Marthi Anna : Angyal – Ember

Az angyalokból nem ölhet?
ki szépség és fény.
Nem buknak el, nekik örök
id?k termeiben zongorázik
a szerelem. Adnak, simítnak,
tekintenek, mi meg vagyunk
szárnytalanok emberek,
bekötözzük muzsikánkkal,
a mi fáj, csak a szívünk
szárnyal. Leboruló szivar
vége, de sosem így van
a mesében. Ráncos legyen
keble, rokolyája, úgy ropja
életre-halálra. Zsong, míg
lángot vet a szeme, ezer
árnyék körbe, minden fej

az ? feje, ó, fejetlenebb

nem is lehet, amíg ember,

végzetéb?l is elszelel. Odaér

hol útját állja néhány angyal

szárnya, nincs már többé,

nem kíséri tétova árvasága.

Legutóbbi módosítás: 2011.09.10. @ 15:45 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1359 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak