Vandra Attila : Devla 6. A javítóintézet küszöbén

Zajzoni Levente, az öreg helyettes tanító nagy erőfeszítéseket tesz problémás cigány diákjának integrálására. Eléri páldául, hogy a kiflimaradékokat a gyermekek Devlának adják. Az igazgató nem díjazza az ötletet… *

 

 

A javítóintézet küszöbén

 

Hétfő délben, távozása előtt Zajzoni az igazgatónak is előadta dilemmáját Kilyéni Gábor mindenáron győzni akarásával kapcsolatban, de ő értetlenül fogadta:

— Mi a baj ebben? Csak örvendjen ambícióinak. Az ilyenekből lesznek a sikeres emberek. Ki a legjobb tanuló az osztályban?

— Fehér Ildikó is, ő is, tiszta tízes. Nem az a baj, hanem az a görcsös mód, ahogyan a legjobb akar lenni. Mintha összedőlne a világ, ha egyszer nem az lenne. Ennek a kétségbeesésnek pedig oka van. Nekem meg nem tetszik — csóválta meg a fejét Zajzoni. — Jóból is megárt a sok.

— Sikerült beszélnie Erzsike anyjával tegnap? — terelte más témára a beszélgetést az igazgató.

— Nem. De belekukkantottam életkörülményeikbe. Az lenne a csoda, ha az kislány még tanulni is tudna. Pedig nem buta.

— Ezt miből állapította meg? — emelte fel szemöldökét az igazgató. — Abból, hogy szépen énekel? Az élet nem mulatság. Dolgozni kell, s benne az igyekezetnek az írmagja sincs meg.

— Soha egy dicsérő szót nem kapott. Látta volna, amikor…

— A ki nem érdemelt jutalom nem nevelő hatású. De hát nem tanulmányi előmenetele az igazi probléma, hanem a magatartása. Sok gyenge képességű gyermek jár még az iskolánkba, de eggyel sincs ennyi baj. Talán összesen sincs annyi gond velük. Látta, mit művelt a polgármester úr fiával is? De minden rosszban van valami jó is.

— Mire gondol?

— A polgármester úr feljelentette, és kérte nevelő-intézetbe való áthelyezését, mert veszélyezteti a többi gyermek épségét és normális fejlődését. Mellékelte a fiáról készült törvényszéki orvostani látleletet, nyolc napon túl gyógyuló sérülést okozott neki. Tanítónője veszélyeztetett terhes, a neki okozott sok idegesség miatt. Szerintem, nem kellene még ezzel is zavarni. A dosszié összeállításához szükséges egy jellemzés a tanítójától. Elvileg Mártának kellene megírnia, de kórházban van, s félek, nagyon felzaklatná. Összeírtam a viselt dolgainak hosszú bűnlajstromát, ezek felhasználásával kérem, írja meg. Vegyen be egy nyugtatót, mielőtt végigolvassa. Nem hisz majd a szemének. Ezek sajnos tények, tanító úr!

— Azt a kislányt állandóan gúnyolják… — próbálta a tanító védelmébe venni.

— Mondjuk ez talán magyarázat a verekedésre, de akkor sem kell körömmel nekimenni osztálytársának. Ám arra végképp nem, amit Mártával vagy a szolgálatos kollégákkal művelt. Az a kislány agresszív, veszélyt jelent a többiekre.

— Láttam őt otthon…

— Értem mire céloz. Szerencséje volt. Hál’ istennek Márta előrelátóan nem egyedül, hanem férje kíséretében ment oda…

Zajzoni egy ideig hallgatásba burkolózott.

— Megírja a jelentést, tanító úr? — unta meg a hallgatást az igazgató.

— S mit érünk a javítóintézetbe utalásával? Egy ideig megszusszanunk, de nem életfogytiglanra ítéljük. Visszajön onnan profi bűnözőnek kiképezve. Tudja a javítóintézetet megjártak hány százaléka válik nem egyszerű törvényszegővé, hanem visszaeső bűnössé? A börtön, mint átnevelő intézet a felnőtteknél is csődöt mond, hát még a gyermekeknél, akiket megfosztunk a családi szeretettől! Ezt a kislányt pedig otthon szeretik. Láttam, meggyőződtem róla.

— Apja börtönben van… a rossz példától, rossz családi hatásoktól menekítjük meg, amelyek ilyenné tették. Ne feledje, cigányokról van szó!

— És adunk más példát helyette, a szintén javítóintézetes társaiét, kiknek legnagyobb része nem kapta meg a családi szeretetet. A kirekesztés eleinte ijesztő lehet az egyénnek, aki megpróbál „megjavulni”, hátha megbocsátanak neki. Ám ez csak addig működik, amíg esélyt lát a visszafogadásra. Ha nem, oda az igyekezete. De van ennél nagyobb veszély is. Erre akkor döbbentem rá, amikor egyik osztályomban körkérdést intéztem a diákjaimhoz: melyik tanuló mi akar lenni. Az egyik fiúcska, megdöbbentő választ adott: „Én rossz gyermek akarok lenni!” „Miért?” — kérdeztem. Azt válaszolta: „Mert nekik mindent szabad.” Akit kitagadnak, arra nem érvényesek a társadalom szabályai. S ha többen vannak, kialakíthatják a maguk ellenkultúráját, amelyben a törvényt megszegni nem bűn. Befolyásolhatatlanokká, nevelhetetlenekké válnak. S ha csoportba verődnek…

— Szép elméletek, tanító úr. Költözzön a Garcsinba, vagy Felső-Tölgyesre[1].

— Pont erről beszélek. Az ellenkultúráról, amely a kirekesztésre adott válasz. A gyermekek világa pedig leképezi a felnőttekét.

— Vállalja a felelősséget, tanító úr?

Zajzoni nem tudott válaszolni, mert éktelen jajveszékeléssel jelent meg Kanalasné. Esküdözött égre-földre, a kislánya egy áldott jó gyermek, nem lopott semmit, ne bántsák. Nagy nehezen értették meg vele, hogy nem tudnak semmiről. Az utcán is csődület támadt. Szerencsére akadt egy szemtanú, aki látta, amikor a visító Devlát Kilyéni őrmester az őrsre cipelte. Kanalasné olyan átkozódásban tört ki, melyre csak a roma nők képesek. Lehet, a hétköznapi beszédben nem kerülik az anatomikus beszédet[2], mely a „finomabb” emberek kedélyeit ugyancsak borzolja, de dühükben nem káromkodnak, hanem átkozódnak. Hallatára a szemtanúknak a tenyerén is felállt a szőr. Babonás rettegéssel nézték a jelenetet, mint akik elképzelik, a válogatott átkok megfoganhatnak a „boszorkány” közbenjárására. A „Dögöljön meg felesége hasában a gyermek!” még a finomabbak közé tartozott.[3]

Elég rosszkor találta szabadon engedni indulatait, mert az őrmester fordult be a sarkon. Épp az iskolába igyekezett. Az asszony, amint meglátta az egyenruhát, abbahagyta az átkozódást és térdre esett a rendőr előtt. Úgy könyörgött, engedje szabadon, mert egy áldott jó leányka, és soha nem tenne olyat. Két kézzel megragadta Kilyéni bekötött kezét, talán meg akarta csókolni. Ő felszisszent, durván ellökve Kanalasnét, majd tovább sietett, mielőtt az asszony fel tudott volna ugrani a földről. Néhány lépés távolságból nézett csak vissza, s meglóbálva a másik kezében tartott zacskót, visszaszólt:

— Ezt lopta el! Rajtakaptam! Menjen az őrsre, ott majd beszélünk! — szólt rá, bár maga sem remélte, le tudja rázni, majd belépett az iskola épületébe. Két tanárnak kellett lefognia az utána siető roma asszonyt, be ne rontson a rendőr után az igazgatói irodába. A folyósón egy székre ültették, ott jajveszékelt tovább.

— Megvan az elkövető! Jól sejtettük, ő tette — ismertette Kilyéni a tényállást.

— Miként kapta el?

— Megláttam két zacskóval a kezében. Hazafelé igyekezett. Vagy tíz-tizenöt méterre lehettem tőle. Rákiáltottam: „Mit viszel ott?” Erre uzsgyi, nem hazafelé, hanem egyenest az erdőbe. Árkon-bokron futottam utána, közben az egyik zacskót eldobta valahol. Azt még meg kell keresnem, épp oda indultam, de gondoltam, beszólok önnek. Nézze, ez a büdös kis kurva mit művelt velem! — vette le a kötést az ujjáról. — Amikor utolértem, rúgott, karmolt, harapott, mint egy megvadult patkány.

— De hogyan tudta ellopni?

— Nem tudtam kiszedni belőle. Hallgat, vagy foga között szitkozódik. Hallotta az anyját! Van, akitől tanuljon! — felelte a rendőr.

— Mit lopott? — szólt közbe a tanító. Eddig nem jutott szóhoz, annyira meg volt döbbenve.

— Már két hete naponta eltűnik két pohár tej és két kifli azokból, amit nem osztunk ki a hiányzó gyermekeknek. Miként fért hozzá, az számomra talány, hiszen a titkárságon tartjuk. A tolvajok fantáziája határtalan. Már rég próbáljuk rajtakapni, de eddig nem sikerült. Nem vertem dobra, mert amíg gyanútlan a tolvaj, könnyebb elkapni.

— Pont két tej és két kifli van a zacskóban. A mai „adag” — szólt közbe a rendőr.

— A másik zacskóban, amit futás közben eldobott, gondolom, a kiflivégek lehetnek, amit az osztálytársai nem ettek meg. Ezért elleneztem annyira, hogy a maradékokat elvigye — tette hozzá magyarázatként az igazgató —, mert, ha azokat „törvényesen” megkapta, nehezebb a többit rábizonyítani. Ma szóltam az őrmester úrnak, lesse meg, amikor hazamegy a zsákmánnyal. Tudom, mire gondol, tanító úr! — látta meg a gyanakvást Zajzoni szemében. — Elvileg valamelyik gyermek az osztályából lehet, hogy nem itta-ette meg a sajátját. De pont két kifli és két tej hiányzik! És már két hete rendszeresen mindig ugyanannyi.

 

(Folytatás következik: Sherlock Holmes az igazgatói irodában)

 

 

[1] Alsó Tölgyes Felső Tölgyes, és Fenyves három nem létező, fiktív falu Brassóhoz közel, ahova a regény helyszínét helyeztem. Nem sikerült olyan helyszíneket találnom, amely demográfiailag és emberi viszonyokban is megfelelt volna a történet követelményeinek.

[2] Az intim testrészek vulgáris néven említése.

[3] Néhányszor voltam szemtanúja roma asszony átkozódásának. Nem vagyok babonás, de hallatán még nekem is lúdbőrözött a hátam.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 746 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.