A telihold látványa,
mint a kígyó
delejes tekintete,
megbabonázott.
A felhők
– puha vattapamacsok –
parányi csillagpettyeket öleltek,
s engem elfogott
az érzelmes álmodozás.
A sűrű teljességből érkezett
moccanó vágyam
égre véste végső jelét
e hűlő éjszakán,
ám a mozdulatlanná
dermedt idő
magába szívta a régi
káprázatokat.
Elszivárgott minden,
ami volt,
csöndessé szelídültek
szememben az éles,
forró képek.
Már nyugalom van.
„A lét csontig égett.”