezdett, méghozzá teljesen új, sokkal modernebb hangon, mint fiatal korában. Felfedezte magának a Nyugatot, Adyért rajongott. 1915-ben megjelent egy kötete, de még ugyanebben az évben véget ért az ihletadó szerelem: Anna beleszeretett egy fiatal férfibe. Gozsdu levélben búcsúzott tőle és az irodalomtól: „De hát miért írtam én tele azt a sok, talán túlzottan sok levélpapirost? Valami muzsikaféle van a lelkemben, … gondolat-melódiák, érzés-melódiák hullámzanak a lelkemben, és ahelyett hogy elbeszéléseket írnék, vagy színdarabokat írnék, íme, leveleket írok magának, és apró ezüstpénzre váltom a csekély, nagyon csekély lelki vagyonomat.”
Nem sokkal ezután fia meghalt a világháborúban, ettől teljesen összeomlott. 1919-ben mindenkitől elzárkózva halt meg. A leveleket Anna őrizte. Trianon után mehetett volna bécsi rokonaihoz, de ő Temesváron maradt, és nem mozdult innen a második világháborút követően sem. Palotájukat elvették, egyetlen szobát hagytak meg neki. Ott minden reggel szépen kifestette magát, és cigarettázva egykori kedvese régi leveleit olvasta.
Végrendeletében azt kérte, hogy 2000-ben, Anna napján bocsássák levelezésüket a nyilvánosság elé. Végül 2001-ben jelent meg a különös levélregény Kertünk Istennel határos címen.
Nyári Krisztián
Gozsdu Elek:
ULTIMA RATIO
Meleg, sugaras októberi nap volt, midőn utoljára vadásztam szalonkákra a k-i mocsarakon. A szalonkák az élesen tűző nap melege alatt szépen kitartottak, lomhábban repültek, s csak akkor jutott eszembe az órát megnézni, midőn töltényeim már elfogytak.
Háromra járt az idő. Egészen egyedül voltam a széles mocsáron. A mély, néma csendet nem zavarta meg semmi. Időnként fölrebbent előttem egy-egy csekkegő szalonka, amint a mocsárparton végigmentem; pár pillanatra hallottam fejem fölött azt a gyöngéden, halk decrescendóba vesző, sivító hangot, amit a magasan járó, csörgő kacsák repülése okoz; a beláthatlan magasságban járó vadludak szakadozott, gügyögő hangja mind távolabb és távolabbról hallatszottak, aztán mély csendbe veszett minden hang.
A messze síkságba nyúló legelők és ugarolt szántóföldekről sem hallatszott semmi.
A nap, a nyugotról fölkavarodó ritkás, fehér felhőkbe tűnt; sugarai tompább élűek lettek, mintha gyöngéd moll függöny mögött ragyogtak volna, mi által világosabb, majdnem kékbe játszó lett az árnyék. A sárguló nád, sás, káka mintegy aranyos visszfényt vert; a zöldek sötétebbek, mélyebbek lettek, és itt-ott a vizek derült, ezüst fényben csillámlottak ki a barna sártömegek közül.
Egy fűszál, egy nád sem ingott, de azért a mocsár mégsem látszott élettelennek. Nem a dermedt mozdulatlanság volt ez, sem az álmatag nyugalom, mely a nyári estéket, kivált júniusban, jellemzi, hanem volt benne valami a lemondó, a félénk nyugalomból – midőn a késői hajtások alig bújnak ki a földből, s eleven zöldjük csak együttesen, mint reflektáló szín hat, ellensúlyozva az érett-sárga nád, a barnulásnak induló káka és piszkosbarna sástarlók által.
Szomorú és mégis ilyenkor a legbarátságosabb a mocsár. A levegő átlátszóbb, nyugodtabb; nem csalnak sem az erős fénynek, sem a tikkasztó melegnek reszketeg hullámai. Minden való, igaz színében mutatkozik; és az a mély szürkésbarna szín, mely minden egyes növényt, minden göröngyöt így ősszel jellemez, adja meg azt a fájdalmas, bánatos hangulatot, melynek olyan szívesen átengedjük magunkat.
Csak lassan haladtam előre a parton.
A mocsárnak mintegy a testét hosszában összetartó emelkedőre mentem. Nagyon ki voltam fáradva, s megörültem, midőn kissé távolabb megpillantottam egy kocsit, amint a káposztásföldek között, gazzal, száraz kórókkal megrakva előredöcögött. Lassan, lépésben haladt, és könnyű volt elérnem. Egy sárga, vén gebe volt a kocsi elé fogva.
– Bevisz-e, bátya, a faluba?
– Nem megyek tovább, csak a temetőig. Odáig elviszem az urat! – felelt az öreg, aki a kocsiban elöl a kis saroglyában ült olyanformán, hogy a lábai lelógtak.
Már nagyon öreg lehetett. Ráncos arcát ritka szakáll borította. Hófehér bajusza rövidre volt nyírva, és fehér haja gyér fürtökben omlott le sovány, csontos vállaira. Nagy, szőrös kezében hatalmas ostornyelet szorított, s időnként iszonyú erőlködéssel rá-rávágott a sárga gebére, amely olyankor egy-egy élénkebb mozdulatot tett, de csakhamar visszaesett előbbi lassú tempójába. Látja, uram, gyenge, mint magam is! Vének vagyunk mind a ketten!
Az öregnek olyan volt a hangja, mint mikor valaki a mezőn nagy távolságból kiáltoz. Érzett rajta az erőlködés, és mégis gyönge, majdnem suttogó volt.
– Hát tudja, mit? – mondtam neki. – Én majd nem ülök föl, hanem földobom a puskámat meg ezt a nehány madarat tarisznyástól a kocsijára s szép csendesen elballagok maga mellett. Jó lesz?
– Mindegy, akár felül, akár nem. A sárga nem sokat törődik vele, úgy sincs messze! Ez a kóró nem valami nehéz!
– Aztán mit csinál maga a temetőben, bátya?
– Mit csinálok? Hát ott lakom. Őrzöm a holtakat.
– Régen?
– Az isten tudná, mióta! Lehet már vagy negyven esztendeje, ha nem több!
– A forradalom alatt, Kossuth Lajos idejében is itt lakott már?
Az öreg megvakarta a füle tövét, köpött egyet, és mondta:
– No hát kint laktam! Gondolom, akkor veszett el a nagyobbik fiam, a Gyuri. Kossuth Lajosnak is hallottam a hírét. Eltörülte a robotot, és a szegénység pártját fogta. Vajon él-e még szegény? Nagyon vén lehet már az is!
– Lesz annyi idős, mint kelmed! Hát kelmed hány esztendős?
Az öreg gondolkodóba esett, és elnevette magát.
– Ki tudná? Aztán meg mire való azt tudni?
– De mégis?
– Vagy nyolcvan és egynehány esztendőt tán leszolgáltam. Lehet vagy több, vagy kevesebb, mindegy!
Elhallgattunk mind a ketten. Csendesen lépkedtem a kocsi mellett, s elmélyedtem annak elgondolásában, hogy milyen boldog lehetett és lehet ez az ember, aki éveit nem tartja rováson, aki előtt az időnek értéke nincsen, akinek életében az események nem alkottak korszakokat, hanem akinek napjai lefolytak csendes nyugalomban, simán, zajtalanul, mint a rónák folyói.
Tíz perc múlva a temetőhöz értünk.
Ilyennek mint a k-i temető, képzeltem én mindig a szép temetőt. Tulajdonképpen csak egy út van benne, amely két részre osztja az egészet. A sírok aztán rendetlen összevisszaságban vannak egymás mellett, némely helyen sűrűbben, némely helyen ritkábban, amint az öreg csősz szeszélye hozza magával. Az egész temető teli van bokrokkal, gazzal, csak itt-ott piroslik ki egy-egy romlásnak indult márványkereszt. Magas fű borítja az egészet, s az új sírok, feketésbarna hantjaikkal, éppenséggel nem ridegek. Azok a glédába állított városi sírok, azok a kaszárnyázott halottak, amint táblánként számozva egymás mellett feküsznek mitegy raktározva, egész undorában, borzasztóságában éreztették velem a halál rútságát. Itt a sírok szerteszéjjel, bokrok, fák között vannak; tarka fűszőnyeg borítja őket; valóságos kis erdő ez, melyben az ember csak itt-ott bukkan sírra, s a tömeges fakeresztsorok, hideg kőmasszák nem sértik a szemet. Magas akácfák veszik körül az egészet, s a nesztelen csend, a nyugalom, ami a fákon belül van, az a föltétlen hiánya minden pompának, gazdagságnak, afféle szelíd, bánatos kifejezést ad e helynek.
Mire kijöttem a temetőből, az öreg már kifogta a lovat, levette fejéről a kötőféket, s szabadon kieresztette a temető árka mellé legelni. Odahallatszott, amint ropogtatta a füvet.
– Van-e jó vize, bátya? Szomjas vagyok!
– Van. A delelőkútról hozom, itt van mindjárt a vasúti töltés mellett.
Még csak most néztem meg az öreget, amint bement az alacsony viskóba vízért.
Sovány, magas, csontos ember volt. Valamikor régen igen erős lehetett; azt mutatták hatalmas tenyerei, erős nagy csontjai. Minden öregsége mellett könnyen mozgott, és élénk, kék szemei örökös derűjökkel afféle vidám nyájas kifejezést adtak arcának. Egész megjelenése vonzó volt, s foglalkozásának komorsága, úgy látszott, egészen érintetlenül hagyta.
Kis idő múlva kijött a viskóból, és hozott egy barna agyagkorsóban vizet, egy kendőbe takarva kenyeret, egy kis fehér rongyba kötve törött sót s egy marék nyers zöldpaprikát.
Elém tette a vizet, és szó nélkül leült a földre, aztán hozzálátott a lakomához.
A kukoricaliszt kenyérből levágott egy darabot; felvágta, megsózta a zöldpaprikát, s fölváltva hol egy szelet kenyeret, hol pedig egy darab zöldpaprikát rakott a szájába.
Az emberek ezelőtt évezredekkel is így táplálkozhattak; a különbség csak az, hogy az én öregem késsel vágta a kenyeret és a paprikát. Rá nézve a táplálkozás tekintetében a civilizáció csak egy késsel ment előbbre.
– Aztán ízlik-e, öreg?
– Van közte némelyik édes. A csípőseket is megszoktam már. Gyerekségemtől egész nyáron ez az eledelem – felelt az öreg, és szorgalmasan nagy gyönyörrel majszolt. – Megkínálnám az urat is, de tudom, hogy nem szereti! Én szeretem!
– Miért nem jár be néha a faluba? Ott kapna meleg ételt. Az ilyen öreg embernek jó ám a meleg leves!
– Hoznak nekem ide is néha. Kivált a gyermekhalott után! Aztán minek járnék be a faluba?
– Már az unalom miatt gondoltam!
Az öreg elnevette magát.
– Unalom! Már hogy unnám el magam, mikor élek, látok és hallok! A nappal csak elmúlik! Hol piszmogással a fák körül; hol gödörmunkával, hol szundítással töltöm el az időt, aztán meg nézegetni is szeretek; de az éjszakával nem tudok mit csinálni! Nem tudom megszokni ezt a vasutat itt mellettem! Már egy félórányiról hallom, mikor dübörög! Kivált télen, mikor jobban hallatszik a fütyülése! Sipít, süstörög, hogy szinte félelmes. Nem tudom megszokni!
– Pedig látja, öreg, a nélkül ma már nem lehet meg a világ!
Az öreg ismét elnevette magát.
– Nem lehet? Dehogynem lehet! Hát ezelőtt mért lehetett meg? Miattam akár sohse járjon. Ezen ugyan járnak eleget éjjel is, meg nappal is, szünet nélkül. Sokszor elgondoltam már, ugyan honnan jönnek, merre mennek? Nyilván úgy lesz, hogy a hideg tenger szélétől a meleg tenger széléig megy ez a vasút. De mi végből járnak? Kész csoda! Nem vihet jóra ez a sok lótás-futás!
Az öreg a korsó után nyúlt, és ivott belőle hosszan, jóízűen. A víztől csurgó száját megtörölte az inge ujjával, aztán nagy körülményességgel kicsiholt, és rágyújtott. Hozzám fordult, és elégedett nyájassággal mondta:
– Látja, uram, most egészen jól érzem magamat. Így aztán el tudnék ülni ki tudja meddig.
– És mit gondol ilyenkor?
– Ki tudná? Mindenfélét. Nézegetem a fákat itt körül. Valamennyi a szemem láttára nőtt föl, ösmertem őket kiskorukban. Csak az a szélső kőris ott a sarokban, az már akkor is szépecske volt, mikor ide kerültem.
– Hogyan került ide? Hiszen akkor még egészen fiatal ember volt?
– A belső kívánság hozott ide. Nem szerettem sohasem a lármát. A gyerekeim, a feleségem elpusztultak, hát kire dolgozzam? Minek? Itt aztán szépecskén megéltem; a többi közt már talán én is kapa alá kerültem volna.
– Talán bizony haragszik az emberekre?
– Nem én. Miért haragudnám? Nem vétett nekem senki! De én így jobb szeretek.
– De mégiscsak jó, ha az ember híreket hall néha a világ folyásáról?
– Minek az nekem, sohasem kívánkoztam utána. Megvoltam anélkül csendes békességben. Ki-ki törődjék a saját bajával – ha van neki. Nekem csak a nyulakkal van bajom télen, mikor nagy a hó, mert akkor bejönnek a huncutok, és lerágják az apró fáimat. Nem is képzeli a tekintetes úr, mennyi huncutság lakik egy nyúlban! Elbújik a sír tövébe, néha majd ráhágok, mégsem ugrik ki. Teszi magát, hogy aluszik, pedig jól lát a huncut!
– De hát ha forradalom lenne újra, vagy ha a muszka el akarná venni az országunkat, már csak megmozdulna még kelmed is?
– Hát a muszka nem ember? Nem enne meg az sem!
– Ilyenformán bátya, maga nem jó hazafi, maga nem szereti a hazáját?
Az öreg mutatóujjával lenyomta pipájában a hamut, egy percig gondolkozni látszott, s azután furfangos mosollyal mondta:
– Hát az szeret engem!
E percben robogott el a temető mellett villámgyorsasággal a Párizsból jövő expressz Oriental hosszú, bronzszínű kocsijaival. Nehány utas kibámult az ablakon; az egyiknek eszébe jutott, hogy a kalapjával felénk integessen. Nem viszonozhattam neki a köszöntést, mert a következő percben a vonat már csak mint parányi, kicsi pont mozgott előre, s egy vékony, hosszúkás füstvonal jelezte az irányát.
– Látja, öreg, hogy köszöntgetett az az úr ide a vasútról? Az most Párizsból, a világ legszebb városából megy le egyenest Törökországba!
– Párizsból? – kérdezé az öreg bámész arccal. – Soha nem hallottam hírét! Hiába! Én még eddig hál’ isten sohasem tettem ki lábamat a határból. Aztán meg hová is mentem volna? Minek?
– Nem kívánkozott még sehová? Embereket, országokat látni? Fiatalabb korában az ember kíváncsibb!
– Én mindig ilyen voltam, amilyen vagyok. Hál’ isten, sohasem kellett a helyemből megmozdulni. Mit is láthattam volna? Így is megöregedtem. Így volt jó, amint volt.
– A templomba csak bejár néha?
– Nem én! Minek? Nem haragudtam én sohasem az Istenre, talán ő sem haragszik rám! Megvagyunk csendes békességben!
Az öreg elhallgatott, és lassú tempóban tenyerébe ütötte a pipáját. A mellényzsebéből kivett aztán egy darab rongyot, s belékötötte nagy gonddal a bagót.
Minden mozdulatán, arcvonásán látszott a teljes megelégedés. Ráncos arcából, halványkék szemeiből a nyugalom derűje sugárzott; úgy beszélt, mint aki egészen tisztában van azzal, hogy földi rendeltetését híven teljesítette, s most már a teljesített kötelesség öntudatával várja, hogy leszakíttassék az élet fájáról. Csendes, majdnem suttogó hangjában volt valami meggyőződésszerű erő, amely egyenesen a lelkéből látszott fakadni, beszédében valami édes nyugalom, szelíd tisztaság, mely azt látszott bizonyítani, hogy lelke sohasem háborgott, hogy vágyak sohasem zaklatták, hanem csendesen, nesztelenül érett meg, akár egy ákácfa, mely senki által sem ápolva, észrevétlen, a föld valamely elhagyott sarkában élte át a fejlődés fokozatait.
Egy ember, aki az évezredek civilizációjában csak mint megszelídített ártalmatlan példány jelentkezik. Annak az állandóan jellemzetes óriás embercsoportnak egyik példánya volt ő, amelynek kaotikus tömegéből ki-kikelnek a finomabb idegekkel ellátott emberek, s akiknek javára, kedvére a világ teremtve látszik lenni.
Élt nyolcvan és nehány évig és a kor eszméi, küzdelmei, erényei és bűnei nesztelenül suhantak el mellette. Még csak sejtelemmel sem bírt azon ezer és ezer névtelen hős küzdelméről, mártíréletéről, akik a jövő nemzedékek civilizációját előkészítik, és akik őrült önmegtagadással a fajta érdekében dolgoznak.
Nem ismeri azt a bőségben úszó, falánk osztályt, mely a herék módjára élvezi a verejtékes munka gyümölcseit. A beteges idegek által követelt ingerek, a szerelemnek körmönfont művészete, a szem, száj fényűzése reá nézve nem léteznek. A szájhős demokraták hazudozásait, monarchák csalásait, a buta bürokrácia furfangjait nem ismeri. A szalonokban, színházakban kísértő blazírt férfiak és asszonyok ismeretlen lények előtte. A rang és pénz hatalmának a hírét sem hallotta. Nincs fogalma arról az eszeveszett élethalálharcról, melyet a nagyobb számú „gyöngék” az aránytalanul kevés „erősekkel” vívnak a sikeres megélhetés érdekében. Nem is sejti, hogy ennek a küzdelemnek fegyvere az ész, s hogy az egész küzdelem eredménye e fegyver értékétől függ.
Egy ártatlan falu szélén, füvek és fák között él. Megérett itt békességben, s csak annyit dolgozott, hogy összetartsa testét-lelkét. Ép, egészséges mind a kettő.
A civilizációból mindössze nehány álmatlan óra jutott neki, melyeket a mellette elrohanó vonatoknak köszönhet.
Él köztünk vakon, s ha tízezer esztendő múlva valami csodás hatalom fölébresztené nyugodalmas álmából, s kérdeznék tőle, kérnék, mondaná el, hogy miként, hogyan éltek az emberek az ő idejében, mert minden adat elveszett, nincsen egy írott sor, egy jel, egy tény, ami a mostani életre egy parányi, kis fényt vetne, az én öregem ott állana némán, bután, s nem tudna egyebet mondani, mint hogy zöldpaprika és kukoricaliszt kenyér volt rendes tápláléka, s hogy az emberek valami különös szerkezetű kocsikon, őrült gyorsasággal rohantak valamiféle irányok felé. Egyetlenegy parányi, kis eszméről, gondolatról sem tudna számot adni, s mindvégig csak azt hajtogatná: „Én meg voltam elégedve – éltem és meghaltam. A többi ember mit mívelt? Nem tudom!”
Hátha neki van igaza? De hátha vétett a fajtája ellen? Miért nem szolgálta ő is a fejlődés hatalmas érdekeit? Vagy talán a civilizáció egyik irányának a csúcspontja, öntudatlan jelensége-e ő?
A szükségszerű megsemmisülés érzete jutott-e öntudatlanul uralomra benne, bénította-e meg akaraterejét, tette-e közönyössé önmaga és fajtája iránt? Ez a közöny-e a beteg állapot, vagy pedig a mi önámítási képességünk a boldogsági mániának szimptómája-e?
Neki, vagy nekünk van-e igazunk? Ki van jogosítva, hogy ítéletet mondjon fölötte? Amint így tépelődve néztem az öreget, befordult a temető kapuján egy parasztszekér, rajta egy pléhes, vaspántos koporsó, a kórházban elhalt szegények közös koporsója, kik földi pályafutásuk alatt nem szereztek annyit sem vagyonban, sem szeretetben, hogy haláluk után négy szál deszkára érdemesek volnának.
A kocsis odakiáltott az öreghez:
– Hej! Matyi bácsi! Jöjjön no, hadd hányjuk bele! Az öreg lehetőleg gyorsan fölkelt, és kapát fogva sietett a kocsi után. Én ott maradtam a viskó előtt. Az öreg nagy léptekkel ment a kocsi mellett, s nehány perc múlva eltűnt a temető fái, bokrai között.
Míg az öreg odajárt, benéztem szobájába.
Alacsony egyablakos lyuk volt az, inkább odú, mint szoba, s a szegénység bélyege, a piszok és penész rajta volt a falakon és minden tárgyon. Egy keskeny, a földbe vert cölöpökre zsúpszalmából font ágy, rajta egy rongyos darócköpeny, egy fapad, egy kecskelábú kis asztal volt az egész bútorzat. A hasas sárkemence padkáján volt egy nagy agyagkorsó, letakarva nedves ronggyal, a sarokban egy kopott cirokseprő – más nem volt a szobában.
Kellemetlen, dohos volt bent a levegő, s iparkodtam ki a szobából. Alighogy föllélegzettem a szabad levegőn, látom az öreget, amint a sírokon keresztül, kalap nélkül, majdnem botorkázva jön.
Arca egészen halvány volt; szemei beestek, csontos száraz kezei reszkettek, térdei minduntalan megcsuklottak, majd hogy össze nem esett.
Szinte megijesztett, s megütődve siettem elébe.
– Mi baj, Matyi bácsi? Mi lelte?
Az öreg nem felelt, hanem leült a viskó elé, és mereven, majdnem fásult bámészsággal nézett le a földre.
– Mi történt, Matyi bácsi? Talán beteg? Adok vizet! A kezével intett, hogy nem kell neki. Mélyen fölsóhajtott, s aztán reszkető hangon, majdnem sírva mondta:
– Már másodszor! Pukkadt!
– Mi az? Mi pukkadt?
– A szegény ember… meztelen… mint a kutyát… be kell dobni… a gödribe! Ezt is… bedobtuk. Aztán pukkadt… mint a puskalövés! A hasa… a hasa…
Az öreg elfödte arcát mind a két kezével. Láttam, hogy sovány ujjai közül szőrös keze fején, ingén végig hogy peregnek le a könnycseppek. Az öreg egészen meg volt törve. Mind keservesebben és keservesebben kezdett zokogni; majdnem fuldoklott. Motyogott valamit, de heves zokogása miatt lehetetlen volt érteni egy szavát is.
Próbáltam megnyugtatni.
– De hát mi köze hozzá? Hiszen nem is ismerte a szerencsétlent? Talán rokona volt?
– Nem! Dehogy! – nyögte ki az öreg nagy keservesen. – De majd… én is… így járok. Pukkadt!
Inge ujjával törülgette könnybe lábadt szemeit. Görcsös zokogás fogta el ismét. Gyermek módon, a térdére támasztotta ősz fejét, és sírt.
– Senkim sincs! Engem is… bele fognak dobni… mint a kutyát! Én is… pukk…
A heves zokogás elnyomta szavát. Többször elkezdett még beszélni, de hasztalan volt minden erőlködése, a torkára forrt minden hang.
Hirtelen fölkelt, rám sem nézett, s mindkét kezével elfödve arcát, ingatag léptekkel bement a viskóba.
Hallottam, amint belülről bereteszelte az ajtót.
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
