Virág Zsófia Szerző
Vezetéknév
Virág
Keresztnév
Zsófia
8 év 11 komment

Vers? Nem vers? Szabadvers? Kinek-kinek a megítélésére bízom.

Nem ismertem rád, barátom, 
Mikor szembetalálkoztunk. 
Nem köszöntél, de észre sem vettem. 
El?ször nem láttalak. 
Hazabandukolva el is bámészkodtam. 
Majd ámultam egyet: 
“Ugyan mit keres egy szürke sapka az út szélére dobva?” 
Szürke sapka – vajon kié lehetett? 
S miért hagyta itt, e nyári napon? 
De nem sapka volt. 
Közelebb érve kefének hittem 
– kopott kis drótkefének, mely megunva hever. 
Ekkor t?nt fel, hogy ott vagy, és nem köszönsz. 
Nem illettél a ver?fényes utcaképbe. 
A te id?d az alkony. A te id?d az éjszaka. 
Éjszaka d?zsölsz, falod az életet; 
ahol finom falat vár, ott a te helyed. 
Mondd, most miért nem alszol egy bokor tövében? 
Miért nem álmodsz éjszakai lakomákról? 
Nem köszöntél. Mert elaludtál. És mindörökké aludni fogsz. 
Mert Te voltál a szürke sapka, a megunt, kopott kis drótkefe 
– nem tárgy hevert a nyári napba kopva az útpadka mentén… 
Te voltál az, s hogy rád ismertem, könny szökött szemembe: 
Izgatott szuszogásoddal szegényebb minden f?csomó. Ég veled, sün barátom.

8 év 15 komment

Hazámra gondolok – Bajára gondolok. 
Messzire utazom – idehúz szívem. 
Hogyha lelkem fárad, gondok alatt roskad, 
mindig a Dunának partjára viszem. 

Vigasztal a tág tér, nekem int a felleg, 
szemben a Gemencnek sötét lombja hív: 
s ha a Sugó partján városomra nézek, 
hullámok ritmusán dobban meg a szív. 

A szép Türr-kilátó titkos cinkostársam, 
látta életembe térni a csodát: 
velünk volt, amikor a tiszta szerelem 
el?ször lépte át szívemnek kapuját. 

Sugó-parti sétány, de szeretlek téged! 
Alkonynak idején a víz csodaszép! 
Kóborló csónakok megpihenni térnek, 
elcsendesedik a pletykás kacsa-nép. 

Fülemüle szólal: színezi az estet, 
gyöngyözik és csattog a lombok közt dala. 
Megfáradt emberek arcára mosoly ül, 
mert érzik: nekik zeng e drága fuvola. 

Távoli tájakról ezernyi illatot 
hoz hátán magával a fáradt, vén folyó, 
aranyhidat vetvén Nap-lábai elé 
Gemenc fái közé gördül a t?zgolyó. 

H?vös szelek kélnek, megborzong a vízpart, 
holdvilág-mécsest gyújt a nyári éjszaka… 
Gyémántos szögekkel koromszín sátrat ver, 
gyönyörköd? szemünk’ így várja haza. 

Ide vágyom mindig, ha messze utazom, 
Rád gondolok, Baja, ha azt mondom: haza. 
Sugovica vize, Gemenc buja lombja, 
Búsuló lelkemnek Ti vagytok vigasza!

8 év 8 komment

Ã?ródott: Udvardi Erzsébet kiállítása nyomán.

I. 

Ki már látott résnyi ajtónyílásban 
szikrázni ünnepi fényeket: 
látta a csodát. 

Ki már látta a résnyire nyílt kapun 
mennyeknek fényeit izzani: 
mindent látott már. 

Láttam a mennyei kapunyílást – 
egy képtárnak falán nyílt elém: 
elöntött a fény. 

II. 

Számtalan festékszóró, sok színes flakon – 
s az áldott napsugár árad az ablakon… 
Tágas, h?vös térben készül a csoda, 
Szentek születnek itt, s Isten mosolya. 

Mikor a fény táncol, az Úr mosolyog. 
Mikor gondolkodik, felh? gomolyog. 
Van, aki látja ezt – sajnos nem sokan. 
A ma népe földre néz, s céltalan rohan. 

De van köztünk, ki lát. Látja az Eget. 
Meglátja a tavon táncoló fényeket. 
Járása már lassú, társa karcsú bot… 
De ki szemébe néz, kislányt lelhet ott. 

Gyermeket, ki színes tintákról álmodott, 
s ébren a színekkel tovább alkotott. 
Színei, fényei ezt: “én” – sosem mondják. 
Az Égre mutatnak: ott az egy Igazság. 

Arannyal, ezüsttel idézi a Mennyet, 
messzire el?zi mind a földi szennyet; 
gondoknak sarából a lelket kirántja – 
köztünk él? angyal: a Kaput kitárja. 

III. 

Láttam a mennyei kapunyílást – 
egy képtárnak falán nyílt elém: 
elöntött a fény. 

Résnyire nyílt kapun át üzent a Fény, 
és a fényen át az Úr üzent: 
néztem ?t soká. 

Résnyi ajtónyílás és ünnepi fény, 
melynek titkát megleshettem én: 
láttam a csodát.

8 év Nincs Komment

Ezüst küll?ket sz? egy nyolclábú csoda, 
Isten ízeltlábú keresztes lovagja, 
Csöndben teszi dolgát, kitartóan halad, 
A száguldó autó mind hidegen hagyja. 

Él egy folyam fölött, figyeli a tájat, 
Vakító szárnyait szálló sirályoknak, 
Fel-felugró halat Duna-hullámok közt, 
Totyogását bögyös hídi galamboknak. 

A kis pók dolgozik. Kelepcén s lakáson. 
Veszte lesz e háló sok balga legyeknek. 
De a légy elfogy majd, ha elj? a hideg, 
S a háló semmi lesz az ?szi szeleknek. 

Szálló ökörnyál az októberi ködben 
Utcákon jártadban díszíti szakállad, 
S nem sejted majd akkor, bosszankodó Kedves: 
Nyár végi alkonyon velem együtt láttad!

8 év 4 komment

 

A nyár-éjnek csöndje: fekete bársony.

Tücskök szava benne: gyémánt csillagok.

Hogyha e csöndben egy részeg szava harsan:

Az éj-puha bársony ronggyá rontatott…

 

 

Összeforrad újra a szétszabdalt bársony,

Bátortalan’ gyúlnak tücsök-csillagok:

A távolban békák érces kara zendül…

Álmok hona felé tovabaktatok.

 

8 év 9 komment

Eljött a harminckettedik,
s velem lesz holnap reggelig,
létem
látom.

Végigélve már bút s der?t
verset írtam, sok egyszer?t: 
ezért,
azért.

Írtam már néhány mélyet is,
melyet, ki olvas, nézhet is,
ki ez,
ki az

életbe ily mélyen merült,
hogy számára már kiderült,
mily mély
az éj?

S ki ez, ki mélyben lent hevert,
kit az élet már összevert,
de nem
tetem?

Hogy került újra ide föl,
ahol a napfény tündököl,
s a bú
tabu?

Titkomat most elárulom,
honnan a der? arcomon: 
Isten
minden!

Hiszem, hogy sorsom jobb lehet,
hogy engem biztos kéz vezet: 
e hit
segít.

Életem örök-szép dalát
énekli nekem sok barát…
…barát,
s család.

Ez a szép dal a szeretet,
az örök élet-eredet: 
ez az
igaz!

Lábam ha szilaj táncba kezd,
ajkam ha énekszóba kezd: 
lebeg-
lobog

a lelkem – érzi lényegét,
a benne zeng? szép zenét…
lendül,
zendül.

Boldoggá tesz mind, ami szép,
harmonikus és tiszta kép: 
állat
s élet.

Gyönyörködtet egy szép madár,
vagy virágba borult határ,
s a fény,
ha huny.

Aranyhíd, napfény, holdsugár,
cikázó hal és kis bogár,
látom
létem.

Létem, melyért hálás vagyok
annak, aki mindent adott,
szeret
s vezet.

Tenyerén élem életem,
s lehet, hogy néha leesem,
de fel-
emel.

Mert szeret: szívem felderül,
s mondatvégimre így kerül
napont-
a pont.

Virág Zsófia Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.