„Nem érzem magam mellőzöttnek, de pályám kezdetétől érzékelem a szórakoztató műfajok lebecsülését. Miért tartok ki mégis? Mert a vígjáték mellett vagyok elkötelezett. Hiszem, hogy az emberiség nem falja fel önmagát.”
Életének 82. évében meghalt Palásthy György filmrendező, a Hahó, Öcsi!, A szeleburdi család és az Égigérő fű című film alkotója – tájékoztatta az MTI-t a filmművész családja hétfőn.
Palásthy György 1931. január 12-én született Esztergomban. Nem álmodott művészi karrierről, elektrotechnikusnak készült, tizenhat éves gimnazistaként azonban megnyert egy irodalmi pályázatot, és érdeklődése más irányba fordult. Felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol 1954-ben kapott filmrendezői diplomát.
Pályáját asszisztensként kezdte kiváló mesterek oldalán. Mint később felidézte, Gertler Viktortól eleganciát, Keleti Mártontól a közönség tiszteletét, Máriássy Félixtől a kitartást, Szemes Mihálytól az önbecsülést tanulta meg.
Palásthy György neve hamar ismertté vált: ő volt az Alba Regia és a Kölyök című nagy sikerű film forgatókönyvírója. Első önálló rendezése 1961-ben a Mindenki ártatlan? című vígjáték volt, ezt követte két évvel később a Meztelen diplomata, Rejtő Jenő Vesztegzár a Grand Hotelben című regényének feldolgozása. A vígjáték műfajához sokáig hő maradt, a következő években öt változatos témájú humoros produkciót készített: a Másfél milliót, Az özvegy és a századost, a Hazai pályánt, a Sok hőség semmiértet, valamint Az örököst. Részt vállalt a Bors című tévésorozat rendezésében.
A hatvanas évek legvégén érdeklődése a gyermekvilág felé fordult, jó érzékkel fedezte fel, hogy a közönségnek igénye van az ilyenfajta szórakozásra. Filmjeit hatalmas sikerrel, telt házak előtt vetítették, az ő felfedezettje volt Kovács Krisztián, aki a trilógiát alkotó A varázsló, a Hahó, Öcsi! és a Hahó, a tenger! főszereplője lett. A legfiatalabb korosztály számára készült a hetvenes években a Tótágas és az Égigérű fű is, majd 1981-ben A szeleburdi család és folytatása, a Szeleburdi vakáció 1987-ben.
Szovjet-magyar koprodukcióban forgatta Kálmán Imre életéről 1985-ben Az élet muzsikája című filmjét. Ezután minimális költségvetéssel készített dokumentumfilmet Kálmán Imre özvegyével a zeneszerzőről és a korról, amelyben élt. A filmet Németországba adta el, a pénzből régi tervét, egy gyermekoperát akart leforgatni, de csak a zenei felvételek készültek el. 1996-ban mutatták be Retúr című filmjét, a nyugdíjasok szomorú elégiáját. Utolsó alkotása a 2001-ben fogatott Szalmabábuk lázadása volt.
Palásthy György derűs, nyugodt személyiség volt, filmjeiből is az életigenlés sugárzik. Egy interjúban kijelentette: sohasem akart sem főrendező, sem elnök lenni, csak rendező, ezért hagyták békén és ezért dolgozhatott mindig nyugodtan. A gijóni gyermekfilmfesztivál nagydíját mondhatta a magáénak (1970), és a Giffoni Valle Piane-i fődíjat (1982). A Balázs Béla-díj és az érdemes művészi cím mellé 2001-ben megkapta a 32. Magyar Filmszemle életműdíját.
Égigérő fű (1979)
színes, magyar ifjúsági film, 80 perc, 1979
rendező: Palásthy György
író: Janikovszky Éva
zeneszerző: Presser Gábor
operatőr: Forgács Ottó
vágó: Losonci Teri
szereplők:
Rajz János (Poldi bácsi)
Ifj. Hintsch György (Misu)
Ullmann Mónika (Piroska)
Ujlaki Dénes (Oszkár)
Dajka Margit (Oszkár mamája)
Máriáss József (Dezső bácsi)
Drahota Andrea (Kamilla)
Fónay Márta (Poldi néni)
Harsányi Gábor (A rendőr)
Poldi bácsi, a parkőr nyugdíjba készül. Negyvenéves szolgálata alatt annyira megszokta a zöld füvet, a virágokat, hogy el sem tudja képzelni, mi lesz vele nélküle. Misu, a kis rokongyerek azonban nem ismer lehetetlent, a házbeliek, a kukások, a rendőr, az orvos és minden ismerős bevonásával megszervezi, hogy felszedjék az udvar keramitkockáit, s helyükre gyeptéglákat telepítsenek.
Filmjei:
Rendezőként:
Játékfilmek:
Ugyanaz férfiban (1954)
Irány Varsó (1955)
Egy régi villamos (1960)
Mindenki ártatlan? (1961)
Meztelen diplomata (1963) (forgatókönyvíró is)
Másfélmillió (1964) (forgatókönyvíró is)
Ketten haltak meg (1966)
Sok hőség semmiért (1966)
Az özvegy és a százados (1967)
Segítség, lógok (1967)
Hazai pálya (1968)
Az örökös (1969)
A varázsló (1969)
Hahó, Öcsi! (1971)
Hahó, a tenger! (1971)
Egy srác fehér lovon (1973) (forgatókönyvíró is)
Kopjások (1975) (forgatókönyvíró is)
Tótágas (1976)
Égigérő fű (1979)
A szeleburdi család (1981) (forgatókönyvíró is)
Az élet muzsikája – Kálmán Imre (1984)
Szeleburdi vakáció (1987) (forgatókönyvíró is)
Retúr (1997) (forgatókönyvíró is)
A szalmabábuk lázadása (2001)
Tévéfilmek
Bors (1968)
Antonius és Gugyerák (1970)
Második otthonunk: Az SZTK (1977)
Második otthonunk: Az áruház (1977)
Második otthonunk: A munkahely (1978)
Vakáció a halott utcában (1979)
Szeplős Veronika (1980)
Családi kör (1980-1981) (forgatókönyvíró is)
S.O.S. Szobafogság! (1987)
Gül baba (1989)
Forgatókönyvíróként
Kölyök (1959)
Alba Regia (1961)
Tilos a szerelem (1965)
VII. Olivér (1969)
Színészként
Történetek a magyar filmről VI. (1996)
Forrás: MTI
Aranykor : Palásthy György [1/2]
Aranykor : Palásthy György [2/2]
Beszélgetés Palásthy György filmrendezővel
.
Báthory Erzsi:
Beszélgetés Palásthy György filmrendezővel
(1996. december 4-én.)
A nyolcvanas évek második felében ön egyike volt az elsőknek, akik saját pénzből kezdtek filmet csinálni. Hogyan is történt ez pontosan?
Kálmán Imréről szóló filmem, Az élet muzsikája után egészen minimális költségvetéssel készítettem egy dokumentumfilmet vagy inkább „műsort” az özvegyével, a zeneszerzőről, meg a korszakról, amelyben éltek. Csak az operatőrt, a világosítókat és a riportert, Ungvári Tamást kellett megfizetnem, mert a film-részleteket a gyártó stúdió örömmel átengedte, a magam munkaereje meg ingyen volt. Elég jó áron sikerült eladnom egy német forgalmazónak. Ebből a pénzből fogtam neki egy régi tervem megvalósításának, a Nagypapa névnapja című harmincperces Süssmayer-gyermekopera megfilmesítésének. A pénz éppen arra volt elég, hogy elkészülhettek az opera zenei felvételei. Jelenleg megvan a teljes zenei anyag magyarul és németül, de eddig még senkit sem sikerült találnom, aki pénzzel beszállt volna, hogy mozgóképre vigyük. Én addig csak állami pénzből gazdálkodtam. Igaz, mivel negyven éve vagyok a szakmában, jól megtanultam, hogyan kell egy adott költségvetésen belül maradni, sőt általában meg is takarítottam belőle (amiért akkor prémium is járt…). De a harminctagú zenekar, a negyventagú kórus, a karmesterek, a szólisták, a nyelvtanár, aki a gyerekekkel átvette a német szöveget, az utolsó fillért is elvitték. A feleségem nagyon mérges volt, a család is rosszul fogadta a dolgot. Azt hittem, hogy a gyerekopera kapós lesz, de, sajnos, senki sem kockáztatott. Én persze még mindig bízom benne, hiszen ez apportnak is komoly tétel… A Süssmayer kétszáz éve halott, pár évet talán még kibír, amíg filmre kerül…
Pár éve egy önnel készült riportban azt olvastam, hogy Csütörtök elvtárs avagy hogy maradtak itt negyven évig a kommunisták címmel készít filmet. Ebből végül nem lett semmi. Miért?
Én akkor beadtam a forgatókönyvemet a Mozgókép Alapítvány játékfilmes kuratóriumához, vagyis pályáztam pénzre, de nem haraptak rá. Most kézbe vette egy producer, Hábermann Jenő, a Filmart igazgatója, akinek a pénzén éppen most készültünk el az új filmem forgatásával és vágásával.
Ez a Retúr?
Ez a Retúr, amelynek a forgatókönyvét még az állami filmgyártás időszakában írtam, mégpedig egy napihír alapján. Bevezették ugyanis, hogy a hetven éven felüliek ingyen utazhatnak. A fejemben erre megjelent egy sztori, csak le kellett írni. Beadtam a Dialóg Filmstúdióhoz, el is fogadták, de csak a költségvetés 5o %-át vállalták, a többit szerezzem meg, mondták. A Magyar Televízió akkor erre nem volt partner, mert éppen náluk is minimálisra csökkent a saját gyártású produkciók száma, külső személynek pedig pláne nem adtak pénzt. Mivel vonaton játszódik a történet, felkerestük a MÁV vezérigazgatóját, ő elolvasta és közölte, hogy benne van. Kezdtünk készülődni, Illés lesz az operatőr, kerestem a színészeket, Mensáros László, Csákányi László, Suka Sándor jött szóba elsősorban, már csak az életkoruk miatt is… Azóta mindhárman az égi vonatokon utaznak… De szó volt Szabó Sándorról, Benkő Gyuláról, Agárdi Gáborról, – ő volt egyébként az egyetlen, aki már az akkori szereposztásban is benne volt. Egyszer csak olvasom az újságban, hogy leváltották a MÁV vezérigazgatóját. Jelentkeztünk az utódjánál, de ő meg bevallotta, hogy akkora zűrben van a vállalat, hogy szó sem lehet a támogatásról. Pedig kis költségvetésű filmterv volt, egy helyszínen játszódó, kb. 14-15 millió kellett volna hozzá…
Annyi, mint a Szeleburdi vakációhoz …
Igen…Amikor megalakult a Mozgókép Alapítvány, beadtam oda is, de nem fogadták el, úgy hallottam, mindössze egy szavazaton múlt. Egy évvel ezelőtt egyik közeli munkatársam temetésén találkoztam Hábermann Jenővel, aki régen felvétel-, aztán gyártásvezetőm volt, és az utóbbi években alakított egy kft-t, s most producer. Beszélgetés közben szóba került a forgatókönyvem, mert én is egy Móricka vagyok, akinek mindig „az” jut eszébe, csak én már egy öreg Móricka vagyok, és nekem mindenről a film jut eszembe. Hábermann kérte, vigyem be neki a forgatókönyvet. Elolvasta, és azt mondta, hogy akkor ő ezt kézbe veszi. Borzasztó ügyes ember, mert szerzett pénzt a Mozgókép Alapítványtól is, a televíziótól is (majd ott is bemutatják két részben)… Mindebből számomra az a tanulság, hogy a producerek korába léptünk, és ha azt akarjuk, hogy fennmaradjon a magyar filmgyártás, akkor ezeket a producereket meg kellene erősíteni.
Hogyan lehet őket megerősíteni?
Mindegyik fenntartja magát valami másból, főként reklámfilmekből. Egyesek a cégükbe fektetik a nyereséget, másik visszaforgatják és játékfilmeket gyártanak. A pénzosztó filmes intézményeknek díjjal vagy egyébbel el kellene ismerniük az utóbbiakat. Gondolom, tíz évbe is beletelik, amíg annyira tőkeerősek lesznek ezek a producerek, hogy támogatás nélkül is vállalhatnak egy-egy filmet.
Mennyire szól bele a producer a filmbe?
Aki most producer, az régen gyártásvezető volt, és az áthagyományozódott foglalkozásbeli hierarchia okán tisztelettel bánik az ilyen korú rendezővel, mint én. Hábermann nem szólt bele semmibe, még én erőltettem, hogy szóljon. A forgatókönyvről például azt mondta, hogy jó, de nem bánná, ha kicsit vidámabb lenne. Kiválasztottunk egy dramaturgot, de nem sokat segített. Mondtam: Jenőkém, ha felhatalmaz, kipróbálnék egy másikat. Azt mondta: jó. Legközelebb szerintem már ő fog ilyesmit kezdeményezni. Végül nem kellett dramaturg, mert, ahogy a zsidó közmondás tartja, a beszélgetésekből megszületett a megoldás.
Így végül összeállt a forgatókönyv, és jött a második lépés, a szereposztás, amibe a producernek alapvető beleszólása van.
A gázsik miatt?
A gázsi csak az egyik szempont, a másik az eladhatóság. Ráadásul „ebbe a klubba” a betöltött hetven év volt a belépő, és ragaszkodtam ahhoz, hogy a legjobbakkal dolgozzam. Nem nagyon vitatkoztunk, de ha volt olyan ajánlat, amit nem tudtam elfogadni, mindig javasoltam helyette valaki mást…
Hozna példát?
Nem szívesen, mert aktív emberekről van szó, és nem szeretném, ha valaki Amerikából hallaná vissza, mit mondtak itt róla…
Milyen volt a csapatmunka?
Nagyon jó, de azt mindig nagyon jó volt az eddigi filmjeimnél is. Az örökösben például együtt játszott Latinovits, Darvas Iván, Pécsi Sándor, Benkő Gyula és Sinkovits Imre, hát az kész színészkánaán volt! Ezek a színészek addig csak színházban látták egymást külön-külön, itt aztán mind be akarták bizonyítani egymásnak, hogy mit tudnak, és mind felül akarta múlni önmagát és a másikat. A Retúrban végül Agárdy, Bárdy, Gera Zoltán, Kibédi és Sinkovits játsszák a főszerepeket, mellettük Lohinszky Lóránd, Sztankay István és Lázár Kati, meg egy villanásnyi jelenetben Méhes László játszanak.
Műteremben forgattak?
Majdnem mindent, kivéve a külsőket. A MÁV viszont most nemcsak segített, hanem egyenesen felülmúlta önmagát: kaptunk egy szerelvényt, és az napokon keresztül mindig ott volt, ahová kértük, nem kellett fizetni a pályáért és az állomásokért sem. Ez forintban sok millió!…
Úgy tudom, most dolgozott először videotechnikával. Miért döntött így?
A pénz miatt. Körülbelül 20 %-ot forgattunk filmre, a külsőket és a totálokat, a többi Betára. A video a totálban nem elég felbontóképes, és ez a vetítővásznon kiütközik. De az igazán újat az utómunkák jelentették. Én megszoktam, hogy a vágószobában hosszan meditálhatok, amíg a vágó dolgozik, töprenghetek a következő lépésen. A videóvágónál ha azt mondom, „itt”, akkor a társam megnyom egy gombot és kész. Mehetünk tovább. Ez a technika inkább a fiataloké, akik gyorsan és könnyen döntenek.
Tehát Digit Beta kamerával vették fel, AVID-en vágták, majd újra Betára kerül az egész, és arról lesz átírva 35 mm-esre. Ki a vágó?
Aki eddig: Losonczi Ági. Remekül megtanulta az AVID-en a vágást, de persze kell mellé technikus. A film most már képileg elkészült, és olyan, amilyennek a fejemben előre láttam, sőt helyenként jobb. A videó óriási előnye, hogy minden azonnal látható. Amit a vágószobában azelőtt krétával jelöltünk, például az áttűnést, az itt azonnal előállítható, és ez így van a hanggal is. Csak éppen a meglepetés, a várakozás izgalma vész el. Én azt sem engedtem, hogy előre megmondják, fiú vagy lány lesz-e az unokám. A videó is elveszi a reményteli várakozás örömét. Egyet nem tud elvenni, azt, amit a színész nyújt, az még mindig meglep és örömet szerez… Ezt a technikát én már nemigen művelem, jöjjenek a fiatalok!…
Úgy tűnik, jönnek, a Filmszemlére meglesz a húsz játékfilm. Milyennek látja a magyar film jelenét és jövőjét?
Mennyiségileg rendben van, csak nem mond semmi újat. Szinte minden új film leírható ugyanazzal a sémával: van egy félig kész ház, abban egy veszekedős házaspár, amelyik félig öltözötten rohangál, kiabál, trágárkodik, majd jön egy mobiltelefonos, akit mindenki irigyel, és ezzel vége is a filmnek.
Ön eddig a gyerekfilmjeivel ért el nagy sikereket, a kétszáz éves opera is gyerek témájú. Hogyan fordult most a hetvenen felüliek világához? Vagy ugyanarról szól a Retúr is, amiről a gyerekfilmjei?
Azt mondom el ebben is, amit eddig. Különféle emberek véletlenül összekerülnek, és amit egymástól kapnak, attól feltöltődve vághatnak neki a másnapnak. Ezek az öregemberek, akik itt a fülkében elmondják egymásnak életük legnehezebb napjait is, másnap reggel úgy szállnak le a vonatról, hogy ígéretes nap elébe néznek. Az egyik olyan utcába indul, ahol a kukákban gazdag emberek kidobott cuccai vannak, a másik egy sárgaréz láncot akar eladni 18 karátos aranyként, a harmadikat, a lecsúszott tanárt felismerik, megvárják és magukkal viszik a volt tanítványai… Mindegyikük visz valamit ebből a fülkéből: látta a másik életét, és ebből erőt merített..
Ön derűs, nyugodt személyiség, a filmjeiből pedig süt az életigenlés. Jó mesterei is voltak. Gertlertől eleganciát, Keleti Mártontól a közönség tiszteletét, Máriássytól kitartást, Szemes Mihálytól önbecsülést tanult… Valóban ilyen derűs ember?
Szerintem derűre ad okot, hogy idén ünnepeltük 1100. évét annak, hogy itt élnek a magyarok. A történelem és a háborúk ellenére élek, mesélek az apámról, a nagyapámról. Itt az győz, aki életben van. Azonkívül én sosem akartam se főrendező, se elnök lenni, csak rendező. Ezért hagytak békén és ezért dolgozhattam mindig nyugodtan. Mint most is.
http://www.filmkultura.hu/regi/articles/profiles/palasthy.hu.html
Bársony Éva:
Beszélgetés Palásthy Györggyel
Mi még mindig háborúzunk
Magyar–szovjet koprodukcióban Kálmán Imréről forgatott filmet Palásthy György. A felvételek befejeződtek, jelenleg az utómunkálatokat végzik, itthon. A forgatókönyvet Jurij Nagibin írta, az operatőr Herczenik Miklós. A főszerepet Huszti Péter játssza, partnerei: Piros Ildikó, Eszenyi Enikő és Tatjana Plotnyikova. A film ideiglenes címe: Egy élet muzsikája – Kálmán Imre.
Valószínűleg már a téma kiválasztásakor gondoltak a várható külföldi forgalmazásra is. Megítélése szerint kellőképpen ismert ez a név, hogy a közönséget becsalogassa a moziba?
Föltette volna-e az ismertség kérdését, ha a film címe – teszem azt: Kodály Zoltán lenne? Engedje meg, hogy én válaszoljak: valószínűleg nem, mert Kodály nevét ismerni: értelmiségi kötelesség, míg Kálmán Imréét, aki „csak” operetteket írt…
Nos, eléggé ismert?
Feltételezem. Külföldön mindenképpen. Kortársai Európaszerte úgy hívták: der Kálmán. Fogalom volt a neve a maga műfajában. Több mint húsz operettet írt, ezeket a világ számos színpadán játszották és játsszák még ma is. Legalább ötven világslágerét éneklik, dúdolják szerte a világon, sugározzák rádióadók, forgatják lemezek. A Csárdáskirálynő, a Marica grófnő, az Ördöglovas, a Montmartre-i ibolya, A cigányprímás, A Bajadér, a Cirkuszhercegnő… Ma is repertoár-darabok, nálunk is, másutt is. Kálmán Imre neve – meggyőződésem – odaillik azoknak a magyaroknak a listájára, akikre büszkék lehetünk a világ előtt.
Nem hiszem, hogy bárki is rossz néven veszi, ha ez a lista gazdagodik, bár őszintén szólva, valószínűleg nem sokan gondoltak Kálmán Imrére ilyen összefüggésben.
Kálmán Imrét külföldön talán jobban ismerik, mint itthon. Tudomásom szerint magyarul nem jelent meg életrajza, Ausztriában még életében kiadtak egyet, majd 1953-ban bekövetkezett halála után is egyet, felesége eddig két könyvet írt róla és most dolgozik a harmadikon. Orosz nyelven két életrajza is megjelent, szovjet szerzőktől. Azt hiszem, a szórakoztató műfajokkal szemben nálunk tapasztalható előítéletek miatt nincs magyar életrajz a magyar Kálmán Imréről.
Tulajdonképpen mi a film műfaja? Operett-film? Életrajzi film?
Megközelítő pontossággal zenés életrajzi filmnek mondható. Kálmán Imre életét és pályáját foglalja magában, négy éves korától haláláig. Forgattunk a bécsi temetőben is, ahol nyugszik. Ott van a sírja a halhatatlanok parcellájában. Néhány lépésnyire Kálmán sírjától Beethoven, Mozart, Strauss, Brahms pihen. Kálmán Imre nevét a sírja is ékezettel őrzi. Mindvégig, egész életében ragaszkodott hozzá, hogy magyarul, ékezettel írják a nevét mindenütt.
A film tehát majd hetven évet fog át. Ez óriási idő. Elbír-e egy szórakoztatófilm ebből mást is, mint illusztratív eseményeket? Kiváltképpen, hogy ezesetben a zene is időt és teret követelő Kálmán Imre, a sikeres operettszerző mellett hogyan jut hely Kálmán Imrének, az egyéni tulajdonságokkal és karakterrel meghatározott embernek?
Kálmán Imre rendkívül érdekes és rendkívül rokonszenves egyéniség volt, vívódó, töprengő művész. Van egy neki tulajdonított mondás, el is hangzik a filmben; emberi és művészi egyéniségének legjellemzőbb vonását világítja meg: „Én tudom, hogy hol a helyem a világban, tudom, hogy Liszt Ferenc fél oldal partitúrája többet ér, mint amit én egész életemben írni fogok. De amit csinálok, azt becsülettel csinálom és nem engedem, hogy ezt bárki is kétségbe vonja.” Igyekeztem az egész filmet ennek a gondolatnak a jegyében forgatni. Minél jobban megismertem Kálmán Imrét a felkészülés ideje alatt, annál inkább örültem, hogy ilyen hősről készíthetek filmet. Vonzó és tiszteletet ébresztő jellem, akit nem kellett kozmetikázni, idealizálni a hízelgő látszat kedvéért. Manapság szokatlan és különös, hogy ő a sikerei csúcsán is hallatlanul szerény, gátlásos, visszahúzódó ember maradt, nem akart hatalmat magának. Egész életében megmaradt annak a siófoki kisembernek, aki fiatal korában volt. Láttam róla fotókat, amelyek azért jöttek létre, hogy őt megörökítsék. Például az 50-ik születésnapján, amikor Gershwin és Lehár is ott volt a felköszöntők között. Kálmán pedig, az ünnepelt, a világhírű zeneszerző, ott áll a kép szélén, vigyázzállásban. Meghatottan, hogy őt ünneplik. Soha nem szállt a fejébe a dicsőség, pedig szállhatott volna. Európa egyik legismertebb és leggazdagabb embere volt. Húsz éven át uralkodott az operettszínpadon, Bécsben. De olyan helyekre is eljutott a zenéje, ahova az európai művészeteknek akkor nehéz volt betörni: Japánba, Indiába. Talán azt sem tudja mindenki, hogy a Broadway-n ezerkétszázszor játszották a Csárdáskirálynőt.
Nem volt elégedetlen önmagával, de vívódó egyéniség volt. A választott útját végigjárta, nagyon magasra jutott fel rajta, de mindvégig, a legnagyobb sikerei idején is azon töprengett, vajon megtett-e mindent, amire képeső Ez nagyszerű emberi adottság, erős karakter jele, hogy a külvilág legzajosabb ünneplése sem tudta elnyomni benne a saját belső számvetésének hangjait.
A három női szereplő kiket kelt életre?
Azt a három kapcsolatot, amely a legjelentősebb volt Kálmán Imre életében. Piros Ildikó Paulát játssza, akivel a zeneszerző húsz éven át élt együtt, az asszony haláláig. Nem voltak házastársak. Tatjana Plotnyikova alakítja Eszterházy Ágnest, aki a kor ismert némafilmsztárja volt. Ez a kapcsolat rövid ideig tartott. Aki Kálmán Imre magánéletének betetőzését jelentette, az Vera, a 17 éves állástalan táncosnő, akibe a 47 éves zeneszerző beleszeretett, és feleségül vette. Három gyermekük született. Vera a nagy családban felnőtt Kálmán Imre köré visszavarázsolta a gyerekkori hangulatot.
A film egyik modellje tehát ma is él. Mi a szerepe a film történetének megformálásában?
A forgatókönyv megírása előtt Nagibin természetesen beleásta magát a témába, itt Magyarországon tanulmányozta a dokumentumokat. Kálmán Imre zenéjét, életének helyszíneit. És persze elolvasta Kálmán Vera mindkét, németül megjelent könyvét is. A kész forgatókönyvvel – amin a végső stádiumban együtt dolgoztunk Nagibinnal – felkerestem Kálmán Verát. Volt néhány olyan jelenet a könyvben, amelyek Verát nem a legjobb színben tüntették fel. Emiatt némi szorongással néztem a beszélgetés elébe, de ezeket is hallatlanul nagyvonalúan fogadta. ő nevetett a legjobban rajtuk, sőt, még kiegészítésekkel, ötletekkel is szolgált.
Nagibin ittjártakor saját élményeként mesélt arról, milyen rendkívüli volt az érdeklődés az éhező és szenvedő leningrádiak körében, amikor a blokád idején, 1942-ben a városban bemutatták a Csárdáskirálynőt. Neki magának az volt a megbízatása, hogy német nyelvű röplapot írjon az ellenség katonáihoz, s ebben az is benne állt, hogy aki megadja magát, annak szabad belépést biztosítanak a Csárdáskirálynő előadására. Ez a Kálmán-operett rendkívüli hatását és közismert népszerűségét jellemzi. Volt-e azonban valami személyes, konkrét kapcsolata Kálmán Imrének a Szovjetunióval, hogy most az életéről szóló film magyar–szovjet koprodukcióban jött létre?
Semmi. Meggyőződésem, hogy a szocialista országok közötti koprodukcióknak nem szerencsés gyakorlata az, hogy mindenképpen valami közös témát keresnek az együttmőködésre. Hiszen múltunk – és időnként jelenünk is – itt Közép-Európában annyiféleképpen magyarázható, ábrázolható, értékelhető, ahányféleképpen magyarázzák, ábrázolják, értékelik is. Az 1848-as szabadságharc például csak nekünk szabadságharc, vagy 1919 nyara csak a mi történelmünk fényes korszaka. Közös filmtémát erőltetni szomszédainkkal hiábavaló. A koprodukciókat elsősorban gazdasági szempontból lenne tehát érdemes létrehozni és azokat az előnyöket kihasználni, amelyeket a közös vállalkozás közös gazdasági teherviselése jelent, vagy a helyszínek egyedisége indokol. A mi Balatonunk, a szovjet Kaukázus, a bolgár tengerpart stb. A mi filmünk ez utóbbi megfontolásból jött létre közös vállalkozásban a szovjetekkel. A témában nincs semmi közös, azon kívül, hogy a Szovjetunióban rendkívül népszerűek Kálmán Imre operettjei.
A film két változatban készül. A szovjet változat két részes, ebben szerepel az imént említett leningrádi epizód is – a hossza körülbelül 2 óra 15–20 perc. A másik változat egyrészes, körülbelül 1 óra 50 perc. A filmhez megkaptuk azt az összeget, mely szükséges volt a megfelelő színvonalú kiállításhoz – és ez nem volt kevés pénz. Leningrádon és Moszkván kívül forgattunk Bad Ischlben, Bécsben, Budapesten és a magyar vidéken; s a zenei jogdíjak is tetemes összeget tettek ki. Nem kellett lemondanunk elképzeléseinkről anyagi szempontok miatt és ez igen nagy szó a mai gazdasági helyzetben. Képességeink szerint igyekeztünk a kapott pénzt a legjobban felhasználni. A tények kedvéért ehhez azonban elmondanék valamit. A magyar forgatócsoport, mint említettem, létrehozott egy kétrészes változatot a szovjet partner számára, egy egyrészes változatot a magyar forgalmazás számára, ezenkívül a zenei betétekhez elkészítette az eredeti nyelvű, vagyis német szövegű felvételeket. Ez összesen annyi, mintha két-, két és fél filmet csináltunk volna. Ennek ellenére forgatócsoportunk csak egy filmért kapott honoráriumot, noha sokkal többet dolgozott. A szovjet forgatócsoport természetesen megkapta a kétrészes filmért járó honoráriumot a szovjet filmgyártól. Elgondolkoztató, hogy egy szórakoztató filmen dolgozó forgatócsoport mennyiben érzi egyenrangúnak és elismertnek a munkáját, ha ilyen esetek is előfordulhatnak.
A szórakoztató, vagy mondjuk így: közönségfilmen dolgozókat hátrányos helyzetben lévőnek érzi? S ha igen, mi az, ami pályája kezdetétől fogva mégis ehhez a filmtípushoz köti?
Mindenekelőtt maga a tevékenység, a szórakoztatás van hátrányos helyzetben. Eleve előítéletekkel kell megküzdenie, mert tapasztalatom szerint automatikusan gyanúsnak, a mővészettől távolállónak ítéltetik minden, ami az úgynevezett könnyű műfajok körében jön létre. Aki a közönségnek nem az intellektusát, hanem az érzésvilágát veszi célba, annak szégyenkeznie kell, mert az kikapcsol és nem bekapcsol. Nálunk a műfajokat rangsorolták, és nem a műveket a minőségük szerint. Nem találja furcsának, hogy egy „művészfilm”, az mindig filmalkotás, egy szórakoztató film pedig – jó esetben – új magyar film? Mindenek előtt ki kellene mondani, hogy egyetlen műfaj sem tehet róla, hogy mit csinálnak belőle. Magyarán: minden műfajhoz tehetség kell! Az egyik műfaj alma, a másik körte, de mindegyik – gyümölcs, tehát egyformán érdemli vagy nem érdemli az elemző figyelmet. De míg egy hosszan kitartott, borongós sétajelenetből számtalan bonyolult szimbólumot képes kiérezni a kritika, ha „művészfilmről” van szó; ugyanez a kritika mintha vak és süket volna, ha történetesen egy szórakoztató film él szimbolikusan is értelmezhető megoldásokkal.
Nem gondolja, hogy a megoldásban van a hiba s a szórakoztatás minősége teszi vakká és süketté vagy mondjuk ki: akár türelmetlenné, elutasítóvá a kritikát?
Egy rossz operaelőadás nem tántorított el senkit magától az opera műfajától. Egy rossz szórakoztató film viszont az egész műfaj renoméját rontja el – évekre. Miért? A vígjátéknak miért az az állandó jelzője, hogy „olcsó”ő Miért csak a szórakoztatásnak kötelező előírás, hogy „tartalmas” és „igényes” legyen? A többi műfajról eleve felteszik és elhiszik, hogy tartalmas és igényes, a művektől függetlenülő Higgye el, az én választott műfajom nem indul más műfajokkal azonos esélyekkel. Ha az okokat próbálom kiderítem, vagyis a miértekre keresek választ, nevezetesen, hogy miért nem művelik kollégáim közül ezt a filmtípust, a művészeti közvélemény miért tartja másodrendűnek a szórakoztatást, valamint hogy miért kezeli úgy, ahogyan kezeli a műbírálat a szórakoztató műfajokat – megvan rá a rögeszmém. Közéletünkben, társadalmunkban, tömegkommunikációnkban a mai napig uralkodik az a frazeológia, amely a hidegháborúban alakult ki: életünk minden mozzanata egy hadiesemény. Harcolunk, mozgósítunk, rohamozunk, leküzdünk, a frontján, arcvonalán, csatasorban – és mindegy, hogy az aszályról, az iskolásgyerekekről, az őszi szállításról, házépítésről vagy demográfiáról van szó; mi még mindig háborúzunk. Csoda, hogy aki nem így beszél, ír, ábrázol, azt nem tekintik komoly, felelős, szavahihető embernek? Nem csoda. És azt is lenézik, amit csinál az ilyen. Ez az egyik ok. A másik talán, hogy nálunk mindenből csak egy lehet. Ez is az ötvenes évek maradéka. Kettő nem lehet egyenértékű semmiből se; ki kell alakítani azonnal a hierarchiát. Zeneszerző? Csak egy az igazi, bár vannak még sokan, akik művelik a zeneszerzést, de igazi csak egy van. Énekeső Egy van. Író? Ugyanúgy. Rendező? Szintén egy. Műfaj? Az is egy. Ez a szemlélet a kialakult demokrácia korszakában már idejétmúlt. Ahelyett, hogy örülnénk, hogy több egyenértékű tehetség van, több egyenértékű műfaj, amelyben egyenlően jó művek születnek – mi az ötvenes évek mintájára kikiáltjuk az egyiket elsőnek, a többiről pedig nem veszünk tudomást. A harmadik ok, hogy egy rendező, élete folyamán tizenöt-húsz filmet rendezhet, ennyiből áll az életműve. Ebből a 15–20 filmből kell megvalósítania önmagát, tükrözni a valóságot, elmondani, amit akar a világ megváltoztatásához és elérni a lehető legmagasabb elismerést.
Elkeseredett érvelés. Ez is egy oldal.
Nem, nem vagyok elkeseredett és elégedetlen sem. Nincsenek önértékelési zavaraim. Elmúltam ötvenéves, tudom, mi az, amit tudok, és azt becsülettel csinálom. Az elismerést, amit kaptam, a szórakoztató műfajban végzett munkámért kaptam – talán kivétel vagyok; Balázs Béla-díjat a vígjátékokért, az Érdemes Művész kitüntetést a gyermekfilmekért. Nem érzem magam mellőzöttnek, de pályám kezdetétől érzékelem a szórakoztató műfajok lebecsülését. Miért tartok ki mégis? Mert a vígjáték mellett vagyok elkötelezett. Hiszem, hogy az emberiség nem falja fel önmagát. Optimista vagyok.
Visszatérve a filmjére: mennyiben időszerű ma az operett? Időszerű-e ma egy operettzenés film a szuperkiállítású musicalfilmek, a rock- és popzene korában?
Látja, ön is csak egy zenét tart időszerűnek. Pedig egymás mellett békében él több irányzat. De maradjunk a kérdésnél. Két válasz lehetséges. Az óvatos: nekem a filmrendezés a foglalkozásom, s ha felajánlanak egy olyan lehetőséget, amit érdekesnek találok, akkor megcsinálom. Ezt a filmet nem én kezdeményeztem, a várható következményeket, a nézők előzetes igényét nem én mértem fel. Mosom kezeimet. De van egy másik válasz is. Tegyük fel, hogy egy bizonyos rétegnek nem tetszik az operettmuzsika. Más zenei megoldások vonzzák, jobban kielégítik az igényeit. Az operett szövegét és szituációit idejétmúltnak, leegyszerűsítettnek, sőt primitívnek ítélik ezek a nézők. A könyökükön jön ki. Ez lehetséges. De ne tévesszük össze a saját könyökünket a más könyökével. A jelek szerint ma újra reneszánszukat kezdik élni a dallamos dalok. Az operettnek ma is van vonzása, arról nem is szólva, hogy ma már az operába is bevonult az operett. Offenbach, Strauss, Millöcker mellett Lehárt is játszik az Operaház. Kálmán Imre esetében pedig egy majdnem sznob kiegészítést is tehetek: az eredetileg német nyelvű szövegeket olyanok fordították, akiket a magyar irodalmi életben számontartottak. Mint például Gábor Andor, vagy Harsányi Zsolt. Egyetlen példa annak illusztrálására, hogy ez mit jelent. A Csárdáskirálynő közismert sora németül így szól: Das ist die Liebe… Azaz: Ez a szerelem. Gábor Andor fordításában: Te, rongyos élet… Ebből az egy sorból is kitetszik, hogy a műfaj valóban nem tehet róla, hogy mit csinálnak vele. A filmben az operettek is, a zene is dramaturgiai szerepet játszik, ott és úgy kapnak helyet, hogy a dalbetétek mindig mintegy folytatják az élettörténetet, szerves részei a cselekménynek. Ahol ez jól sikerült, ott a legjobb, sőt izgalmas is a film.
Egy zenés film értékét nyilvánvalóan nem a zene mennyisége, hanem minősége határozza meg. Hogyan szólalnak meg a Kálmán-dallamok a filmben?
Kálmán Imre briliáns zeneszerző volt; a hangszerelés, a hangzásdramaturgia, a szakma mestere. Meggyőződésünk volt, hogy a legjobb magyar énekesekkel lehet méltóan megszólaltatni. Az Operaház vezető művészeit kértem fel tehát. Sass Sylvia, Melis György, Ilosfalvy Róbert. Kincses Veronika, Pászthy Júlia, Gulyás Dénes, Zsadori Andrea, Zempléni Mária szólaltatják meg Kálmán Imre dalait úgy, hogy felvételüknél csodálatos operai élményben volt részünk. Mint amikor egy ódon tárgyról letisztítjuk a rárakódott szennyeződést, és előbukkan a remekmívű aranylelet szépséges csillogása. Ezt éreztük a zene megszólalásakor is, visszaállítottuk ugyanis az eredeti hangszerelést. Ahol hárfára volt írva a dallam, ott valóban szólt a hárfa, ahol négy kürtszó volt a szólam, ott négy kürt hangja szólalt meg. A színházak gyakorlata máig is az, hogy amilyen a zenekaruk, olyanná alakítják a partitúrát. Kihúznak hangszert, betoldanak másikat, esetleg egy számot másik operettből emelnek át, mert arra van énekesük, egy-két hanggal lefelé transzponálnak, mert a bonviván már nem bírja a fiszt… A műfaj nem tehet róla, hogy mit csinálnak belőle. Azt kérdezte, hogy időszerű-e az operett? Ha jól belegondolok, nem is operettfilmet csináltunk, hanem egy töprengő, vívódó, zseniális magyar művész életét próbáltuk filmre vinni. És az ilyen tartalmas élet mindig időszerű.
Forrás:
Filmvilág folyóirat 1984/12 24-27. old.
http://filmvilag.hu/xereses_frame.phpőcikk_id=6244
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
