Nem ismertem rád, barátom,
Mikor szembetalálkoztunk.
Nem köszöntél, de észre sem vettem.
El?ször nem láttalak.
Hazabandukolva el is bámészkodtam.
Majd ámultam egyet:
„Ugyan mit keres egy szürke sapka az út szélére dobva?”
Szürke sapka – vajon kié lehetett?
S miért hagyta itt, e nyári napon?
De nem sapka volt.
Közelebb érve kefének hittem
– kopott kis drótkefének, mely megunva hever.
Ekkor t?nt fel, hogy ott vagy, és nem köszönsz.
Nem illettél a ver?fényes utcaképbe.
A te id?d az alkony. A te id?d az éjszaka.
Éjszaka d?zsölsz, falod az életet;
ahol finom falat vár, ott a te helyed.
Mondd, most miért nem alszol egy bokor tövében?
Miért nem álmodsz éjszakai lakomákról?
Nem köszöntél. Mert elaludtál. És mindörökké aludni fogsz.
Mert Te voltál a szürke sapka, a megunt, kopott kis drótkefe
– nem tárgy hevert a nyári napba kopva az útpadka mentén…
Te voltál az, s hogy rád ismertem, könny szökött szemembe:
Izgatott szuszogásoddal szegényebb minden f?csomó. Ég veled, sün barátom.
